Az igehirdetés alapigéje: „Az asszonytól született ember élete rövid, tele nyugtalansággal. Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg. És te még így is rossz szemmel nézed, őt is a törvény elé idézed?! Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlenegy sem. Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amelyet nem léphet át, akkor légy hozzá elnéző, hogy nyugalma lehessen, míg eljön a várt pihenőnapja, mint a napszámosnak! Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai. Ha elöregszik is gyökere a földben, ha elhal is a porban a csonkja, a víz illatától kihajt, ágakat hoz, mint a facsemete. Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig! Kiszabnád időmet, azután újra gondolnál rám. Ha meghal a férfiú, életre kelhet-e? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak a fordulat be nem következik. Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után. Akkor még lépteimre is vigyáznál, de nem tartanád számon vétkemet. Lepecsételt zsákban volna minden vétkem, bűneimet pedig eltörölnéd.” (Jób 14,1–9.13–17)
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Kemény szavakat mond ki Jób. Kemény szavak alkotják a mai igehirdetés alapigéjét. Talán nem ilyesmire vártunk, amikor reggel elindultunk a templomba. És talán általában is más elvárásunk van Isten igéjével szemben. Szép, megnyugtató, békés szavak legyenek. „Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg.” Kedves Testvérek! Ez a mai ige nem szép. Ha az igehirdető választana igét a prédikációhoz, akkor talán sosem hangzana el szószékről. Olyan mély keserűség, csalódottság, szenvedés és reményvesztettség árad ezekből a szavakból. Nem jó hallgatni. Nagyon emberi. Talán el sem merjük hinni, hogy Isten igéje lehet.
Mégis úgy gondolom, hogy csodálatos örömhírként szólíthat meg minket ma délelőtt az a tény, hogy a Szentírásban ilyen hang is megszólal. Hogy ennyire mélyen emberi, keserű mondatok sem maradtak ki a Bibliából. Hogy nem akarja letagadni az ember már-már istenkáromlásig jutó, szenvedésszülte szavait. A Szentírás nem akarja kegyes szólamokkal elkenni a kemény kérdéseket. Nem söpri a szőnyeg alá a legmélyebb félelmeimet, kétségeimet. Érdemes nagyon odafigyelnünk Jób szavaira, hogy milyen keserűségeket mond ki, beszél ki magából, és talán belőlünk is.
Kedves Testvérek! A mai vasárnap egyházunkban az ítélet vasárnapja. Isten ítéletére irányítja a figyelmünket. És ebben a mai igénkben Jób szenved ennek az átélésétől. Mert a saját bőrén tapasztalja, hogy egész emberi élete ítélet alatt van. Így éli meg szerettei elvesztését, betegségét, és főleg azt, hogy határa van az életnek. Ítéletként. És nem is csak úgy általában sorscsapásként, hanem a mindenható, igazságos Istent látja mögötte. Azért, mert nem tudja elképzelni, hogy Istentől független erők játsszanak vele. Csak a mindenható Isten kezében tudja látni a saját életét. Csak az ő hatalmában. És ha azt éli meg, hogy ítélet alatt van, akkor ezt sem tudja másnak tulajdonítani, csak Isten ítéletének tudja tartani. És ebbe a kemény isteni ítéletbe nem tud belenyugodni. Hogy meg vannak határozva életünk napjai, rövid az életünk, és az is tele van nyugtalansággal.
Néhány évvel ezelőtt nagy hatást gyakorolt rám az amerikai Keith Haring egyik cím nélküli festménye. Egy modern, minimalista alkotás. Fekete pöttyös, narancssárga talajon egy nagy, kutyafejű, piros emberalak áll. Két kicsi, zöld színű ember van még a képen, a nagy piros alak az egyiket fejjel lefelé lógatva tartja a kezében, a másikra rátapos. A kis zöld emberalakok reménytelenül kapálóznak. Úgy érzem, hogy ez a kép nagyon mély, nagyon erős érzelmeket sugároz. Valami hatalmas keserűséget kiált bele a világba. Az igazságtalanság uralmáról, a megaláztatás reménytelenségről. Úgy érzem, hogy ezt a sírnivaló őszinteséget nem szabad elhallgattatni.
Talán ilyesmi Jób kifakadása is. Hogy ki kell mondania, végtelenül gyenge a mulandó ember. Hogy nem látszik semmi remény. Mert „az élet árnyékként tűnik el, nem marad meg.”. A világi bölcsesség itt megreked, nem tud mást tenni, legfeljebb légből kapott elméletekkel, vagy a „Sose halunk meg!” mámorával leplezni a halál valóságát. Ha próbálnak is vigasztalni az emlékezés hatalmával, az utódokban való továbbéléssel, ez mégsem tudja feloldani az egyéni halál reménytelenségét. De a vallásos bölcsesség sem tud tovább jutni annál, hogy a bűn igazságos büntetése a halál. Nincs tiszta ember, ezért mindenki méltó a halálra.
Ezt a keserűséget hallani ki Jób beszédéből. Mégis úgy érzem, hogy ha idáig eljutottunk, akkor az üzenetnek még csak az első felét hallottuk ki ezekből a szavakból. Még valami más is van ezeknek a keserű szavaknak a mélyén. Számot vet mindennel, ami az ember fegyvertára Istennel szemben, arra jut, hogy nincs a kezében semmi. Kimondja, hogy életének hónapjait az Úr tartja számon, tehát az ő kezében van az élete. De ezt a keserű, Istenellenes panaszát mégis Istennek kiáltja oda. Képes Istenhez fordulni akkor is, amikor csak panaszkodni van ereje. Bármennyire kemények ezek a szavak, vegyük észre, hogy mégis imádság ez a fejezet.
És így a reménytelenség mélyén mégis ott van a reménység. Reménység abban az Istenben, aki túl van bölcsességen, vallásosságon, túl az élet és halál rendjén, túl az ítéleten is. Reménytelenül is reménykedik benne, mert mer hozzá kiáltani. Keserűségében is sejt valami rést ebben a kegyetlen rendszerben, ahol behatolhat a fény a sötétségbe. Érződik benne valami belső sejtés, hogy mégis kell lennie valami elnézésnek, békességnek, örömnek. Csak feltételesen mer fogalmazni, vágyként felsóhajtani: „légy hozzá elnéző, hogy nyugalma lehessen, míg eljön a várt pihenőnapja, mint a napszámosnak!” Nem képes szilárd feltámadáshitről bizonyságot tenni, és nem mer sokat, teljes bocsánatot, mindenre kiáradó békességet és örömöt kérni, amikor Istenhez kiált. De van benne egy belső sejtés, hogy kell lennie valami ilyesminek.
És ez után kiált, ezért könyörög. Valami olyasmi vigasztalásnak a morzsája után, amit a thesszalonikai levélből hallhatunk, hogy: „Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.” És az az igazi evangélium ebben a mai jóbi igénkben, hogy Isten ezt a reménytelenül reménykedő sóhajt ígéretté és áldássá változtatta. A szenvedő ember sóhaját nemcsak meghallotta, de csodává és életté emelte. Így van ez ma is. Aki hozzá kiált, csodát tapasztal. Bár Jób nem tudhatta, nem érthette, de ez a hatalmas keserűsége, ez a kimondhatatlan hiányérzete Krisztusért kiált. Őérte, aki vállalta ezt a reménytelen, asszonytól született sorsot. Aki közösséget vállalt a reménytelenekkel, és távlatot nyitott előttük. Mert több az élet a láthatónál, és több az utolsó ítéltetnél is. Van feltámadás, van örök élet, van üdvösség.
Ez az itt még reménytelenségbe rejtett reménység néhány fejezettel később sokkal nyíltabban szólal meg Jób ajkán: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más, bár veséim is megemésztetnek.”
Enélkül a hit nélkül rettenetes könyv Jób könyve, és nagyon kemény ez a mai igénk, ahogyan hit nélkül Isten is rettenetes. Hit nélkül csak a hatalmas Urat látja benne az ember. De nem kell nélkülöznünk ezt a hitet. Hihetjük és vallhatjuk, hogy Isten ítéletében nemcsak igazsága, hanem kegyelme, és szeretete is nyilvánvalóvá válik. És talán Jóbnak ezek a keserű panaszai segíthetnek minket abban, hogy ne vegyük természetesnek, magától értetődőnek ezt a hatalmas örömhírt. Egy olyan sötét tónusú hátteret rajzolhat ki a benne lévő keserűség, ami előtt még látványosabban fénylik az örök élet örömhírének világossága.
Jézus feltámadása nem tette azonnal semmissé a földi szenvedést. Mi is olyan sokszor sötétnek látjuk a sorsunkat. Ő mégis olyan világosságot hozott el ebbe a világba, ami mindent megváltoztat. Van gyász, van halál. De már nem ezeké az utolsó szó. Nem kell a reménytelenségben maradnunk. Nem értelmetlen a szenvedésünk. Nagyon tanulságos Jób könyve. De Isten kiemel minket abból a mélységből, amit neki meg kellett járnia. Jób sejt valami jövőbeli fordulatot, a bűnök bocsánatát, a halál legyőzését. Erre nekünk már nem kell várnunk, megtörtént. Tehát nem vagyunk már Jób helyzetében.
Testvérek! Kemény szavak Jóbnak ezek a mai igében szereplő mondatai. Talán nem ilyesmire vártunk, amikor elindultunk a templomba. De Istenhez szólnak, és arról az Istenről tesznek bizonyságot, aki a reménytelenek Reménysége. Jób merészelt minden kétség ellenére mégis hozzá kiáltani, és benne reménykedni. Isten rejtse el ezt a reménységet minden reménytelenségünk mélyére. Ámen.