Emlékszem arra az éjszakára, amikor 4-5 évesen meg akartan lesni a Mikulást. Az mégsem járja, hogy amikor este elalszom, akkor nincs sehol, aztán éjjel csak úgy bejön a szobába, amikor alszom, s reggelre, mire felébredek, már megint eltűnik, csak a csomagját hagyja itt. No, egyszer úgy döntöttem, hogy túljárok az eszén-, meglestem. Sőt, láttam is. Sötét volt, csak az ablakon beszűrődő fény hátterén láttam feje sziluettjét, és én elcsodálkoztam: hogy lehet, hogy a Mikulás pont ugyanolyan lófarokba kötve hordja a haját, mint édesanyám? Most már értem.
Emlékszem nálam 10 évvel ifjabb húgom arcára is, aki egyszer véletlenül ránk nyitott, amikor a karácsonyfát díszítettük, s látta, hogy ott bizony nem angyalkák dolgoznak, hanem a bátyjai. Teljesen ledöbbent.
Azt hiszem, az ilyesfajta megdöbbenéseken, csalódásokon mindenkinek át kell esnie: azon, hogy nem a Mikulás hozza az ajándékot, hogy a karácsonyfát apu és anyu díszíti. A gyermekkor csodáját, amikor a rénszarvas leheletének illatát érezzük a Mikulás-csomagon, mind elveszítjük egyszer. A világ, ami tele volt csodával, rejtelemmel, átlátható, racionális lesz- és végtelenül szürke is egyben.
Ennek ellenére most felnőttként én is azt meséltem Kendének, a fiamnak, hogy a csomagot a Mikulás hozta, s hogy a kisautót, amit pechünkre megtalált a táskám aljában, először oda kell adni a Jézuskának, hogy az majd el tudja hozni neki. Hazudok neki? Bizonyos szempontból igen. De valójában nem; Kendének nem azért mesélünk a Mikulásról, angyalkákról, hogy becsapjuk, hanem hogy fejlődjön ki az érzéke a csoda, a rejtelem iránt- hogy tanuljon meg rácsodálkozni arra, amit ajándékba kap.
Mert lehet, hogy én már cinikus felnőtt vagyok, de az igazság az, hogy nekem is rá kell csodálkoznom arra az ajándékra, amit én kapok karácsonyra. Nem egy nyakkendőre vagy a Kispál új CD-jére gondolok, hanem arra, hogy amikor úgy érzem, ellep a szürkeség, a kijavítatlan dolgozatok tömege, az elmaradt feladatok, amikor úgy érzem, gyenge vagyok, egyszerre csöndesen és váratlanul átölel az Isten- mellém lép, embertársammá lesz, jelenlétével bátorít. A magányomat, minden ember közös magányát az a betlehemi gyermek oldja fel. És én csak állok, ámulok, ahogy Kende fiam a szobájában termett karácsonyfát.
Jézus soha nem mondta, hogy maradjatok kisgyermekek. Ez infantilizmus lenne. Tudta, hogy fel kell nőni, szembe kell nézni illúzióinkkal is. De azt igenis mondta, hogy váljatok kisgyermekekké, azaz olyanokká, akik túl a valósággal való szembenézésen tudnak reménykedni, tudnak rácsodálkozni az igazi csodára, Isten jelenlétére.