Az igehirdetés alapigéje: „Jön majd olyan idő – így szól az én Uram, az Úr –, amikor éhínséget bocsátok a földre. Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az Úr igéjének hallgatására. Támolyognak majd tengertől tengerig és északtól keletig. Bolyonganak, és keresik az Úr igéjét, de nem találják.” (Ám 8,11–12)
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Szól az Isten igéje. Ez így természetes. Mennyire megszoktuk. Ez a dolga, ez a világ rendje, hogy az Isten igéje szól. Ha mindig szól, akkor talán elég majd egyszer igazán meghallani. Akkor elég majd egyszer igazán odafigyelni rá. Akkor elég, ha majd egyszer átjárja az életemet. Talán úgy vagyunk egy kicsit az Isten szavával, mint az egyszeri molnár, aki annyira megszokta a malom hangját, hogy már nem is hallotta. Annyira természetes. Talán bennünk is van ebből a megszokásból. Hogy természetes, hogy mindig megvan, mindig meglesz a lehetőség beülni a templompadba. Hogy Istennek úgyis az a dolga, hogy szóljon hozzánk.
Szól az Isten igéje. Ez a mai igénk elemi erővel beszél arról, hogy ez másként is lehet. Hogy ez a természetesnek vett esemény véget érhet, megszakadhat. A jól megszokott, kényelmes tapasztalattal szemben, hogy megtalálnák az Úr igéjét, de nem keresik, egészen drámaian hangzik a próféta szava: „keresik az Úr igéjét, de nem találják”.
A próféta három képben beszél az Isten igéjéről.
Az első az éhség képe. Valami hiányzik, ezt sokan átéljük. Talán nem tudjuk megfogalmazni, mi az. A rend, a tisztelet, a lehetőségek, a tisztesség, a nyugalom, valami. Valami hiányzik. Ez a nyugtalanság, sőt kétségbeesés, a kínzó hiányérzet, sóvárgás süt át ezen a mai igén. Mert ez az őszinte mozdulat, a felfelé fordított üres tenyér a kereszténység lényege, az alapállása: hogy hiányom van, és egyedül képtelen vagyok ezt a hiányt betölteni. Isten nélkül képtelen vagyok célt találni az életemnek, képtelen vagyok megélni a szeretetet, képtelen vagyok békességre találni, képtelen vagyok erőt, lendületet meríteni, képtelen vagyok otthonra találni. Ahogyan Jézus Urunk mondja a Hegyi beszédben: „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.” Ezt a mozdulatot nem lehet kispórolni a kereszténységből, az igehallgatásból, a Krisztuskövetésből. De ez nemcsak valami diplomatikus szóvirágot jelent az Isten felé, hogy na jó, te vagy a nagyobb, te vagy a jobb. Hanem elemi erejű hiányérzetet. Félek, hogy ebből a mi éhség szavunk sajnos nem ad vissza eleget. Tudjuk, persze, hogy mit jelent, ha fél napig, egy napig nem jutunk élelemhez. Az idősebbek közül sokan talán azt az érzést is ismerik, ha több napig étel nélkül kell élni. De azt, amit az éhség a régi, pusztában élő természeti népeknek jelentett, nem ismerjük. Az Ószövetség nyelvén, héberül, az éhség szó nem csak valami hétköznapi állapotot jelöl, annak a belátását, hogy szükségem van ételre. Hanem rettegést, fizikai fájdalmat válthat ki már maga a leírt szó is. Hogy teljesen átjárja az embert ennek a hiánynak az érzése, és nem is tud másra figyelni. A próféta az igével kapcsolatban nem valamiféle magunk választotta érdeklődésről beszél, hanem ilyen elemi erejű érzésről, éhségről.
Hiszem, hogy átjár bennünket is ez az éhség. Vajon mi tudjuk-e, hogy mire irányul? Vajon tudatosítjuk-e magunkban, hogy valójában Isten igéjére van a legnagyobb szükségünk?
A második kép a kenyéré és a vízé. Nagyon sok minden van ebben a képben Isten akaratából, hogy minek szánta az igéjét. Nem dísztárgynak, nem desszertnek, nem étrend-kiegészítőnek. A próféta legfeljebb a kenyérhez és vízhez tudja hasonlítani. Ennyire alapvető része, feltétele az életünknek. A régiek még úgy szelték fel a kenyeret, mintha más étel nem is volna ezen kívül. Ilyen kizárólagosan beszél a próféta az igéről. Tehát nem úgy, mint információforrásról, nem úgy, mint érzéseinket hűen kifejező műremekről, hanem mint az élet forrásáról. Nem úgy, mint szubkultúráról vagy divathullámról, hanem mint egyetemes eledelről. Amire minden életkorú, minden rendű, rangú és műveltségű ember rászorul.
Ahogyan Gárdonyi Géza írja:
Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak,
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus áll.
Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!…
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.
Vajon mi tudjuk-e, hogy ilyen kincs van a kezünk ügyében?
A harmadik, amit a próféta mond az Isten igéjéről, az az alapigénknek csak a legutolsó sorából derül ki. Hogy keresik ugyan, de nem találják. Az az Ámósz írja ezt, aki olyan korban élt, amikor kettészakadt ugyan már Dávid és Salamon országa, de ez a két országfél viszonylag békességben, sőt jó külpolitikai környezetben, katonai, gazdasági sikereket elérve élt. Látszólag minden rendben volt, de nem sokat törődtek Isten igéjével, a próféták szavával. És ekkor küldte el az Úr Ámósz prófétát, hogy meghirdesse, ítélet, háború, fogság következhet ezekre a lendületben lévő államokra, mert nem hallják meg sem Isten szavát, sem a szegények, a társadalom peremére kerültek szavát. Ilyen helyzetben beszél Isten a prófétán keresztül arról, hogy eljön az az idő, amikor keresnék az Úr igéjét, de nem találják. Ez az ítélet ahhoz a tényhez kapcsolódik, hogy vannak, akiknek nem kell a próféták igéje. Isten szava egy átkos folyamat eredménye során vész el. Nem hirtelen, ötletszerű büntetése ez Istennek, bár ezt is megtehetné. Ez Isten jól ismert büntetési formája: nem kell külön büntetést alkotnia, hanem az ember cselekvésének a logikája válik azzá. Semmibe veszik, üldözik a prófétákat. Aztán csodálkoznak, hogy Akit újra és újra igyekeznek elhallgattatni, végül enged kívánságuknak és tényleg elhallgat. És akkor nincs vigasztalás, nincs bűnbocsánat, nincs útmutatás, nincs erőforrás, nincs békesség. Mert nincs ige.
Kedves Testvérek! Itt hallhatjuk ki az igazi örömhírét ennek a mai igének. Nem az alapige szavaiban, hanem abban, hogy megszólal. Hogy van ige. Nekünk nem kell tengertől tengerig, északtól keletig menni az ige után. Még hangzik számunkra Isten igéje. Ez azt jelenti, hogy Isten még nem mondott le még rólunk! Ámósz szavában nem a fenyegetés a lényeges, hanem lehetőséget akar adni az ige komolyan vételére. Hiszen még hangzik az Úr szava. Luther Márton írja: „akivel Isten bárhogyan beszél, akár ítélő szavakkal, azzal dolga van az örökkévalóságig.” Az, ha Istennek nincs szava közöttünk és számunkra, az maga a kárhozat: Isten lezárta velünk az ügyét.
Csodálatos örömhír, hogy van igénk. Ennek az igazi valóságát Jézus Krisztusban láthatjuk, akiben „Az Ige testté lett, és közöttünk lakott.” Aki vállalta a szenvedést, az éhséget, a szomjúságot a kereszten. Aki belehalt abba, hogy velünk legyen az Isten igéje. Ez nem természetes, nem magától értődő, hanem drága áron megvásárolt érték. „Van örök kincsünk, becsesebb nincs nála földön, égen.” Ámen.