Az igehirdetés alapigéje: „Jézus ismét példázatokban beszélt hozzájuk: Hasonló a mennyek országa ahhoz a királyhoz, aki menyegzőt készített a fiának. Elküldte szolgáit, hogy hívják össze a meghívottakat a menyegzőre, de azok nem akartak elmenni. Ekkor újabb szolgákat küldött, akikhez így szólt: Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, elkészítettem az ünnepi lakomát, ökreim és hízott állataim levágva, és minden készen van, jöjjetek a menyegzőre! De némelyek, ezzel mit sem törődve, elmentek: egyik a földjére, a másik a kereskedésébe. A többiek pedig megragadták szolgáit, bántalmazták és megölték őket. A király haragra gerjedt, elküldte seregeit, és elpusztította ezeket a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Akkor ezt mondta szolgáinak: A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek ki tehát az országutakra, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre! A szolgák ki is mentek az utakra, összegyűjtöttek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt, és megtelt a lakodalmas ház vendégekkel. Amikor a király bement, hogy megtekintse a vendégeket, meglátott ott egy embert, aki nem volt menyegzői ruhába öltözve, és így szólt hozzá: Barátom, hogyan jöhettél be ide, hiszen nincs menyegzői ruhád! Az pedig hallgatott. Akkor a király ezt mondta szolgáinak: Kötözzétek meg kezét-lábát, és vessétek ki a külső sötétségre; ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. Mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.” (Mt 22,1–14)
Egy nagy lakomára, egy királyi menyegzőre vagyunk hivatalosak. Ezt az örömhírt hirdeti meg ez a mai igénk, ez a jézusi példázat. Azt, hogy vendégek lehetünk. Ahogyan Kosztolányi Dezső írja a versében: „úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.” Ez a mai példázatunk arra a kérdésre válaszol, hogy mit jelent Istenhez tartozni, mit jelent vele közösségben lenni. Fontos ez a kérdés, és erre hallhatjuk a választ ebből, a mai igénkből, hogy ünnepet jelent.
A Bibliában egyébként nagyon gyakran fordul elő ez a kép a lakomának, a menyegzőnek a képe, mint az Isten országának a kifejezése. Tehát azt mondhatjuk, hogy igenis, ez a kép mond el a legtöbbet arról, hogy milyen az Isten országa. Ezzel érthetjük meg a legjobban, hogy Istennek a közelsége hatalmas boldogságot jelent.
Azért nagyon fontos üzenet ez, mert ha feltesszük ezt a kérdést, hogy mit jelent Istennel közösségben élni, akkor nagyon sokan egészen máshogyan válaszolnának. Nagyon sokaknak az jutna először az eszébe, hogy azt jelenti, hogy lemondunk valamiről. Azt jelenti, hogy különböző megkötöttségeket vállalunk magunkra, hogy megsanyargatjuk magunkat.
És ezzel szemben, amikor Jézus beszél arról, hogy mit jelent az Isten közelsége, akkor erről a hatalmas ünnepről, erről a királyi menyegzőről beszél. Azt mondja tehát, hogy ilyen hatalmas boldogságot jelent az Isten közelségében lenni, vele közösségben élni. Azt hallhatjuk ki ebből a mai igénkből, hogy boldogságra hívott minket a mi Urunk.
Egy nagy lakomáról van szó, egy olyan lakomáról, aminek a meghívotti listáján mi is rajta vagyunk. Kedves Testvérek! Erről a lakomáról mint valami páratlan alkalomról beszél ez a mai igénk. Tehát nemcsak azt mondja, hogy valami jót készített nekünk az Úristen, hanem úgy beszél erről, mint ami a legfőbb jó, az egyetlen jó.
Hiszen azt hallottuk, hogy egy király készített menyegzőt a fiának, és hogy erre hivatalosak azok, akik a példázatban szerepelnek. Nincs szó arról, hogy lenne másik király, hogy lenne másik fiú, hogy lenne másik menyegző. Tehát egy egészen páratlan, egészen különleges eseményről van szó. Olyasmiről, ami megismételhetetlen, ami felülmúlhatatlan, amivel semmi sem ér fel. Így állítja elénk Jézus Urunk azt, amit Isten készített nekünk. Tehát egészen páratlan, egészen különleges alkalomként.
Talán furcsa lehetett ebben a példázatunkban néhány vonás, ami a pusztulásról szólt. Egyrészt, ahogy elküldte ez a király a szolgáit a meghívottakhoz, és ezek közül a meghívottak közül néhányan bántalmazták ezeket a követeket, sőt, meg is ölték őket. Döbbenetes ez egy örömünneppel, egy menyegzővel kapcsolatban.
Aztán talán még furcsább volt az, amikor arról hallottunk, hogy a király pedig felállt a fehér asztal mellől, és háborút indított ezek ellen a városok ellen. A végén pedig még inkább megdöbbenhetett bennünket az, ahogyan megkötözött kézről és lábról, külső sötétségről, sírásról és fogcsikorgatásról hallottunk. Mit jelentenek ezek a vonásai ennek a példázatnak? Azt jelentik, hogy nem egyszerűen valami jót készített nekünk Isten, hanem amit készített, azon a lakomán kívül nincs is élet. Tehát aki kimarad ebből az eseményből, az nemcsak valami fontosról marad le, hanem el is pusztul. Ezen a boldogságon, ezen a lakomán kívül csak a pusztulás van. Csak a külső sötétség.
Tehát azt hallhatjuk ki ebből a példázatból, hogy a tét nagyon nagy, mert két ilyen egészen ellentétes képpel fejezi ki ezt a példázatunk. Vagy a teljes boldogság, az az öröm, aminél nagyobbat senki és semmi nem tud nekünk adni, vagy a teljes pusztulás. Kedves Testvérek, hát ezt a páratlan boldogságot keresi mindenki. Azt hallhatjuk ki ebből az igénkből, hogy ezt sehol máshol nem lehet megtalálni, csak Istennél, csak vele közösségben. És hogy igenis, ha valaki ezt visszautasítja, akkor nem egyszerűen szegényebb lesz az élete, hanem pusztulás lesz a része.
Ahogyan hallottuk, akik elutasítják ezeket a követeket, azok pusztulást szenvednek el, lerombolják a városukat. Amikor Máté evangéliumának az első olvasói olvasták ezt, akkor biztosan Jeruzsálem városának a pusztulása jutott az eszükbe. Azé a városé, amit meglátogatott Jézus, és amikor meglátogatta, akkor siratta ezt a város, mert nem ismerte fel Jeruzsálem a meglátogatásának az idejét. Nem ismerte fel a békességre vivő utat. Mivel ezt elutasították, egy másik útra léptek, a pusztulás útjára. Ezért siratja Jézus Jeruzsálemet, hogy majd meg fogják ostromolni és el fogják pusztítani. És valóban így történt, néhány évtizeddel később, hogy a Jézust nem befogadó város Krisztus után 70-ben valóban elpusztult a római seregek által. Tehát egészen kiélezi ezt ez az igénk, hogy mit jelent igazán a jelentősége ennek a lakomának, és hogy mit jelent az, ami ezen kívül van. Ami ezen kívül van, az a semmi, a pusztulás.
Tehát nagy a tét, arra juthatunk, hogy hatalmas a felelősségünk. Érdekes megfigyelnünk az igében, hogy bár a meghívottak mind elutasítják, hogy elmenjenek a menyegzőre, a menyegző mégsem marad el. Tehát nem arról van szó, hogy rajtunk múlna az, hogy lesz-e ilyen boldogság, lesz-e ilyen lakoma. A kérdés nem az, hogy meglesz-e ez. A kérdés csak az, hogy nekünk részünk lesz-e benne. Az egyik fontos üzenete ennek a példázatunknak, hogy a menyegző az mindenképpen meglesz. Vagy azokkal, akiket hívogatott az Úr, vagy nélkülük. De valakik mindenképpen vendégek lesznek, mindenképpen megtörténik, megvalósul ez a lakoma.
De mégis kik azok, akiknek szól ez a hívás? Kik azok, akiknek része lehet ebben az ünnepben? Nagyon érdekes azt látnunk ebben a példázatunkban, hogy ez a király többször is elküldi a követeit. Tehát ott vannak ezek a meghívottak, és nem hagyja őket békén. Többször is, újra és újra küldi hozzájuk a követeket. Tehát valamiért nagyon fontos neki, hogy eljöjjenek ezek a meghívottak. Töri magát azért, hogy meggyőzze őket arról, hogy nekik ott a helyük. Kedves Testvérek! Vegyük észre, hogy itt rólunk van szó. Mi vagyunk azok, akiket újra és újra szólongat Isten. Annyiféle módon. Újra és újra hívogat az igéjén keresztül, a szentségeken keresztül, és ez történik az életünk nagyon sokféle sorsfordulatán keresztül is, hogy megszólít, hívogat bennünket a mi Urunk.
Rólunk van itt szó, akiket újra és újra szólongat az Isten. És aztán nagyon érdekes azt látnunk, hogy utána mennyire kitágul ez a kör, hogy az országutakra mennek ki ezek a szolgák, hogy onnan hozzanak be mindenkit. Tehát nemcsak valamiféle csendes, exkluzív hívogatásról van szó, hanem mindenkihez eljut ez a hír.
Sőt, a legkülönösebb, hogy azt halljuk, hogy ebbe a lakodalomba eljutnak gonoszok és jók egyaránt. Ez igazán ellentmond mindennek, amit Istenről, Isten országáról gondolunk, hiszen alapvetően olyan kép él bennünk a leggyakrabban, hogy a mennyországot úgy lehet kiérdemelni, hogyha elég jót teszünk. De itt arról van szó, hogy még a gonoszokat is hívja, még őket is elviszi erre az ünnepre a mi Urunk. Tehát nem azon múlik, hogy mennyire vagyunk jók, hogy mennyi jó tettel érdemelnénk ki a mennyországot. Nincs szó ilyen feltételről. Még a gonoszokat is hívja.
És ez hatalmas örömhír. Mert ez azt jelenti, hogy ez a hívás még azoknak is szól, akik úgy érzik, hogy elrontották az életüket. Még azoknak is szól, akiket mindenki más leír, akikről mindenki más azt gondolja, hogy semmit sem ér az élete. Mindenkinek szól ez a hívás. Tehát nekünk is szól. Nekünk is van helyünk ezen a lakomán. Mi is vendégei lehetünk ennek a menyegzőnek.
Csodálatos örömhír ez. És valóban ezt láthatjuk, Jézus Urunknak nemcsak ebben a példázatában, hanem egész földi életével és halálával is ezt mutatta. Hogy ő leült egy asztalhoz, farizeusokkal és vámszedőkkel, írástudókkal és nyilvános bűnösökkel egyaránt. Mindenkivel közösséget vállalt. Mindenkit hívogatott. Mindenkiért adta oda magát a keresztfán. Nekünk ilyen Urunk van, aki nem támaszt előfeltételeket, hanem valóban mindenkit hív, mindenkit vár.
És akkor ezzel szemben nagyon furcsa ebben a példázatunkban az, amit a végén hallunk a menyegzői ruháról. Van valaki, aki eljut erre a menyegzőre, de aztán mégis kidobják onnan, azért, mert nincs menyegzői ruhája. Mit hallottunk, hogyan jutnak oda a vendégek erre a menyegzőre? Úgy, hogy az országutakról szedték össze őket. Kiket? Hát azokat, akik ott csellengtek, vagy siettek a saját dolgukra, vagy ne adj Isten, ott feküdtek az árok szélén, ezeket szedik össze mind. Honnan lenne nekik ott menyegzői ruhájuk? Biztosan nem úgy kel útra senki, hogy visz magával egy ilyen ünneplőt is a tarisznyában, hátha valami ilyen ünnepre eshet be.
Mégis azt látjuk, hogy a példázatban szinte mindenkinek van ilyen menyegzői ruhája. Hogy lehetséges ez? Csakis úgy lehetséges, hogy itt egy olyan házigazdáról van szó, aki nemcsak a lakomát készítette elő, hanem ruhát is mindenkinek. Mondjuk úgy képzelhetjük el, hogy ott az ajtóban osztották mindenkinek azt az ünnepi ruhát, ami méltó ehhez az eseményhez.
És arról lehet szó, hogy ennek az embernek is osztottak. De azt mondta, köszönöm, nekem nagyon jó a sajátom. Mit hallhatunk tehát ki ebből a példázatunkból? Kik azok, akik kimaradnak ebből a menyegzőből? Kik azok, akik nem tudják elérni a boldogságot? Azok, akik a sajátjukhoz ragaszkodnak. Akik ragaszkodnak a saját programjukhoz, a példázat elején, ragaszkodnak a saját gyilkos indulatukhoz, ragaszkodnak a saját ruhájukhoz. Ahelyett, hogy elfogadnák a meghívást az ünnepi lakomára, ahelyett, hogy felhagynának a belőlük fakadó indulattal, ahelyett, hogy felöltenék ezt a gazdától ajándékban kapott ünnepi fehér ruhát.
Azok maradnak ki, akik önerőből akarnak boldogok lenni. Ez nem megy. Azt hirdeti meg ez a példázatunk, hogy boldognak lenni csak Isten kegyelméből lehetséges. Nincsen vendégség ünnepi ruha nélkül, és ilyen ünnepi ruhánk nekünk nincs. Csak úgy lehet boldognak lenni, hogyha észrevesszük ezt, hogy a mi rongyaink nem méltóak az Isten jelenlétéhez. Csak úgy lehet boldognak lenni, hogyha megtörténik rajtunk az a csoda, hogy az Isten adja ránk ezt a fehér ruhát, ahogyan Ézsaiás próféta könyvében olvassuk: „Az üdvösség ruhájába öltöztetett, az igazság palástját terítette rám, mint vőlegényre, ki fölteszi fejdíszét, mint menyasszonyra, ki fölrakja ékszereit.” Vagy ahogyan a Jelenések könyvében halljuk: „Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába.” Csak ajándékba kaphatjuk ezt a ruhát. A magunk erejéből nem lehetünk boldogok, csak Isten kegyelméből.
Ez a mai igénk tehát azt hirdeti meg a számunkra, hogy Istenünk ünnepre hívott minket. Boldogságot akar és tud ajándékozni nekünk. De csak úgy lehetünk boldogok, hogyha nem a saját programunkhoz, nem a saját indulatunkhoz, nem a saját rongyainkhoz ragaszkodunk, hanem részünk van abban, amit Isten készített nekünk. Csak így lehetünk boldogok, Isten kegyelméből. Ámen.