Az igehirdetés alapigéje: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja Istenetek. Beszéljetek szívhez szólóan Jeruzsálemmel, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az ÚR keze minden vétkéért. Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az ÚRnak! Készítsetek egyenes utat Istenünknek a kietlen tájon át! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az ÚR dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. – Az ÚR maga mondja ezt. Egy hang szól: Kiálts! Én megkérdeztem: Mit kiáltsak? Minden test csak fű, és minden szépsége, mint a mezei virágé. Elszárad a fű, elhervad a virág, ha ráfúj az ÚR szele. – Bizony, csak fű a nép! Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad. Magas hegyre menj föl, ki örömhírt viszel a Sionnak, harsány hangon kiálts, ki örömhírt viszel Jeruzsálemnek! Kiálts, ne félj! Mondd Júda városainak: Itt van Istenetek! Az én Uram, az ÚR jön hatalommal, karja uralkodik. Vele jön szerzeménye, előtte jön, amiért fáradozott. Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti.” (Ézs 40,1–11)
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Van mit várnunk! Mint amikor sejtjük, hogy valami történni fog, valaminek történnie kell. Talán olyan előjeleket látni-hallani, amikből nyilvánvaló, hogy valami változás fog történni. Talán az újságok is így írnak róla: már csak néhány nap, és kiderül. Vagy mint amikor egy gyermek születésére vagy egy nagy ünnepre készülünk.
Hasonló várakozás lehetett az izráeliekben ennek az ószövetségi próféciának a megszólalása idején. Darabokra tört az a világ, amiben őseik nemzedékek óta éltek. Elpusztult az északi, izráeli és a déli, júdai királyság is. A maradék pedig már évtizedek óta fogságban van Babilonban. De híreket hallani a perzsák nagy uralkodójáról, Kürosz vagy Círus királyról, aki egyre-másra foglal el városokat, országokat. És úgy hallani, hogy most a babiloni birodalom ellen fordul. Talán most megváltozik valami? Fordul végre a világrend? És ez már minket is érinteni fog? Úgy érzik, van mit várniuk.
És ebben a helyzetben szólal meg az Úr igéje azon a prófétán keresztül, akivel a Bibliánkban Ézsaiás könyvének a 40. fejezetétől az 55. fejezetig találkozhatunk. És világgá kiáltotta, hogy azokból a kósza hírekből, amiket hallanak, azokból a bizonytalan jelekből, amiket látnak, ezekből Isten hatalmas szabadító tette fog kibontakozni: Megjelenik az Úr dicsősége! Azt élték át, hogy Isten jelenléte elhagyta a jeruzsálemi templomot, és elpusztíthatták azt. Lerombolhatták azt a helyet, ami az egyetlen biztos pont volt a világukban. Ahol a leginkább közel érezhették magukhoz az Istent. Úgy érezhették, hogy megszűnt a kapcsolatuk a gondviselő Úrral. És ezek után szólal meg most a prófécia, hogy Isten nem felejtette el őket. Nem felejti ott őket a fogságban. Legyen bátorságuk észrevenni, hogy velük van, és megjelenik a dicsősége és hatalma. Minden látszat ellenére uralkodik az Úr. Hihetetlen lehetett ez az üzenet. A fogságban élő nép számára ekkor még egyáltalán nem volt nyilvánvaló az Úr hatalma. A próféta olyan helyzetben volt, mint az az őr, aki elsőként látja, hogy közeledik a reggel, mindenki más még csak az éjszakát érzékeli. Ilyen a mi adventünk is. Hirdeti az Úr érkezését. Még nem látszik, de az igéből már hallani lehet. Isten dicsőséges megjelenésének az örömhíre szól mindenkihez, aki azt hiszi, Isten háta mögött van. Szól minden kilátástalan helyzetben lévőhöz, minden reményvesztetthez, minden aggódóhoz: Közel van az Úr szabadítása! Igenis az Úr a mi életünkben is uralkodik! Ez a vigaszunk. Minket is vigasztal, hozzánk is szívhez szólóan beszél.
Mit jelent ez az adventi hír?
Először is azt, hogy Isten dicsőségének a megnyilvánulása elől el kell tűnnie az akadályoknak. Fel kell emelkednie minden völgynek, és le kell süllyednie minden hegynek és halomnak. A hegy az Ószövetségben sok mindennek a jelképe volt. Többek között a bálványok tiszteletének is, mert sokszor kisebb vagy nagyobb halmokon állították fel a szobrukat, és ott áldoztak nekik. És amikor Isten igéje azt mondja, hogy az Úr dicsőségének megjelenésekor le kell süllyednie a hegyeknek, akkor talán az idegen istenek tisztelete és minden más bűn elsöpréséről van szó. Ha megjelenik az Úr dicsősége, akkor le kell dőlnie a bálványaimnak. Bármennyire is áthatolhatatlan, kusza az életem, Isten szabadító tettekor egyenes út jön létre.
Advent az útkészítés ideje. Könnyen érthetjük ezt úgy, hogy a mi előkészületeinkre van szükség ahhoz, hogy ünnep lehessen, hogy az Úr megérkezhessen hozzánk. Valójában az igazi utat maga Isten építi. Völgyek emelkednek fel és hegyek süllyednek le. Azaz összetöri a gőgömet és megszünteti a kitaszítottságomat, hogy végre újra a teremtmény szemmagasságába kerüljek. Ahol igazán advent van, ott lelki akadálymentesítés történik, amire képtelen vagyok, pedig erre van szükségen. Nem Istennek van szüksége erre az útra. Nem arról van szó, hogy ő botlana el, ha göröngyök maradnának rajta. Nekünk van szükségünk útra, hogy elindulhassunk a szabadság felé. Nekem van szükségem rá ahhoz, hogy meg tudjam élni Isten jelenlétének a csodáját. Hogy észrevehessem, hogy Isten dicsősége az én életemben is ragyog. És hogy utam lehessen az emberekhez is. A hegyek lesüllyedése és a völgyek felemelkedése valami olyasmi csodát jelent, mint amiről a Magnificatban Mária énekelt: „Szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel.” Így nyílt út az izráeliek számára Babilonból hazafelé. Minket sem felejt ott megkötözöttségeinkben. Útra kel, és minket is magával visz, kimozdít megrögzöttségünkből. Az Úr útja így a mi utunk is lesz.
Az adventi örömhírrel kapcsolatban a próféta másodikként nagyon fontosnak tartja azt, hogy mennyire más minőségű esemény az, amikor az Úr szava szólal meg. Hallgatói tudják, minden milyen könnyen pusztulhat el, hogyan dőlhet romba egy egész nép élete, hogyan válhat semmivé minden terv és remény. Nekünk is sok tapasztalatunk van emberi ígéretek megbízhatatlanságáról. De az Úr örömhíre, ígérete más: „Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad”. És ez hatalmas vigasztalást jelent. Mert ezek szerint Isten hűsége, ígérete, bűnbocsánata, biztatása maradandóbb, mint az én árulásom, az én gyűlöletem, az én reménytelenségem. Maradandóbb, mint az én bűneim, bálványaim, félelmeim vagy problémáim. És a megmenekülés, az örökkévalóság kulcsa ez az örök ige. Ha erre hagyatkozom, ha ehhez kötöm magam a múlandó félelmek és indulatok helyett, akkor én is megmaradok. Ahogyan az egyik énekünkben énekeljük: „Bízzál, ügyed az Istené, ne félj, hogy porba ejtené drágán megváltott népét. Ő rendel segítőt melléd, ki vészben-viharban megvéd téged és szent igéjét.” Azzal, hogy az Isten dicsősége megjelenéséről szóló örömhír megszólal, azzal egy biztos pont születik a világunkban, amibe bele tudok kapaszkodni. És ami képes megtartani.
A harmadik, amire a próféta az adventi örömhírrel kapcsolatban felhívja a figyelmet, az a hír továbbadása. Hatalmas lendület van a próféta felhívásában: „magas hegyre menj föl, ki örömhírt viszel a Sionnak”. Mert a hegy a hír továbbadásának a helye is. Ahogyan ma is a TV-tornyokat és mobiltelefon-antennákat magaslatokra telepítik, ugyanúgy a jelzőtüzek is innen látszottak el a legmesszebbre, a kürtjel vagy a kiáltás is innen hallatszott a legjobban. Ez a lendületes világgá kiáltás elengedhetetlen következménye az örömhír meghallásának. Erre hívott minket Isten. Nem passzivitásra, nem kárörömre és nem is vészmadárkodásra. Hanem a vigasztaló örömhír meghallására és továbbkiáltására. A próféta szavaiból az a szenvedély sugárzik, hogy lehetetlen, hogy ne adjam tovább a jó hírt. Akinek igazán adventje van, az hírvivővé válik a hétköznapokban, ismerősei között.
Ez az ószövetségi prófécia Isten dicsősége megjelenésének az örömhírét szólaltatja meg. Bátran értelmezhetjük Jézusra, mert őbenne jelent meg Isten dicsősége a világban. Ezért vallhatjuk, hogy Jézus az út, aki által az egyenetlen egyenessé lett. Jézus beszédei azok, amelyek nem múlnak el soha. És Jézus küldi el tanítványait, hogy a háztetőkről is hirdessék az örömhírt.
Adjon Isten nekünk olyan híréhséget, amit betölthet az adventi örömhír. Ámen.