Egy napsütötte tavaszi hétvégén ismét fiatalok zsivajától hangos a révfülöpi oktatási központ. Soproni ifisek töltik meg élettel a ház minden szegletét. Köztük egy hajdanvolt ifis, aki immáron gyülekezetünk felügyelőjeként kíséri a csapatot. Stinner Dávidot közös alkotás, számháború és elcsendesedés között kaptuk mikrofonvégre.
Ha jól tudjuk, tagja voltál a Mustármagnak. Milyen élményekkel gazdagodtál ez idő alatt, mit adott hozzá az életedhez?
Igen, tagja voltam a Mustármagnak. Ez a kezdeményezés akkoriban, mikor én még kissrác voltam, az egyházmegyében élő fiatalokat fogta össze. Lelkészek vezetésével teológushallgatók, hitoktatók és egy sereg önkéntes segítő nyári táborokat, csendesnapokat szerveztek nekünk. Ezekre mindig szívesen mentem és találkoztam a többi fiatallal. Nekünk abban az időben ez volt talán a legjobb és az egyetlen olyan program, ahol az egyházmegye ifjúságát összefogták, ahol barátkozhattunk, ismerkedhettünk egymással és a Biblia tanításaival. Ezek az alkalmak mindig jót tettek nekünk, mindig jól éreztük magunkat – nagyjából, mint ti ezen a révfülöpi hétvégén.
Az elnöke is voltál ennek, ugye?
Igen. Az elején még sokáig csak résztvevőként jártam a táborokba és az alkalmakra. A Mustármag egyesületi formában működött, természetes volt, hogy egyesületi tag leszek. Ezt követően jött az elnökség és az ezzel járó feladatok.
Érettségi után mentőztél. Mi motivált erre a döntésedre? És mi az, ami fontossá lett neked az évek során?
Nem tudom, mi motivált. A kihívás? A segíteni akarás? Kiskoromban, mint minden gyerek, szívesen néztem a szirénázó mentőautó után. Nem tudtam, mi történik ott, de gondoltam, biztos valami fontos, ha ilyen hangosan és gyorsan kell száguldozni. Először csak kipróbálni akartam, később lett belőle hivatás. Jó volt a csapat, szerettem velük dolgozni. Jó volt segíteni az embereknek, a megtanult szakmai protokollokon túl, ha feladatellátás közben sikerült a beteghez vagy a hozzátartozóhoz egy megnyugtató szót szólni, aznap már nem mentem hiába dolgozni.
Úgy tudjuk, hogy most gyerekekkel foglalkozol.
Egy olyan intézményben dolgozom, ahol a krisztusi értékrendek nincsenek feltüntetve sem az alapelvek között, sem más egyéb helyen. Ez egy állami intézet, ahol nem beszélünk ilyen dolgokról, igazából még a kollégákkal sem. Nagyon sokfajta és sokféle vallású gyermekünk van – egytől-egyig olyanok, akik valamilyen nehézséggel – agresszívek, hiperaktívak, családi problémáik vannak vagy éppen depressziósok – küzdenek. A hétvégéket otthon töltik a családjaikkal, nálunk csak hétközben vannak és csak egy átmeneti időszakra. Négy–öt hónap elteltével, amikor a pszichológusok úgy gondolják, hogy mind a családot, mind az iskolát, mind pedig az érintett gyereket felkészítettük, hogy visszakerülhessen, akkor véget ér a mi feladatunk, és visszahelyezik a korábbi iskolájába, a megszokott környezetébe. Ezekkel a gyerekekkel nem jellemző, hogy a hitről vagy Istenről beszélgetnénk. Sokat segít, hogy az életemben jelen van Isten, és ezáltal könnyebben tudom a gyerekeknek a problémáját, „rosszaságát” úgy kezelni, hogy nem a gyerekre haragszom, hanem tisztában vagyok vele, hogy a körülmények miatt vannak vele gondok. Így – Isten segítségével – könnyebb a gyerekek felé naponta többször úgy fordulni, hogy segíteni tudjak. De – mint mondtam – nyilvánosan ez nem jelenik meg a munkánkban.
Nemrég volt a gyülekezeti választás, amin téged szavaztak meg a felügyelői tisztségre. Miért vállaltad, mit jelent ez neked?
Az előző ciklusban presbiter voltam. A ciklus elején még csak figyeltem és próbáltam beletanulni ebbe a történetbe, hogy tisztségviselőként, feladatvállalóként mit és hol tudok segíteni. A vége felé egyre többet kérdezősködtem és próbáltam segíteni. Amikor felkértek, hogy vállalnám-e a felügyelői tisztséget, nem is mondtam rá egyből igent, mert nem voltak ilyen ambícióim. Én csak egyszerűen szerettem volna többet tenni, többet dolgozni a gyülekezetért. Végül, amikor el kellett dönteni, hogy vállalom-e vagy nem, nagyon sokat beszélgettünk a feleségemmel és a családommal, mert tudtuk, hogy ez több idővel és elfoglaltsággal jár, amit a családom és a munkám mellett vállalok. A feleségem biztosított a támogatásáról, bátorított, ezért vállaltam el. Szeretnék – és remélem, tudok is – valamit hozzátenni a gyülekezethez, szeretném segíteni a gyülekezetünket.
Vannak-e valamilyen álmaid, terveid a gyülekezettel kapcsolatosan a következő időszakra?
A nagy álmom az, hogy a gyülekezet anyagi helyzetét stabilizáljuk, valamint hogy nagyobb legyen az aktív gyülekezet, aki eljár a gyülekezeti alkalmakra és a templomba. Már tegnap megfogalmazódott bennem ezen a révfülöpi hétvégén, hogy ez egy óriási ajándék nekem, hogy frissen beiktatott felügyelőként itt lehetek veletek az ifi-hétvégén. Közel ötven gyereket látok itt, akik önként, jókedvvel jöttek el erre az alkalomra, hogy együtt beszélgethessünk és kerülhessünk közelebb Istenhez. Azt látom, hogy a két tervemből az egyik – hogy a gyülekezet aktív részvételét növelni tudjuk – itt most megvalósulni látszik hosszú távon is. Reménységgel tölt el, hogy ha most ötven gyereket meg tudunk mozgatni, akkor ebben a gyülekezetben van erő és potenciál a növekedésre, és úgy gondolom, hogy minden erőnkkel azon kell lenni, hogy benneteket, fiatalokat megtartsunk és sokáig a gyülekezetünkben tudhassunk. Az lenne fontos, hogy amikor majd kikerültök főiskolákra, egyetemekre, ott az aktuális gyülekezet életébe kapcsolódjatok be, és amikor később visszakerültök Sopronba, akkor pedig már a családjaitokkal együtt legyetek gyülekezetünk aktív tagjai. Erre most egy óriási megerősítést kaptam tőletek. Köszönöm!
Czigány Ábel, Jakab Jázmin, Soós Bence