Az igehirdetés alapigéje: „Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idején, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt. Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. Összehívott minden főpapot és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. Azok ezt mondták neki: A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt. Ekkor Heródes titokban hívatta a bölcseket, és gondosan kikérdezte őket, hogy mikor jelent meg a csillag, majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: Menjetek el, és kérdezősködjetek a gyermek felől; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt! Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt .Amikor ezt látták, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.” (Mt 2,1–12)
Kedves Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Talán itt a Lővérek lábánál nem akkora kuriózum, de nekem, debreceni születésű, alföldi gyereknek mindig az, ha megállhatok egy nagy hegy tetején. Amikor hegytetőn állunk és szemléljük, ahogy a horizont messzeségében egy út a végtelenbe kanyarogva eltűnik, a saját életünk is eszünkbe juthat. Hiszen mindannyian állandóan úton vagyunk szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt; a létünk, a sorsunk, egy a távoli messzeségbe vezető zarándoklatnak tűnik. Ez az út néha könnyű, néha fáradságos, néha döntésekkel, kereszteződésekkel van tele. A mai egyházmegyei nap örökzöld témája, az, hogy „Úton”, éppen ezért mindig aktuális. Hiszen ebben élünk: reggelente felkelünk, felkerekedünk, gyermekeinket iskolába visszük, munkába sietünk, döntéseket hozunk, célokat tűzünk ki. És közben, láthatatlanul talán, egy másik út is halad bennünk: a szívünké Isten felé. A mai igeszakaszban – a napkeleti bölcsek történetében – ez az út testesül meg. Mert ők nemcsak egy gyermekhez mentek Betlehembe, hanem elindultak Isten vonzásának engedelmeskedve, a saját szívük legmélyebb vágyát követve. A csillag, amely az égen vezette őket, talán éppen az ő bensőjükben gyúlt ki először. Ezért lehet az ő történetük példázat a mi életünkről is. Alapigénk nyomán ezért ma velük együtt járjuk végig a hit útját.
1. Az út kiindulópontja – a keresés
A mai ige történetében tehát úton levő emberekről hallunk. A bölcsek elindulása azt üzeni: ne féljünk keresni! Nem baj, ha kérdéseink vannak, nem baj, ha nem látjuk azonnal a célt. A bölcsek útja is vággyal, kíváncsisággal, belső szomjúsággal kezdődött. Minden emberi út innen indul: a keresésből. Keressük az értelmet, a boldogságot, a békét. Isten maga ébreszti fel bennünk a keresést, és Ő indít el az úton. Keressük a választ a kérdéseinkre és keressük magát Istent, még ha sokszor nem is tudatosan. Ahogyan Szent Ágoston híres gondolatában rátapint: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.” A napkeleti bölcsek nem ismerik a zsidó próféciákat, nem hallottak a Messiás ígéretéről. És mégis: amikor felragyog egy csillag az égen, megérzik, hogy az életük irányt vett. Nem a lábuk indul el először, hanem a szívük. A csillag felébreszti bennük azt, amit Isten már elrejtett a szívük mélyén: a vágyat a Fény után. És ez a vágy a hit első jele. A hit nem bizonyossággal kezdődik, hanem éhséggel. Nem tudással, hanem szomjúsággal. Aki keresni kezd, azt már Isten Lelke mozdította meg. A vágyakozás a szívben az Ő titkos jelenlétének az első hajnalsugara. A bölcsek elindulnak. Nem tudják, meddig tart az út, és hová vezet pontosan. De tudják, hogy nem maradhatnak ott, ahol voltak. Ez minden hitbeli elindulás lényege: elindulni akkor is, amikor a cél még nem látható. Az isteni hívás nem mondja meg, hány nap, hány állomás, hány kanyar vár ránk. Csak annyit mond: „Indulj.” Ábrahámnak is így szólt az Úr: „Menj el földedről, rokonságod közül, és menj arra a földre, amelyet mutatok neked.” Nem adott térképet, csak ígéretet. A bölcsek sem kaptak útvonaltervet, csak egy fényjelet az égre. A hit tehát nem biztonságra épül, hanem bizalomra. És ez a bizalom maga a hit lényege: rábízni magunkat Istenre, akit még nem látunk, de akinek a fénye már felragyogott.
2. Az út fényjele – Isten vezetése
A bölcsek útját ugyanis a csillag fénye vezette. Ez volt az ő jelük, útmutatásuk, amit Isten adott nekik, hogy tudják, merre induljanak. Isten ott és oly módon szólít meg bennünket is a saját élethelyzetünkben, ahogyan azt képesek vagyunk megérteni. A bölcsek csillagászok voltak, a kozmosz rendjében olvasták Isten nyomait és Isten ezen keresztül szólt hozzájuk. József, Mária férje álmodott, a pásztorokhoz angyal jött, a bölcsekhez csillag. Az egész teremtés és maga az életünk Isten könyve, amelyben olvasni lehet, ha a hit szemével tekintünk rá. Isten vezetése nem mindig hangos szó, hanem gyakran finom jel, ami csendben mutat irányt. Ezért a hit útja figyelésből is áll. Figyelni a csillagra, az igére, a Lélek hangjára – ez a tanítványi létünk egyik legfőbb leckéje. Hiszen Isten a mi életünkben is ad jeleket. Adja az igét, amely világosság a lábunk előtt. Adja a testvéri közösséget, amely megerősít. Adja a Lélek szavát, amely bátorít. Néha megugrandó akadályokat, próbatételeket, megoldandó élethelyzeteket, sorsdöntő találkozásokat és élményeket, amik azután megerősítenek, formálnak bennünket. De, ami fontos, hogy nem vagyunk magunkra hagyva. Bár az út sokszor sötétnek tűnhet, Isten megadja a maga jelét. Mai alapigénkben a csillag fénye nem mindig volt egyformán erős, de a legfontosabb pillanatban újra felragyogott. Így van ez velünk is: néha úgy tűnik, hogy elhalványul a hitünk, az elszánásunk, de Isten újra és újra megerősíti azt. Megújítja az imádságban, az igében, a testvéri találkozásokban. A mostani egyházmegyei nap is lehet ilyen fényjel a számunkra. Együtt vagyunk, és Isten újra megmutatja: jó úton járunk, mert Krisztushoz vezet bennünket.
3. Az út akadályai – emberi ellenállás és félreértések
De a bölcsek nem értek rögtön célba. Először Jeruzsálembe mentek, a nagy vallási központba, ahol megtorpan az útjuk. Ott Heródes gyanakvó hatalmi mániája, körmönfont alakoskodása és az írástudók közönye fogadja őket. Heródes félti a hatalmát, ő az önző ember képe, aki inkább harcol a bitorolt trónusáért, mintsem engedje, hogy Krisztus legyen az ura. Az írástudók tudják, ismerik az Igét, idézik a próféciát, de nem mozdulnak, ők maguk nem indulnak el. Ők az intellektuális, de szív nélküli vallásosság jelképei. A bölcsek elérik Jeruzsálemet, a vallás fővárosát, és mégis ott éri őket a legnagyobb sötétség. Mert a vallás és a hit nem mindig ugyanaz. Jeruzsálemben van tudás, van templom, vannak írástudók – csak éppen szív nincs. A hit útján a legnagyobb akadály nem a távolság, hanem a zártság, gondoljunk csak a reális önismerettel rendelkező alázatos vámszedő és a vallásosságában önelégült farizeus jézusi példázatára. Van, aki nem indul el, mert félti a megszokott életberendezkedését, mint Heródes. Van, aki tudja az igazságot, de mégsem cselekszi, mint a főpapok, írástudók. Ez a történet arra tanít bennünket, hogy az informatív jellegű tudás önmagában nem vezet Krisztushoz, ha nem társul hozzá engedelmesség és mozdulás. A hit mindig cselekvő hit. „Aki csak hallgatja az Igét, de nem cselekszi azt, hasonló az emberhez, aki tükörbe néz és elfelejti arcát.” -írja Jakab levele. (Jak 1,23–24) Az egyházunk életében is fontos tanulság, hogy a tanításaink, az öröklött hagyományaink áldás lehetnek, de csak akkor, ha mozgásba hoznak, ha elindítanak bennünket Krisztus felé. Különben a közösség megszokássá válik, és a hit mechanikus rítussá merevedik. A másik tanulság, hogy a csillag néha eltűnik. A mi életünkben is vannak ilyen Jeruzsálemek. Amikor elhalványul a fény, és nem tudjuk, merre tovább. Imádkozunk, de mintha a szavaink nem érnék el az eget. Olvassuk az Igét, de úgy érezzük, nem szól hozzánk. A csillag mintha elbújt volna. De Jeruzsálem nem a vég, csak a próba. Isten néha elrejti a fényt, hogy megtanuljunk hinni, bízni benne akkor is, amikor nem látjuk. És a történetünkben a bölcseknek a csillag újra felragyog, és ők tovább mennek. Így van ez velünk is: az akadályok sem tántoríthatnak el, ha töretlenül Istenre hagyatkozunk, benne bízunk.
4. Az út célja – találkozás és imádat
Ekkor a történet csúcspontjához érkezünk: „Bementek a házba, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt.” (Mt 2,11). Ez a találkozás minden keresésük végső értelme. Nem a csillagban, nem az írástudók tudásában, hanem az élő Jézus Krisztusban találják meg a választ. És ez a találkozás imádattá válik. Leborulnak és ajándékokat hoznak. A mi utunk célja is ez: találkozni Krisztussal. Ezért jöttünk ma ide is, ezért vagyunk együtt a soproni egyházmegye gyülekezeteiből. Hogy közösen megálljunk Krisztus előtt, és hódoljunk neki. A bölcsek három ajándékot hoznak: aranyat, a tömjént és a mirhát. Ezek nem csupán értékes kincsek, hanem az ősi egyházi értelmezés szerint üzenetet is hordoznak: az arany a királyok attribútumaként Krisztus királyságának, a tömjén, amit az ószövetségi alapok nyomán a mai napig sok egyházban a liturgiában füstölőként használnak, Krisztus istenségének, míg a halotti kenet alkotórészeként szolgáló mirha pedig Krisztus szenvedésének az előképe és jelképe. Az arany, a tömjén és a mirha tehát nem csupán gazdag ajándék, hanem hitvallás is. A Király, az Isten és a Megváltó előtt hódolnak. Ugyanakkor ezekre tekinthetünk úgy is, mint saját lelkünk ajándékaira. Az arany, ami a királynak szól: ez a cselekvésünk aranya. Amikor életünk minden munkáját, minden döntését Isten uralma alá helyezzük. Azt mondjuk: „Uram, az egész életemen Te uralkodj.” Avagy: „Legyen meg a Te akaratod!” - ahogyan Miatyánkban is kérjük. A tömjén az imádság jelképe, a szív illata. Nem pusztán a szavaink, hanem a belső lélegzetünk, amely Isten felé száll. Amikor a szívünk minden dobbanása lényegében imádság lesz, akkor a tömjén füstje betölti az életünket. A mirha a szenvedés és az önmegtagadás ajándéka. Aki Krisztus útján jár, megtanulja: a Krisztuskövető élethez meg kell halnunk a régi, önző énünknek, vagy ahogy Pál apostol fogalmaz: az óemberünknek. A mirha illata a kereszt árnyékában érződik igazán. Aki Krisztust imádja, elfogadja, hogy a fényhez az árnyék is hozzátartozik, az öröm és szenvedés egyaránt része sorsunknak, hiszen nem nagyobb a tanítvány az ő mesterénél. Így válik a három ajándék a lélek három mozdulatává: engedelmesség, imádat, önátadás Istennek. A tanítványi létünk, a tanulásunk végpontja tehát nem az információ, hanem a transzformáció: életünk átalakulása, a szívünk leborulása.
5. Az út folytatása – új élet, más irány
A történet végén egy különös mondat áll: „Más úton tértek vissza hazájukba.” (Mt 2,12). Aki találkozott Krisztussal, más úton jár tovább. Nemcsak földrajzilag, hanem lelkileg is: új irány, új gondolkodás, új élet. Az itt szereplő görög kifejezés a hodos egyszerre jelent utat és életmódot. Ahogy azt ApCsel 9,2-ben olvassuk, a korai keresztényeket az Úr útjának híveiként is nevezték. Az Úr útjának híve nem ugyanaz az ember többé. Aki meglátta az igazi, a nagybetűs Fényt, abban valami megváltozik. A régi út önmagáé volt, az új út Istené. A régi út a világ törvénye szerint haladt, az új út a Lélek vezetése szerint. A szív másként érez, a szem másként lát, a szavak másként hangzanak. Akit megérintett Krisztus fénye, az a sötétségben is világosságot hordoz, hiszen ahogy Urunk maga mondja: „Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12) Ez a világosság nem a miénk, hanem tükröződés bennünk. De ha engedjük, hogy átjárjon, mások útját is megvilágíthatja.
Befejezés
Hiszen nemcsak az egyes ember, hanem az egész közösség is úton van. Az egyház vándorló nép, zarándok testvériség. A mai történet rólunk, mint közösségről is szól. Mert mindnyájan vándorok vagyunk. Van, aki most látja meg először a csillagot. Van, aki már úton van, de fáradt. Van, aki épp Jeruzsálemben áll, és nem érti, hová lett a fény. És van, aki éppen most érkezik Betlehembe, hogy leboruljon az újszülött Király előtt. De mindnyájunkat ugyanaz az isteni Fény hív, ezért együtt haladunk. Egyikünk csillaga a másikunknak is fénnyé válhat. Aki ma bizonytalan, holnap lehet, hogy másokat vezet; aki ma gyenge, holnap másokat erősít. Krisztus fénye mindannyiunkban ott munkál. Ott ragyog minden szeretetben, minden megbocsátásban, minden szelíd szóban. Ha minden utunkon Őrá gondolunk – a családban, a gyülekezetben, a szolgálatban, az életünk döntéshelyzeteiben –, akkor minden lépésünk zarándokúttá válik.
A napkeleti bölcsek története így lesz tükörré számunkra minden tekintetben. Nem kívül kell keresnünk a csillagot, hanem belül. Az igazi Fény Krisztus, és Ő nemcsak előttünk jár, hanem bennünk is él. Amikor igéje életté lesz bennünk és leborulunk előtte – akár csendben, akár közösségben –, a Fény bennünk kezd ragyogni. Ez nem gyertyaláng, amit a szél elfúj, hanem belső világosság, amit sem sötétség, sem halál nem olthat ki. Ezért mondta Jézus: „Én vagyok a világ világossága.” Másutt pedig, hogy „Ti vagytok a világ világossága.” A kettő nem ellentmondás, hanem folytonosság: az Ő fénye tükröződik bennünk. Ha a szívünkben Őt hordozzuk, akkor minden utunk megszentelődhet: a hétköznapok útja, a munka, a család, a testvéri szolgálat – mind-mind Betlehem felé vezethet bennünket. A napkeleti bölcsek története egyetlen mozdulatban foglalja össze a keresztény életet: a keresés, a vezetés, a megtalálás és az átalakulás útját. Elindulni, engedelmeskedni, találkozni, és új úton járni – ez a hit zarándoklata. Keresztények lenni nem befejezett történet, hanem folytonos úton levés: mindig közelebb Krisztushoz, mindig mélyebbre a szeretetbe, mindig tágasabbra a szívben. Tanulni Isten fényében élni, napról napra jobban. Így értjük meg igazán, mit jelent mai napunk mottója: „Minden utadon gondolj rá, és Ő egyengetni fogja ösvényeidet.” (Péld 3, 6) Mert az út végén már nem a csillag vár, hanem az, akire a csillag mutat. Ő, aki azzal bátorít minket ma is, személyesen mindannyiunkat, hogy: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” Ámen.