"Besúgók és provokátorok, / koncert közben sose gondolok rátok. / Kedves, csupa kedves, csupa kedves arcot látok, / de azért jobb, ha tudjátok, / hogy a magunk módján mi is figyeltetünk, / aki előttetek áll, az a mi emberünk. / Elpirultatok, / lebuktatok, / besúgók és provokátorok. / Besúgók és provokátorok, / koncert közben sose gondolok rátok. / Kedves, csupa kedves, csupa kedves arcot látok, / de azért jobb, ha tudjátok, / hogy a magunk módján mi is figyeltetünk, / aki előttetek áll, az a mi emberünk, / aki előttetek áll, aki mellettetek áll, aki mögöttetek áll, az a mi emberünk. / Csak forogjatok, lebuktatok / besúgók és provokátorok..."
(Kontroll Csoport: Besúgók és provokátorok)
Nagyon szeretem ezt a dalt. Felszabadít.
Holott nyomasztó dolgokról szól: besúgókról, provokátorokról, akik ott vannak a koncert közönsége között, akik nem a zenéért, hanem információkért jönnek el, akik jelentenek arról, ki, mit, hogyan mondott, milyen gesztusai voltak, hogyan lehet rásütni valamiféle bélyeget. Olyanokról szól a dal, akik az elnyomó hatalmi gépezetnek voltak csavarjai. Olyanokról szól a dal, akiktől félni kellett.
És éppen ezért felszabadító ez a dal. Mert a félelem tárgya eltűnik, mihelyst kimondjuk a nevét. Ezek a fiatalok valamikor a nyolcvanas évek elején kimondták a rettegett szavakat – besúgók és provokátorok –, a szemükbe néztek, nem voltak hajlandó lesütni a szemüket, és éppen ezáltal szabadultak föl, lettek szabaddá a félelemtől. Kimondták: a másik, aki a félelmet gerjeszti, az jobban fél tőlem, mint én tőle. Nyilvántartanak – nyilván tartanak tőled.
A dal nem agresszív, sőt, kissé játékosnak is mondhatnánk. Mégis halálos ez a dal: a félelem, a lesütött szem halála az, ha valaki kimondja: nem félek többé.
Nézegetem az ötvenhatos felvonuló diákokról készült fényképeket. Nem haragosak, nem dühösek – nevetnek. Mernek nevetni, mernek szabadok, mernek önmaguk lenni. Jézus szavával élve ki merik mondani: az igen igen, a nem nem, és ami efölött van, az csúsztatás, maszatolás, illendő beszédnek csúfolt hazugság, az az ördögtől való.
Csak az tud úgy mosolyogni, mint ezek az ötvenhatos ifjak, aki hosszú évekig arra volt kárhoztatva, hogy összeszorított foggal tűrje a megfélemlítést. De a képen már szabadok, mert lélekben azok.
Ez a megszabadulás persze nem megy egyszerűen. János apostol szerint a tökéletes szeretet az, ami kiűzi a félelmet, ami erőt ad szembenézni azzal, amitől rettegünk. A szeretet bátorságot ad – nem véletlen, hogy a kurázsi szó a szív jelentésű cor szóból származik. Az igazi szeretet – ahogyan Isten szeret bennünket – az, ami végképp győz a félelem fölött.
De létezik-e egyáltalán ez a tökéletes szeretet, amely kiűzi félelmet, amely erőt ad szembenézni rettegésünk tárgyával? Meggyőződésem, hogy a szabadság Jézus legnagyszerűbb ajándéka. Mert a megváltással azonossá lehetünk azzal, akik valójában vagyunk – nem kell kerülő utakat keresni, nem kell félni attól, hogy szembenézzünk a bennünk és körülöttünk élő besúgókkal és provokátorokkal, a félelem erőivel.
Egyre többször érzem, hogy mi, keresztyének – magamat is beleértve – azért nem tudunk igazából szólni másokhoz, mert ezt a felszabadultságot rajtunk sem érzik, mert továbbra is a félelmek igazgatnak bennünket, mint mindenki mást. Félünk még saját véleményünktől, gondolatainktól, őszintén megszült kérdéseinktől is. És szégyenünket, megrettentségünket vallásos köntösbe öltöztetjük.
Istenem, bárcsak tudnék olyan felszabadultan mosolyogni, mint azok az ötvenhatos fiatalok! Bárcsak szemébe tudnék nézni annak, aki félelemben akar tartani, és ki tudnám mondani: ismerlek, és nem félek tőled! Istenem, add meg nekem azt a tökéletes szeretetet, amely kiűzi a félelmet! Ámen.
(Elhangzott a Corvinus Rádió Örömhír adásában 2008. október 19-én.)
Hegedűs Attila