Az igehirdetés alapigéje: „szentélyemet pedig közéjük helyezem örökre. Közöttük lesz hajlékom, én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek.” (Ez 37,26b–27)
Hol lakik Isten? A mennyben. – válaszoljuk sokszor. Azaz távol tőlünk, távol a megoldásra váró bajainktól, távol a válaszra váró kérdéseinktől, távol a társra váró magányunktól.
Így érezhettek Ezékiel próféta kortársai, hiszen országukat legyőzte az ellenség, lerombolták azt a jeruzsálemi templomot, ahol addig megtapasztalták Isten jelenlétét, őket pedig fogságba vitték távoli vidékre. Úgy érezték, mindez elszakította őket Istentől, az ő szeretetétől, gondoskodásától. De Isten megígérte a prófétán keresztül, hogy a templom lerombolása ellenére és a nagy földrajzi távolság ellenére sem maradnak magukra. Ott lesz közöttük. Templom nélkül is szólt hozzájuk, majd pedig újjáépíthették a templomot.
Ez az ígéret igazán kétezer évvel ezelőtt teljesedett be. Jézus Krisztusban mutatta meg Isten, hogy nem marad távol tőlünk. Őbenne „Az Ige testté lett, közöttünk lakott”. A távoli mennyországot kereső embereknek Jézus magára mutatott: „Isten országa közöttetek van!” Sátrat vert itt, megjárta emberlétünk mélységeit, a szenvedést, magányt, halált.
Hiszem, hogy ugyanígy Isten jelenlétének a keresésére volt válasz az, amikor ezer évvel ezelőtt István király elrendelte, hogy „Minden tíz falu templomot építsen”. Az államalapítás szorosan összekapcsolódott az egyházszervezéssel, azzal a felismeréssel, hogy Magyarországon is szükség van Isten hajlékára.
Amikor 1674-ben István király késői utóda, I. Lipót kiűzte a soproni evangélikusokat a templomokból, akkor olyasmit éltek át, mint Ezékiel próféta kortársai a jeruzsálemi templom lerombolásakor. Azt hitték, elszakadtak Istentől. De ő válaszolt: közéjük helyezte szentélyét, itt, ezen az udvaron.
Ebből könnyen azt a tanulságot lehetne leszűrni, hogy akkor ezek szerint nincs szükség templomra, istentiszteletre, közösségre. De Isten nem pusztán az egyéni imádságot kínálja megoldásként, hanem továbbra is szentélyről beszél, továbbra is népe, a közösség számára kínálja jelenlétét. Háromszázötven évvel ezelőtti eleink példája éppen azt mutatja, hogy annyira fontos volt nekik a templom, hogy keresték a templompótlékot. Istentiszteletre kevésbé alkalmas helyen tartottak istentiszteletet, a közösséget kevésbé védő körülmények között is összegyűltek. Mert tudták, hogy szükségük van az istentiszteletre, a közösségre.
A vízpára mindig jelen van körülöttünk, a levegőben, mégsem tudunk tőle felüdülni, hanem szükségünk van forrásra, folyóvízre, amiből meríthetünk. Így szorulunk rá a megszentelt helyre, az istentiszteletre, a közösségre. Bár Istent egyenként is meg tudjuk szólítani imádságban, de felüdülni Isten népének körében tudunk.
Luther Márton így ír: „Mert az egészen más, ha az Isten valahol jelen van és ha a te számodra van jelen. Akkor van jelen a te számodra, ha igéjével mondja és ezzel kötelezi magát, mondván: itt találsz meg engem. Ha igéjét bírod, akkor bizonnyal megfoghatod és a tied lehet és mondhatod: íme itt vagy, miként mondod. […] semmiképen meg nem foghatod sehol, hacsak ígéretet nem tesz neked és oda nem rendel egy meghatározott helyre.”
Ahol most emlékezünk és ünneplünk, az tehát Isten lakóhelye. De nem pusztán azért, mert ő teremtette az egész világot. Hanem azért, mert ő az értünk való jelenlétét azokhoz az alkalmakhoz kötötte, amikor az ő nevében vagyunk együtt. Itt lakik Isten, amikor megszólal az ő igéje. Nem kell nélkülöznünk őt, nincs távol tőlünk. Ámen.