„Amikor látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az ÚR, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében. Azért ezt mondta az ÚR: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem; az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is, mert megbántam, hogy megalkottam őket. De Nóé kegyelmet talált az ÚR előtt.” (1Móz 6,5–8)
„Megbánta az ÚR, hogy embert alkotott a földön” – szerintem nagyon meg tudjuk érteni. Nem voltunk ott az özönvíz előtti években, a gonoszság elhatalmasodásának az idején, de azért vannak ötleteink. Mi is reménytelennek érezzük néha a feladatokat vagy az embereket. Ahogy egy graffiti mondja: „Állítsátok meg a Földet, ki akarok szállni.” Hihetetlen, de ezek szerint Isten is ismeri ezt az érzést. Ő is be tud sokallni.
De álljunk meg egy pillanatra. Hogy is van ez? Isten mindenható. Meg mindentudó. Fogalma sem lett volna a teremtéskor arról, hogy hogyan folytatódhat a történet? Persze, mi meg szoktunk bánni dolgokat, amikbe úgy megyünk bele, hogy nem tudjuk, hogy rosszul fog elsülni. Na de Isten? Tényleg így működik, hogy ő is megbánja, amit tesz?
És hogy megbánta, hogy embert teremtett? Sőt, még az állatokat is el akarja pusztítani? Ez annyira nem illeszkedik abba a képbe, amit a Bibliában ezer helyen lehet olvasni, hogy Isten szereti az embereket, a világot.
Isten megbánta volna, hogy én megszülettem, mert bennem is ott van a gonoszság? Ez nagyon durván hangzik. Ugye azt olvassuk, hogy szomorú. Ez az jelenti, hogy Istent érdekli, hogy mi van velünk. Nem közömbös. Ha szomorú miattunk, akkor szeret minket. Akit nem ismerek, nem kedvelek, az csinálhat akármilyen hülyeséget, nem ráz meg különösebben. De ha a barátom mond olyat, amivel elárul engem, az nagyon fáj. Istennek nagyon fáj, ha eláruljuk őt, mert fontosak vagyunk neki.
Na de elpusztítani minden élőlényt? Ez mégiscsak megdöbbentő. Bár gondoljunk csak egy kicsit bele, hogy mi történik ezután. Tényleg elpusztít mindenkit? Ismerjük a történetet. Ha annyira megbánta volna, akkor miért kínlódott volna aztán velük annyit? Nóéval, a családjával, az állatokkal, a bárkával. Hogy jutunk idáig, hogy megszólítja Nóét, bárka épül, és így tovább? Mi változtatja meg a helyzetet? Nóé kiharcolja, hogy mégse pusztuljon el? Nem ilyesmiről szó sincs. Egy mondat jelzi itt a fordulatot: „De Nóé kegyelmet talált az ÚR előtt.” Tehát a megmenekülésük Isten döntése. Ez a kegyelem, hogy nincs tovább, de Isten azt mondja, hogy mégis van.
Isten nem sokall be, nem adja fel. És nem egyszerűen a saját ötletét, tervét nem adja fel, ez is lehet jó vonás, ha valakiben van kitartás, de itt többről van szó. Isten nem adja fel, hogy az emberekből, a világból valami jobbat hozzon ki. Lenne rá oka, hogy abbahagyja az egészet, de nem teszi. Kiválasztja Nóét, hogy legyen menekülés. Ezt megint furcsának érezhetjük, hogy miért csak vele kivételez. Van egy film, ami a XXI. századba helyezi az özönvíz bibliai történetét, Ewan, a mindenható. Ebben végig arról van szó, hogy milyen csodabogár lehetett ez a Nóé, hogy ő foglalkozott Istennel, meg Isten foglalkozott vele, és hogy mennyire bolondnak nézhették a bárkaépítés miatt. Van a filmben egy elgondolkodtató mondat. Egy riporter azt kérdezi Ewantól, ettől a mai Nóétól: „Miért hiszi, hogy Isten Önt választotta?” Erre ezt válaszolja: „Mindenkit választott.”
Bármennyire is úgy tűnik, a szabadulás, a van tovább lehetősége nem kizárólagos. Ezt Isten mindenkinek akarja. Neked is. Ezt hirdeti advent, hogy Jézusban Isten eljött ebbe a világba, emberré lett, és mindenkinek elhozta a szabadulást. Bár a gonoszság elhatalmasodott a földön, kegyelmet találtunk Isten előtt. Ámen.