Az igehirdetés alapigéje: „Azokban a napokban, amikor ismét nagy sokaság vette körül, és nem volt mit enniük, magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: Szánakozom a sokaságon, mert már három napja vannak velem, és nincs mit enniük; ha pedig éhesen bocsátom őket haza, kidőlnek az úton, mert némelyikük messziről jött. Tanítványai így feleltek: Hogyan tudná bárki is ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában? Megkérdezte tőlük: Hány kenyeretek van? Ők ezt válaszolták: Hét. Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a földre, azután vette a hét kenyeret, hálát adott, megtörte, és tanítványainak adta, hogy tegyék eléjük. Ők pedig a sokaság elé tették. Volt néhány kis haluk is, és miután áldást mondott, szólt, hogy ezeket is tegyék eléjük. Ettek és jóllaktak, azután összeszedték a maradék darabokat hét kosárral, pedig mintegy négyezren voltak. Ezek után elbocsátotta őket.” (Mk 8,1–9)
Megismétlődhet a csoda? Sokaknak ismerős lehet ez a csodatörténet, csak eltérő számokkal. Mind a négy evangéliumban szerepel az ötezer ember megvendégelése, de Máté és Márk evangéliumában nem sokkal később olvashatjuk ezt a nagyon hasonló történetet is, amiben Jézus négyezer embert lakat jól. Mi lehet az üzenete ennek az ismétlődésnek?
Kétezer év távlatából gondolhatjuk azt a bibliai csodákról, hogy a hitét, vallásosságát elvesztő korunknak arra lenne szüksége, hogy ezek a csodák megismétlődjenek, és az mindenkit meggyőzne. De az evangéliumból kiderül, hogy a hit receptje nem ilyen egyszerű. A mai igeszakaszunk, tehát a kenyércsoda megismétlése után néhány verssel újra a tanítványok értetlenségéről olvashatunk, akiknek aztán ezt mondja Jézus: „Van szemetek, mégsem láttok? Van fületek, mégsem hallotok? Amikor a hét kenyeret megtörtem a négyezernek, hány kosarat szedtetek tele kenyérdarabokkal? Ezt mondták: Hetet. Ő pedig megkérdezte tőlük: Még mindig nem értitek?” (Mk 8,18.20–21) Az evangélista szerint tehát önmagában a megismételt csoda sem elég ahhoz, hogy meggyőzze nemhogy a farizeusokat, de még a tanítványokat sem.
Nem csodák és nem is a saját belátásunk, hanem egyedül Isten Szentlelkének a szívet-lelket megújító munkája adja meg nekünk a hitet. Jézust az irgalma a keresztre kell hogy juttassa ahhoz, hogy az emberi megértés lehetővé váljék. Ennek ellenére az evangélium, mint a jó tanár, ismétel. Mert nemcsak az éhezők szorulnak rá az ételre, hanem mi, kételkedő emberek mindannyian rászorulunk Isten jelenlétének és szeretetének a jeleire újra és újra. Hiszem, hogy Isten velünk is ilyen ismétlő tanárként viselkedik, és igenis megismétli csodáit a mi életünkben is. Megismétlődnek a csodák mindig Jézus jelenlétében: az ige megszólalásakor és az úrvacsora közösségében. Hiszem, hogy velünk is csoda történik most is, ezekben a percekben.
Mi ez a csoda, ami ott, a pusztában történt, és ami itt, közöttünk is megismétlődik?
A csoda legfontosabb részéről a történet elején olvasunk. Nem egy látványos mozzanat, mégis ez a döntő: Jézus szánakozik a sokaságon. Ez a szánalom ebben a történetben az igazi csoda. Nem a hét kenyér és a néhány kis hal megsokasítása, nem a négyezer ember megvendégelése az igazi csoda. Az csak következménye az igazi csodának, Jézus szíve szánakozó szeretetének. Érezhetjük ezt magunkon is, hogy az igazi fordulat a szemlélet, a gondolkodásmód megváltozása, a tettek már ebből következnek.
Ennek a megszánásnak az oka a fájdalom. De nem a sajátja, hanem a másiké. Magáévá teszi a másik baját, mint ahogy az édesanya együtt szenved beteg gyermekével. Jézusnak fáj az emberek ínsége. Sőt, szeretete nemcsak a jelennel törődik, hanem a jövővel is. Arról beszél, hogy ha éhesen bocsátja őket haza, „kidőlnek az úton”. Nemcsak azt látja, ami van, hanem azt is, ami lesz. Azok az éhes emberek talán nem is gondolkodtak ennyire előre. De Jézus előre látja nehézségeinket, és szánakozó szeretete előre gondolkodik a megoldásról.
Ha itt, ennél a pontnál vége szakadna a történetnek, ha Jézus semmi többet nem tett volna, akkor is nagyon sokat tett. Akkor is örök vigasztalás forrása lenne a szenvedők számára ez a rövid mondat: „Szánakozom a sokaságon.” Ebben a mondatban ugyanis az az üzenet szólít meg minden szenvedőt: „Én együttérzek veled!”
De a csoda folytatódik tovább. Szintén nem látványos, mégis fontos eleme a történetnek az, hogy Jézus nemcsak érzi ezt a szánalmat a négyezer ember iránt, hanem beszél is erről a tanítványainak. Felhívja a figyelmüket a sokaság bajára. Hiszem, hogy ma is az ő műve, amikor szenvedésedre irányítja más ember figyelmét. Amikor emberi szívekbe plántálja az ő szánakozó együttérzését. Ő tehát azt akarja, hogy olyan szánakozással nézzenek az övéi a másik ember nehézségeire, mint ő maga. Bízd rá magad és minden ügyedet a Krisztus szívében irántad is meglévő együttérzésre, és légy ennek a krisztusi szánakozásnak eszköze mások ügyeiben!
A történetben mindez a tanítványokat csak a kételkedésig, sőt a kétségbeesésig juttatja el. Jézus próbára teszi őket, és csődöt mondanak. Előttük áll az a „valaki”, aki tud „kenyérrel jóllakatni itt a pusztában” is, de ők nem ismerik fel. Hiszem, hogy gyakran elénk is odalép a mi Urunk a bajok megoldásként, de a mi szemeink vakok maradnak.
A csoda viszont folytatódik tovább. Érzések és szavak után tettekkel. Jézus nem elégszik meg a tanítványok tétlen, eredménytelen sajnálkozásával. A tanítványok annyira tanácstalanok, hogy még csak segítséget sem mernek kérni Jézustól, ő mégis hatalommal cselekszik. Utasításaiból és mozdulataiból sugárzik a fenség, kiderül, hogy a sivár pusztának, ennek a kilátástalannak tűnő helyzetnek is ő az Ura. Ahogyan szavának hatalma még a pusztában is tömeget gyűjtött össze, ami három napon át csüngött a szaván, úgy titokzatos erő sugárzik abból, ahogyan kezébe veszi a kenyeret, hálát ad, megtöri és nekik adja. Méghozzá mindenkinek. Hallhatjuk, hogy azokra külön is gondol, akik messziről jöttek. Ha úgy érzed, távolra kerültél, vagy mindig is távol voltál a Jézussal való közösségtől és Isten gondoskodó szeretetétől, akkor tudd, hogy te különösen is fontos vagy a számára, érted megkülönböztetett figyelemmel cselekszik.
Fontos észre vennünk azt is, hogy Jézus szánakozó szeretete az egész embert átöleli. Nemcsak a lelket, hanem a testet is. Nemcsak az üdvösség felé vezeti az embereket igehirdetésével, hanem gondoskodik a földi életükről is kenyérrel. Mi olyan gyakran szembeállítjuk ezt a kettőt. Vagy megvetjük a földi dolgokat a lélekre hivatkozva, vagy csak az anyagiakat hajszoljuk, és nem törődünk azzal, ami maradandó. Jézusnál mind a kettőnek megvan a hangsúlya. Úgy valósul meg ez az egyensúly, hogy a kettő helyes sorrendbe kerül: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Mt 6,33)
Hogyan történik meg a csoda? Sok szó esett már a tanítványok értetlenségéről és tehetetlenségéről. Megdöbbentő, hogy mégis pont őket használja fel a cselekvés eszközeként Jézus. Pedig a tizenkettő létszáma elenyésző a négyezerhez képest. Jelentőségük nyilván eltörpül Jézus mellett. Mégsem maradnak statiszták, hanem munkatársaivá válnak a csodatévő Jézusnak. Amit lehetetlennek tartottak, annak ők lesznek az eszközei. Jézus nélkülük, egyedül is megvendégelhette volna a sokaságot, mégis igénybe veszi a közreműködésüket. Van, amikor egészen közvetlenül lép kapcsolatba az emberekkel, de gyakran felhasznál küldötteket. A kezükbe adja a kenyeret, hogy adják tovább. Hiszem, hogy annak is, amivel mi rendelkezünk, egy részét továbbadásra kaptuk.
És aztán ugyanezek az apostolok lettek azok, akikre rábízta a kenyérszaporítás történetének a továbbadását. Az evangélium továbbításában ők lettek az első közvetítők, és azóta az ő nyomukban adhatjuk tovább mi is kézről kézre. Így jutott el hozzánk az örömhír és az úrvacsora, így részesedhetünk belőle jóllakásig és továbbadásig.
Kedves Testvérek! Megismétlődhet a csoda? Vallom, hogy megismétlődhet. Értetlenségünk és feledékenységünk miatt rá is szorulunk az ismétlésre. Olyan Urunk van, aki szánakozik rajtunk, ezért újra és újra szól és cselekszik értünk, lelkünkért-testünkért. És a csodát gyakran a mi közvetítésünk felhasználásával akarja megismételni. Ámen.