Az igehirdetés alapigéje: „Szülei évenként elmentek Jeruzsálembe a páska ünnepére. Amikor tizenkét éves lett, szintén felmentek Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. Miután pedig elteltek az ünnepnapok, és hazafelé indultak, a gyermek Jézus ott maradt Jeruzsálemben. Szülei azonban ezt nem vették észre. Mivel azt hitték, hogy az útitársak között van, elmentek egynapi járóföldre, és csak akkor kezdték keresni a rokonok és az ismerősök között. De mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, és ott keresték tovább. Három nap múlva találták meg a templomban, amint a tanítómesterek körében ült, hallgatta és kérdezte őket, és mindenki, aki hallotta, csodálkozott értelmén és feleletein. Amikor szülei meglátták, megdöbbentek, anyja pedig így szólt hozzá: Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én kétségbeesetten kerestünk téged. Ő pedig így válaszolt: Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem? Ők azonban a nekik adott választ nem értették. Jézus ezután elindult velük, elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja mindezeket a szavakat megőrizte szívében, Jézus pedig gyarapodott bölcsességben, testben, Isten és emberek előtt való kedvességben.” (Lk 2,41–52)
„Miután elteltek az ünnepnapok” – ezek a szavak vezették be ebben a történetünkben az események sorát, és ugyanebben a helyzetben vagyunk mi is. Elteltek az ünnepnapok, véget ért karácsony, újév, vízkereszt, és mi talán így, az ünnepek elmúltával keressük a helyünket. Keressük az ünnepek üzenetének, tartalmának a helyét, keressük Isten helyét a hétköznapokban.
Ilyen helykeresésről szól ez a jól ismert történetünk is, a 12 éves Jézus története. Talán az a legfurcsább benne, hogy miért csak három nap elteltével találja meg József és Mária Jézust. Ez a hosszú idő nagyon sok mindenre rámutat ezzel a kereséssel kapcsolatban.
Ahogyan József és Mária keresik Jézust, ez a háromnapi kétségbeesés, egészen ismerős lehet számunkra. Nem pusztán családi élményekből, hogy mi esetleg jártunk már így saját gyermekünkkel, vagy velünk a szüleink, hanem ezen túl egészen ismerős lehet ez az élmény amiatt is, hogy mi is keresünk. Keressük az Istent, keressük a magunk helyét, keressük a boldogságot, és gyakran hosszú időn keresztül nem találjuk.
Miért van az, hogy olyan nehéz megtalálni az Isten helyét, a magunk helyét? Miért van az, hogy Mária és József ilyen nehezen találnak Jézusra? Azért, mert mindent valószínűbbnek, mindent előrébb valónak éreztek Jézus fellelhetőségével kapcsolatban, mint a templomot. Mindenhol keresték. Csak ott nem, ahol Jézus szavai szerint egészen magától értődő, természetes lett volna. Lehet, hogy arra gondoltak, hogy az utcán tétován bolyong, vagy azt, hogy valamilyen szórakozóhelyen bukkannak rá játék közben, vagy hogy új barátok társaságában tudják majd őt megtalálni. Talán úgy érezhették, ezeknek van elsőbbsége. Pedig Jézus számára a legtermészetesebb időtöltés az Atya dolgaival való foglalkozás. Ez van tehát nála az első helyen.
Kedves Testvérek! Keressük mi is Jézust, a vele való közösséget. És ahogy megszólította Máriát és Józsefet, hasonlóan szólít meg bennünket ezen a mai délelőttön szelíd szóval: „Eszetekbe sem jut, hogy én hol vagyok, hogy mi az én dolgom? Hát nem emlékeztek, hogy a templomban, a hívő közösségben, az igével való foglalkozásban lehet engem megtalálni? Hát nem tudjátok, hogy az Atya munkájában állok? Hogy az a dolgom, hogy titeket formáljalak.” Kedves Testvérek, keressük mi annyi helyen az Isten-élményt. Keressük a kapcsolatot az Úrral. Pedig egészen egyszerű, egészen egyértelmű lenne, hogy Isten igéjében és a szentségekben lehet rátalálni Jézusra. Egészen magától értődő, de mi valamiért elfelejtjük ezt az egyszerű megoldást. Valamiért más kerül előtérbe, valahol máshol keressük a boldogságunkat, valamiért máshol keressük az Istent.
Azt hallhatjuk ki ebből az igéből, hogy a templom csendjében, a hívő közösségben, Isten igéjének a közösségében, ott lehet megtalálni Istent. És ott derül ki, hogy egészen másképpen működik Isten logikája, mint a miénk. Mert mire eljut Mária és József a templomba, ott jöhetnek rá arra, hogy Jézusnak az engedetlensége az valójában engedelmesség. Ott jönnek rá arra, hogy az elcsavargása az valójában templomszeretet. Ott jönnek rá arra, hogy az ő közösségrombolása kapcsolaterősítés. Ott, a templom csendjében kerül minden a helyére. Ott derül ki az, hogy nem úgy kerül minden a helyes mederbe, ahogy azt az ember gondolja, hanem úgy, ahogyan azt Isten intézi. És ez nem egyezik az emberi logikával. A templom csendjében derül ki, hogy milyen módon lehet Istent megtalálni.
És nemcsak Istent lehet ott megtalálni, hanem a saját helyünkre is ott tudunk igazán rálelni. Sokan keresik a helyüket, hogy hol vannak igazán a jó mederben. És nagyon jó azt látni, hogy Jézus már 12 éves korában tudja, hogy hol van a helye. Tudja, hogy a templomban rá tud találni arra a helyre. Az Atyával egységben rá tud találni arra a módra, ahogyan érdemes élni. Nem csak helykeresésről szól tehát ez a történetünk, hanem a hely megtalálásáról. Ott kerül minden a helyére, az Istennel való közösségben. Nagyon szép a zárása ennek a történetnek, ahogyan a növekedésről olvasunk. És ez összefügg a hely megtalálásával: Növekedni testben, bölcsességben, Isten és emberek előtt való kedvességben, igenis ebből táplálkozva, ebből fakadóan lehet. A templomi közösségből, az Istennel megélt közösségből lehet. Hadd idézzem most Rónay Györgynek egy nagyon szép írását, Jézus kereséséről és megtalálásáról:
„De hát hol a Gyermek? Hova lett a Gyermek? Hol veszett el a Gyermek? Hol veszítettük el a Gyermeket? […]
A názáretiek csak most veszik észre, hogy fáznak. Azt hitték, zene volt, muzsika, zenekíséret az úton: dobok, cimbalom, fuvolák. Most veszik észre, hogy szó sincs dobról, cimbalomról, fuvoláról. A foguk vacog, a csontjaik dideregnek. Hol a Gyermek?
Meg kell keresni. És mivel nem találjuk, vissza kell menni, oda, ahol még együtt voltunk. Ahol azok hallgatják, akik melegedni akarnak a szavánál, és ahol azokat kérdezi, akik a szavánál melegszenek.
Várni kell, amíg egy kis szünet támad ebben a beszélgetésben, és akkor meg lehet kérdezni: Miért tetted ezt velünk?
Ezért – feleli a Gyermek. Azért, hogy észrevegyétek helyemen az ürességet. Hogy fázzatok nélkülem, vacogjon a fogatok, dideregjenek a csontjaitok. Hogy lássátok: nem elég názáretinek lenni: mert ha nem fogjátok a kezemet és nem érzitek a melegemet, és nem a melegemnél melegszetek, mit ér a názáretiségtek? Ha nem engem visztek magatokkal, magatokban: miben különböztök a festett koporsóktól?
Ezért – mondja a Gyermek. Hogy bánkódva keressetek. Hogy visszatérjetek oda, ahol vagyok, ahol lennem kell: Atyám házába, és innét induljunk el ismét együtt az útra. Növekedni bölcsességben, korban és kedvességben.
És ne felejtsétek el, hogy nemcsak bölcsességben és korban – mondja a Gyermek. Ne felejtsétek el, hogy kedvességben is – mondja kedvesen a Gyermek. Isten előtt, de az emberek előtt is. Ne felejtsétek el, hogy az emberek előtt is…”
Erre van szükségünk nekünk is, hogy észrevegyük, hogy a lényeget elveszítettük útközben. Erre van szükségünk nekünk is, hogy visszataláljunk oda, ahol egyszer már találkoztunk Jézussal, ahol megvolt a közösség Istennel, ahol akárcsak megsejtettük az ő jelenlétét, ahol éreztük azt, hogy a szeretetével átölel bennünket, ahol érezhettük azt, hogy hozzá tartozunk. Kedves Testvérek! Oda kellene visszatalálni, hogy újra közösségben lehessünk Jézussal, mert nélküle nem érdemes továbbmenni, vissza kell fordulnunk. Erről a helykeresésről és erről a helytalálásról szól ez a történet.
De ezen felül szól még arról is, hogy ezen a helyen, a templomban Isten jelet mutatott. Megmutatta Jézus Krisztusban, hogy valami páratlan, valami különleges történik. Ennek a mostani időszaknak, a vízkereszt ünnepe utáni időszaknak a központi témája az, hogy Isten dicsősége megjelent, láthatóvá vált Jézus Krisztusban. Ezt a témát bontják ki ezek a vasárnapok egymás után a különböző igékkel, imádságokkal és énekekkel. Ez az, amit nekünk is meg kell tapasztalnunk, hogy ott a 12 éves Jézusban már nem pusztán egy gyermeknek, egy kamasznak a különleges hóbortja az, ami kirajzolódott. Hanem őbenne már láthatóvá vált, ezekben a szavaiban, amik egyébként itt, Lukács evangéliumában az első megszólaló szavai Jézusnak, már kirajzolódott az a Mester, aki a tanítómesterek bölcsességét próbára teszi. Nekünk olyan Urunk van, aki már 12 évesen sem fért el a megszokott keretek között, aki izgalomban tart, aki kalandot okoz, aki nyugtalanít addig, amíg a nyugalmat benne, vele és általa meg nem találjuk. Megmutatta ezen keresztül a jelet, hogy ő nem pusztán egy földi apához tartozik, hanem a mennyei Atyához, hogy rajta keresztül a mindenható Isten jelent meg. Helykeresésen túl, tehát ez a jel, ami megjelent benne.
És végül feltűnő vonása ebben a történetünkben az, hogy Mária és József nem értik. Nem értik Jézus tettét, és nem értik Jézus szavát sem. Sőt, azt hallottuk itt ebben a leírásban, hogy amikor megtalálják, megdöbbennek. Ez a megdöbbenés fontos következménye a Jézussal való mindenkori szembesülésnek. Ahogyan Mária és Jézus megdöbbent, úgy kell nekünk is megdöbbennünk. A valódi Jézussal szembesülni, az mindig döbbenetet vált ki, mindig meglepetést okoz. Azok számára is, akik egészen közelállónak, bennfentesnek tudják magukat, nekik is újra és újra meg kell küzdeniük a felismeréssel, hogy valójában kicsoda Jézus. Hogy messze több annál, mint amit mi elképzelünk, elgondolunk róla. Az emberi értetlenség ellenére Jézus mégis vállalja a közösséget az emberekkel.
Azt olvassuk itt, hogy nem értik Mária és József, amit teszi és mond Jézus. De a megnemértés ellenére Mária megőrzi a szívében Jézusnak a szavát. Nem érti, mégsem utasítja el, hanem elteszi a szívében, forgatja, visszaidézi. Erre van szükségünk nekünk is, hogy Jézus szavát megőrizzük a szívünkben.
Kedves Testvérek! Helykeresésről és helyre találásról szól tehát ez az evangéliumi történet. És erre van szükségünk nekünk is, hogy keressük újra Jézust. Akkor is, ha azt hisszük, hogy mi már jó helyen vagyunk, akkor is, ha azt hisszük, hogy már az ő helyén vagyunk, akkor is rászorulunk arra, hogy újra keressük őt. És ha őt megtaláljuk, akkor igenis láthatjuk benne azt a jelet, a kereszt jelét, amin keresztül Isten megmutatta, hogy szeret bennünket, hogy hozzá tartozunk. És akkor, még ha nem is értjük meg az Úristen minden titkát, mégis szívünkbe zárhatjuk az ő szavát, azt igenis érdemes megőrizni, és az elég számunkra útravalónak. Ámen.