Az igehirdetés alapigéje: „Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát adott nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.” (1Pt 2,20b–25)
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Mi vigasztal a szenvedésben? Sokak kérdése ez. Rá kell jönnünk újra és újra, hogy ez az igazi nagy kérdés. A vigaszra sokkal inkább rászorulunk, mint az önmenedzselő ügyeskedésre, amivel mindig mi kerülhetnénk előnyösebb helyzetbe. Mi vigasztal a szenvedésben? Ez volt a kérdése az első Péter-levél kis-ázsiai címzettjeinek, és ez a mi kérdésünk is. Mert az állandó hajszoltság és megfelelési kényszer helyett végre megértésre, vigasztalásra van szükségünk.
De hol találhatunk rá erre, amikor Bánk bánnal mondanánk: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én!”? Az indokolatlan, igazságtalan szenvedés terhéről ír a levél szerzője, amikor a jó kitartó cselekvése miatt kapott rosszat említi. Sőt, azt elhívatásunk részeként határozza meg. Kereszténynek lenni ezek szerint ezt is jelenti, hogy igaztalanul kapott bántást kell elviselni. De honnan kaphatunk erőt ennek az elhordozásához? Erre a nagy kérdésre kapunk választ ebben az igénkben.
A válasz egyik kulcsszava a példa. Tehát abból kaphatok vigaszt, hogy a szenvedésem nem példátlan. Laposnak tűnik az az állítás, ami példaként hivatkozik Jézusra. Az eredeti szövegben a példa szónak megfelelő kifejezés viszont nem pusztán elgondolkodtató ötletet, jó tippet jelent, hanem egy levél eredeti fogalmazványát, amire elengedhetetlenül szükség van a másolat elkészítéséhez. Mint amikor a tanító előrajzolja a megtanítandó betűt a sor elejére, amit a kisdiáknak utána kell rajzolnia. Ebből a mintából indul ki minden. Enélkül nincs semmi biztos támpont, enélkül nincs viszonyítási alap. Krisztus élete és szenvedése az egyetlen hiteles minta, amihez bárki hozzámérheti a saját életvitelét, lelkületét és azt is, amit elérni szeretne. Viszont Krisztus felülmúlhatatlan és utolérhetetlen példa, azon a téren is, ahogyan ő tűrte a szenvedést. A mi Mesterünk a kereszt jelét rajzolja elénk, a sor elejére. Utánozni nem tudjuk, de a magunk kicsi keresztjét fölvehetjük. A példa szerepe úgy is érthető, ahogyan Ady Endre vallott róla: „És hogyha néha-néha győzök, / Ő járt, az Isten, járt előttem, / Kivonta kardját, megelőzött.” Krisztus előttünk járt a jó cselekvésében, előttünk járt a szenvedésben, előttünk járt a szeretetben, ő tört utat nekünk. Ez az üzenet szól minden szenvedőnek, minden terhet hordozónak: valaki előttem jár ezen az úton. Mi vigasztal a szenvedésben? Az, hogy nem szenvedek egyedül, Krisztus velem szenved.
A vigaszkereső kérdésre adott válasz viszont tovább megy ennél. Másodikként azt hallhatjuk ki ebből az igéből, hogy Krisztus nem csak példát adott nekünk. Amikor igénkben azt halljuk, hogy Krisztus értünk szenvedett, bűneinket vitte fel a fára, és az ő sebei által gyógyultunk meg, az jóval többet jelent annál, hogy mintát kaptunk. Nem tudom hányan ismerik a testvérek közül, szép, hasznos szokásnak tartom a WWJD feliratú karkötők hordását. Ezek minden helyzetben arra az angol nyelvű kérdésre emlékeztetik viselőjüket: What would Jesus do? Mit tenne Jézus? Amikor egy csattanós válaszon gondolkodom, amikor a saját kényelmemet akarom végre érvényesíteni, akkor döbbenetes ezzel a rövid kérdéssel szembesülni. Hatalmas ereje van, ha a tetteimet, szavaimat ehhez szabom. Mégis úgy látom, sok helyzetben erre a kérdésre csak ezt tudom válaszolni: Mit tenne Jézus? Megváltaná a világot, eltörölné a mindent behálózó bűnt. Ezt pedig én nem tudom megtenni. Luther Márton szavaival: Jézus „Nem csupán példát adott, hanem magát adta oda kincs gyanánt.” Krisztus szenvedése számomra, szenvedő ember számára nem pusztán minta, hanem az egyetlen esély, az egyetlen lehetőség a szabadulásra. Az ő sebei nekem nem csak példák, mert az engem illető sebeket szenvedte el. Ezért énekeljük évszázadok óta: „Jézus, sebeidnek mélye vigasztalja lelkemet”. Ez a mai levélbeli igénk az aktuális problémáinkat, szenvedésünket, bűnünket, kérdéseinket összeköti a golgotai megoldással. Mi vigasztal a szenvedésben? Az, hogy Krisztus értem, helyettem szenvedett.
De mitől válhat vigasszá számomra Krisztus szenvedése? Attól hogy hozzá tartozom. Ezt fejezi ki a mai vasárnapunk, a húsvét utáni második vasárnap központi mondanivalója, ami úgy tanúskodik Jézusról, mint a mi jó pásztorunkról. Vigaszt ugyanis máshol nem találunk, csak nála. Mindenütt tévelygés van, ahol nem Jézus pásztorol. Pásztort, védelmet, közösséget, életet, helyes, Istennek tetsző magatartást csak nála kaphatunk. Ez azt jelenti, hogy a vigasztalás kulcsa az, hogy az ő nyájába tartozom. Azt, hogy az ő pásztorsága igazi gondviselést jelent, éppen az értünk viselt szenvedése és halála garantálja. Emiatt bízhatunk abban, hogy nála együttérzésben és szabadulásban van részünk, hiszen már eddig is annyit áldozott értünk. Kedves testvérek! A kereszt a garancia arra, hogy olyan pásztorunk van, aki megérti a szenvedésünket, és hajlandó áldozatot is hozni, hogy megmentsen minket. Ez a kereszthordozó pásztorral való közösség nemcsak reményt ad, hanem meg is változtat bennünket. Hiszen azért halt meg a kereszten, hogy ezentúl az igazságnak éljünk, és hogy meggyógyuljunk. Ez az előjegyzése a keresztény ember életének, a kotta elejére Krisztus által odarajzolt kereszt. És ez az előjegyzés mindent megváltoztat, mindent felemel. A saját, céltalannak tűnő szenvedésemet is. Mivel Krisztus nyájába tartozunk, ezért az ő keresztje, az ő szenvedése mindent átformál. Mindennek értelmet és célt ad. Mi vigasztal a szenvedésben? Hogy van pásztorom: Krisztus.
Vigasztalást kerestek a kétezer évvel ezelőtti olvasók és ezt keressük mi, mai igehallgatók is. Meggyőződésem, hogy meg is találjuk Krisztusban, aki velünk szenved, értünk szenved és a mi jó Pásztorunk. Ámen.