Az igehirdetés alapigéje: „Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek elé minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg. Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre! Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” (Mt 25,31–46)
Szeretjük a végletesen látványos jeleneteket. Az tudja igazán fölkelteni az emberi érdeklődést, ami végletes elemeket, nagyszabású díszleteket, nagy tömegeket, komoly fordulatokat tartalmaz. És biztonságos, kényelmes távolságban van tőlünk. Ez a mai igénk hallatlanul izgalmas jelenetet ábrázol. És olyan témában, amiről filmek sokasága és számtalan természettudományos elmélet szól: a világvége, az általunk megszokott életkeretek végletes és végleges felborulása. Hogy mi lesz azután, hogy eltűnik, megváltozik, megszűnik minden, amit most magunk körül tudunk.
Mai igénk sem hagy kétséget afelől, hogy valóban lesz izgalmas zárójelenete mostani életünknek, a világ létének. Meg kell hallanunk Jézus szavából, hogy lesz utolsó ítélet. Lesz nagy apokaliptikus jelenet. Biztonságosan távoli, tét nélküli képnek tűnik. Talán hirtelen egy festményként is el tudjuk képzelni. Ennek a távoli, talán izgalmas képnek elevenednek meg egyes részletei Isten igéje nyomán. És azért elevenednek meg, mert arról tanúskodik ez az ige, hogy a kép rólunk szól, és nagyon is sok köze van hozzánk, a mindennapjainkhoz, a mostani életünkhöz.
Ebből a mai igéből három üzenetet hallhatunk meg az utolsó ítéletről. Mint egy bírósági tárgyalásnál, megismerhetjük a bírót, az ítélet alapját és ennek a következményeit.
Az első és legfontosabb, amit ezek a szavak nyilvánvalóvá akarnak tenni, megszólítanak minket, hogy egész életünkben visszhangozzék, hogy Jézus Krisztus elé kell állnunk. Hogy Ő az a bíró, aki kettéválasztja a kecskéket és juhokat. Bármennyire látványos képek, nagy tömegek, komoly fordulatok szerepelnek mai igénkben, Jézus Krisztus az, akiről bizonyságot tesznek. Ő áll a csodálkozó, rémült, megdöbbent és örvendező sokaság közepén. És vegyük észre testvérek, halljuk ki a sorokból, hogy ez micsoda örömhír a számunkra. Hogyha az elhangzott ige alapján megjelent előttünk egy látványos kép az utolsó ítéletről, akkor egy dolog fontos igazán, szegezzük a tekintetünket a kép közepére. Hogy a Bíró, aki ott középen kimondja a sorsdöntő szavakat, nem mindegy, hogy kicsoda.
Ha Jézust el akarjuk képzelni egy neves festmény alapján, akkor sokszor talán valami olyasmi kép juthat az eszünkbe, mint Munkácsy Mihály nagy trilógiájának egyik darabja: Krisztus Pilátus előtt. Talán legkönnyebben ilyen megtört, vérző, ítélet alatt lévő alaknak látjuk Jézust. Mai igénk pedig egy egészen másféle képet rajzol elénk: Pilátus, és minden más ítélkező Krisztus előtt. Olyasvalaki ítél, aki maga is volt elítélt, és aki maga is volt földi életében éhező, szomjazó, jövevény és fogoly. És Ő maga is kereste a bűnösöket, szenvedőket, szegényeket, szerencsétleneket, betegeket, hogy vigasztalja, segítse, gyógyítsa őket. Nem egyszerűen valami elméleti ítélkező mond határozatot az ügyünkben, hanem aki egészen átélte ezt az emberi életet, aki maga is volt segítségre szoruló és segítő is.
És ez a szenvedő, aki ítélkezik, nem kell, hogy idegen legyen számunkra. Nem akárki mondja ki fölöttünk ezeket a súlyos szavakat. Hanem az a Jézus, akihez közünk van a keresztségen keresztül, aki egész életünkben keres minket, és aki egészen közel jön hozzánk igéjében és az úrvacsorában. Az idők végén nem valami személytelen, nagy katasztrófát várunk, hanem a mi Urunkat, akihez közünk lehet, akivel minden nap találkozhatunk. Fontos, hogy így egységben lássuk Jézus Krisztust. Lássuk, hogy a szenvedő, megtört alak dicsőséges királyként jelenik meg az idők végén. És lássuk, hogy aki ítélkezik az utolsó napon, Ő korábban emberré lett, tudja mi a szenvedés, és hozzánk is egészen közel jön.
Ha a bíró személye után további körülményeket is elkezdünk figyelni a képen, érdeklődésünk középpontjába másodikként a kétféle ítélet kerülhet: az örök élet és az örök büntetés. Annyira éles a különbség a kétféle ítélet között, mintha az iskolában csak egyes és ötös osztályzat létezne. Ha ennyire végletesen elválik a két út, akkor hol lehet közöttük a határ? Mi alapján kerül valaki az egyik vagy a másik oldalra? Ez lehet a második kérdésünk: Mi az alapja az ítéletnek? Egy igazságos ítélettől azt várjuk, hogy a becsületeseket, törvénytisztelőket, jót tevőket felmentse, megjutalmazza. kapják meg jogos fizetségüket a fáradozásukért. A törvényszegőket, bűnösöket, elbukottakat pedig megbüntesse, elűzze, bezárja. Jézus ítélkezési alapként itt az irgalmasság cselekedeteit sorolja föl. Enni adni az éhezőnek, befogadni a jövevényt, meglátogatni a foglyot. És ez alapján egyszerű is lenne a válasz, hogy aki ezeket megteszi, az üdvözül, aki nem, annak örök büntetés a része. De ott lesz igazán megdöbbentő a kép, hogy Jézus ezt az egyszerűnek tűnő rendszert egészen felborítja azzal, amikor kijelenti, hogy ezeket a cselekedeteket egyszer elmulasztani elég a kárhozatra. Ki az, aki ne mulasztotta volna el legalább egyszer azt a lehetőséget, hogy segítsen az embertársán. Ki az, aki minden rászorultat befogadott, meglátogatott, felruházott, megetetett? Sohasem lett volna bennem kétség, habozás, lustaság, feledékenység, rosszindulat, ami megakadályozta volna, hogy segítsek valakin? Észre kell vennünk, hogy az ítélkezés alapja teljesíthetetlen követelményrendszer. Nem tudunk olyan igazolást felmutatni, ami szerint a juhok oldalán van a helyünk. Nem tudunk semmire sem hivatkozni, ami elég lenne az örök élet kiérdemléséhez. Hogy egyszer se mulasztottuk volna el az irgalmasság cselekedeteit. És ha idáig jutunk gondolatban, akkor elképzelt képünkön talán már elkezdjük a Bíró bal oldalán feltáruló „lehetőségeket” méricskélni. Az örök tüzet, az ördögöt és angyalait, a poklot. Így talán egészen pesszimistának, sötétnek reménytelennek tűnik a jelenet. Megjelenhet előttünk a pokol kapujának a képe, amin Dante szerint ez a felirat áll: „Ember, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”
Viszont legyen mégis bátorságunk megfordítani ezt a mondatot. „Ember, ki felhagysz minden reménnyel, csak te lépj be itt.” Mert csak akkor törődhetünk bele, hogy a kecskék sorsára jutunk, ha nem merünk reménykedni. Csak akkor vagyunk valók a pokolba, ha az egyetlen, az igazi reménységünket elfelejtjük. Mert az igazi kérdés igénkben a Jézushoz fűződő viszony. Hogy van-e közöm az Istenhez Jézus Krisztuson keresztül. Hogy meg merem-e látni a világban Jézust, és oda merek-e lépni hozzá. Hogy van-e bátorságom elfogadni, hogy mivel Krisztus a világ bírája, ezért Krisztus a világ sorsa, és Krisztus a világ reménye is. Ezen múlik minden, hogy Belé kell valahogy szorosan kapaszkodnom. Ahogyan a juhokról írja János evangélista, hogy hallják a Pásztor hangját, ismerik és követik azt. És a Pásztor az utolsó napon is pásztorként viselkedik, és csak annyit tesz, hogy a nagy összekeveredett nyájból különválasztja az övéit a nem-övéitől. Különválasztja azokat, akik hozzá tartoznak. És amit kapnak, az nem pusztán fizetség a fáradozásért, nem a tejért elvárható szűkös takarmány, nem a munkájukért kiméricskélt éhbér, hanem örökségként, ajándékként a számukra elkészített ország. Ez az alapja tehát az ítéletnek, az ott állóknak Jézushoz fűződő viszonya.
De az igénk nem csak valami megfoghatatlan, alaktalan hitről tud. Nem csak azt festi elénk, hogy a juhok reménykedve néznek fel a Pásztorukra. A harmadik, amit nagyon mélyen a szívünkbe akar vésni ez a mai igénk, hogy ennek a reménységnek, a Jézussal való közösségnek elmaradhatatlan következményei vannak. Isten világában nincs következménynélküliség! Annak, hogy a juhok ragaszkodnak pásztorukhoz, szerves része az, hogy követik Őt. Igénkben nem szerepel elvont fogalomként a hit. A szeretetben megélt hit, a tettekre váltott hit a kérdés. Ez az, amit számon kér a Bíró az ott állóktól. Hitünkért fogad el minket igaznak az Isten, mert hitünk az életünk is. Ez a harmadik üzenet az, ami tudatosítani akarja bennünk, hogy az Atya áldottainak a Jézushoz fűződő kapcsolata nagyon szorosan összetartozik ezekkel a felsorolt cselekedetekkel. Amik egészen aprópénzre váltják ezt az elvontnak tűnő köteléket.
Mert Jézus itt nagyon keveset kér: nem kívánja egy fogolynak a kiszabadítását, csak a meglátogatását, nem kívánja a beteg ember meggyógyítását, csak ápolását. És nem is a tömeges eredményeket keresi, hanem hogy eggyel-eggyel, akit éppen utunkba ejtett a szükség, hogyan cselekedtünk. De vegyük észre, hogy ez nem kevés, hanem éppen a legtöbb ebben a világban. Hogy minden ellenszenvem ellenére észre merjem venni a szükséget szenvedő Krisztust a szomszédomban, munkatársamban, rokonomban. Hogy minden kifogásom ellenére elfogadjam, hogy nem szalaszthatok el egyetlen lehetőséget sem a segítésre.
Így újíthatja meg életünket ez a biztonságosan távolinak tűnő kép. Így válthatja nekünk Isten akár aprópénzre is a mindent felülmúló áldását. Hogy kézbe tudjuk fogni. Hogy felfedezzük az utolsó ítélet különös, idegen képén az ismerős bírót, aztán azt, hogy a Jézussal való közösségünk állíthat minket a jobb oldalára, és hogy a Vele való közösségvállalásnak már most következményei kell, hogy legyenek. Isten igéje ma egy látszólag egészen távoli képet fest elénk, de azért, hogy egészen közel jöjjön hozzánk, a mindennapjainkba, a most kezdődő hetünkre is. Isten adja, hogy megmozduljon számunkra ez a távoli kép, és mozgásba hozzon minket.
Ámen.