Az igehirdetés alapigéje: „Tanítványaihoz fordult, és nekik külön ezt mondta: Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok. Mert mondom nektek: sok próféta és király szerette volna látni azt, amit ti láttok, de nem látták, és hallani azt, amit ti hallotok, de nem hallották. Ekkor felállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Ő pedig ezt mondta neki: Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod? Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Jézus ezt mondta neki: Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz. Ő viszont igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: De ki a felebarátom? Válaszul Jézus ezt mondta neki: Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, de amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy arra utazó samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta, odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? Ő így felelt: Az, aki irgalmas volt hozzá. Jézus erre ezt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!” (Lk 10,23–37)
Jól ismert történet az irgalmas samaritánus példázata. Azt mondhatjuk, ismerjük ezt jól, furcsának is találhatjuk, hogy újra elénk kerül ez a példatörténet. Az elmélet, úgy tűnik, rendben volt a kérdező törvénytudónál is, meg a történetbeli papnál és a lévitánál. Valami mégsem stimmelt. Azt láthatjuk, attól még, hogy úgy tűnik, ismerjük Isten akaratát, attól még, hogy úgy gondoljuk, kívülről tudjuk, mi az, amit tennünk kellene, attól még nem biztos, hogy helyén van az életgyakorlatunk.
Nézzük meg, mi is ez az elmélet, amit úgy tűnik, mindannyian jól tudunk:
Amire hivatkozik a törvénytudó Jézus kérdésére válaszolva, az a kettős parancsolat. Az az összefoglalása a törvénynek, ami egyrészt az Isten iránti szeretetről, másrészt a felebarát iránti szeretetről szól. Páratlan, különleges összefoglalása ez a törvénynek. Annyira páratlan, hogy az evangélium más helyein úgy találkozhatunk ezzel, mint amit egyedül Jézus tud így összefoglalni. Ebben a történetben viszont egy törvénytudó mondja el, hogy a szeretet a kulcsa Isten akaratának. Ez az a kettős parancsolat, amit felmond a törvénytudó, és fel tudunk mondani mi is. Mégis ha megfigyeljük, mire kérdez vissza ez az ember, abból kiderül, hogy nem érti teljesen jól a kettős parancsolatot. Hiszen elmondja, hogy ezen a kettőn múlik minden, Istent szeretni és a felebarátot szeretni. És érdekes, hogy utána már csak a felebarát iránti szeretetről vannak kérdései. Miért? Talán úgy gondolja, hogy az első annyira egyértelmű. Hát persze, hinni kell Istenben teljes szívből. Nincs kérdés ezzel kapcsolatban, ezt kipipálhatja, ezen már túl vagyunk. Nagyon furcsa, hogy ennyire különválasztja a parancsolat két részét. Így tesz a példázatban a pap és a lévita is. Mintha minden rendben lenne az Isten iránti szeretetükkel, ahogyan a templomi szolgálatukat végzik, és mintha csak a parancsolat második felével lenne probléma. Az irgalmas samaritánus példázata arról szól, hogy a kettős parancsolat nem választható szét. Ahol baj van az emberszeretettel, ott baj van az Isten-szeretettel is. A kettő nem játszható ki egymással szemben. A kettő szorosan összekapcsolódik. Nem lehet igazán szeretni az embert, hogyha nem szeretjük Istent. És fordítva. A kettő mindenképpen együtt valósul meg. Az Isten-szeretetből mindenképpen következik az emberek iránti szeretet. Ha ez nincs így, akkor baj van az Isten-kapcsolattal is. Tehát a jelek szerint annyira mégsem stimmel az elmélet, mint amennyire a felmondott válaszból tűnt.
Érdekes az is, hogy Jézus úgy kérdez vissza, hogy a törvényre hivatkozik, arra, ahogyan a törvénytudó olvassa. Arra utal ezzel Jézus, hogy a zsidó vallásgyakorlatnak fontos része, hogy a zsidó hitvallást, a Sömát minden nap elismétlik, és ebben elhangzik a kettős parancsolat első fele, az Isten iránti szeretet kizárólagossága, teljessége. Azt mondja ezzel Jézus: Miért kérdezed? Hiszen újra és újra elmondod. Egészen a tiéd ez a gondolat. Nem kell keresned, újra és újra elismétled, akkor egyszerű ez. És ugyanígy szól ez nekünk is: Az Apostoli hitvallást, a Miatyánkot újra és újra elmondjuk, persze, tudjuk kívülről. Úgy érezhetjük, ki van ez pipálva a számunkra. De sajnos mégsincs. Tudjuk kívülről ezeket a szövegeket, valami mégsem egész. Hasonló helyzetben vagyunk, mint a törvénytudó és mint a történetbeli pap és a lévita, akiknek feladatuk volt, hogy tudják a törvényt, mégsem alkalmazzák. Más helyzetben vagyunk, mint a samaritánus, akinek nem kellett ismernie a törvényt, mégis alkalmazza.
Az elméletinek tűnő kérdést azért teszi fel a törvénytudó, hogy megfogja vele Jézust. Nem pusztán érdeklődésből közelíti meg, hanem azért, hogy eretnekségen kaphassa. Így derül ki igazán, hogy mennyire nem stimmel ez az elmélet. Hogyha ennyire elég csupán, amit tudok az Isten-hitről, a kereszténységről, hogy a másikat meg tudjam bélyegezni miatta, hogy hibát kereshessek akár az Atya jóságában, akár a körülöttem lévő emberek szeretetében, akkor egyáltalán nem ismerem ennek a hitnek az igazi tartalmát.
Tehát ez az elmélet, mint kiderül, mégsem olyan egyszerű, mint amennyire első pillantásra tűnik. De akkor ezzel szemben mi a gyakorlat? Hogyan lehet, hogyan kell ezt az elméletet megvalósítani?
Nagyon elméleti ez a kérdése a törvénytudónak, hogy ki a felebarát, halljak erre egy meghatározást, és akkor kategóriákba tudom sorolni az embereket. De ahogyan Jézus beszél a felebarátról, az ezzel szemben nagyon gyakorlati. Nem meghatározást mond, hanem arról beszél, hogy a felebaráttal útközben lehet találkozni. Nem meghatározásokban, nem elméletekben, hanem ahogyan járjuk az utunkat. Ez azt jelenti, hogy ezt a szeretetet, amivel kapcsolatban mindannyiunknak olyan fennkölt gondolataink vannak, éppen azokkal kell megélni, akikkel napról napra találkozunk. Akikkel újra és újra összefutunk, ők a felebarátaink. Így válik egészen hétköznapivá, gyakorlativá ez az elvont elmélet.
És hogy még inkább megfogható legyen az üzenet, meghökkentő lehetett a kérdező számára, hogy ebben a példatörténetben Jézus egy samáriait szerepeltet. Egy olyan embert, aki világnézeti és nemzeti hovatartozás tekintetében távol volt ettől a törvénytudótól. Megvetett ember volt. Felebaráttal kapcsolatban ő lett volna az utolsó, akire gondol. Ezzel egészen zavarba hozta a kérdezőt. Pont így válik konkréttá a szeretet. Nekünk is: akivel szemben ellenérzésünk van, akiről úgy érezzük, hogy egy világ választ el bennünket, pontosan őt kell behelyettesítenünk ebbe a példázatba. Főleg ő a felebarátom. A felebaráttal kapcsolatban hajlamos az ember arra, hogy leszűkítse ezeket a határokat. Érezhető a törvénytudó kérdéséből, hogy szerinte a szeretetnek határai vannak. És erre kérdez rá, hogy pontosan hol húzódnak azok a határok, ameddig gyakorolnom kell a szeretetet. Jézus viszont egészen, a végtelenségig kitágítja a szeretet határait: Mindenki a felebarátom, aki segítségre szorul. Nem az igazán a felebarátom, akivel könnyű egy jó szót váltani. Hanem az, akinek ha valóban a felebarátja vagyok, az nincsen ingyen, mert ott segítségre van szükség. Az a felebarát, akinél igazán tétje van ennek a fogalomnak. A tettekben jelenik meg ennek a fogalomnak a valósága.
Feltehetjük erről a kérdést magunknak is: Vajon hol tartunk mi ezzel kapcsolatban, vajon nem az elméleti kategóriáknál-e. Ahogy a kerettörténetben halljuk a törvénytudóról: igazolni akarta magát. Nem próbáljuk-e magunkat mi is igazolni a szeretet határainak kijelölésével? Pedig azt hallhatjuk ki ebből a példázatból, hogy aki irgalmatlan, vagy akár csak közömbös az útjába kerülő embertárs bajával szemben, megszegi a szeretet parancsát.
De mitől válhat az elmélet gyakorlattá? Mi tünteti el a szeretet határait? Talán azt mondhatjuk erre, hogy ez nyitott szem kérdése, hogy észrevegyem a másik ember baját. Mégsem ez a példázat kulcskifejezése. Érdekes megfigyelnünk, hogy a pap és a lévita is meglátta a földön fekvő embert, ez mégsem volt elég ahhoz, hogy felebaráttá váljanak. Hanem valami ezután következett a samáriánál, ami az igazi különbséget jelentette: megszánta. Meglátni nem elég. Kedves Testvérek! Mi is látjuk a világ ezerféle baját, látjuk a körülöttünk lévő emberek nyomorúságát, szomorkodunk, panaszkodunk is miatta. De ez nem elég ahhoz, hogy felebarátok legyünk. Kell valami többlet! És ez a többlet a megszánás, az irgalom. Az, hogy megkönyörülünk rajta. Nagyon fontos kifejezés ez a Bibliában. A legtöbbször Istennel vagy Jézussal kapcsolatban szerepel. És így válik sok történet fordulópontjává. Mint a gyógyítási történetekben, ezzel fordul meg a történet, hogy rátekint valakire Jézus, és megszánja. Ezen múlik minden. Ez a megszánás, ez a könyörület az, ami meg tud fordítani egy történetet. Megszánni a másikat, azaz embertársamnak az ügyét magamévá tenni. Úgy, ahogyan Isten megkönyörült rajtunk, úgy kell nekünk is megkönyörülnünk másokon. Ez a kulcs, az irgalom. Mert a többi már ebből következik. Ha a megszánás megvan, akkor higgyük el, hogy meglesz már a seb bekötözése, meglesz a bor és az olaj is, meglesz a fogadóba szállítás, és meglesz a két dénár is. Csak a megszánás, az irgalom, az legyen meg.
Még egy értelemben a megszánás a kulcsa ennek a történetnek. A törvénytudó a legfontosabb kérdést nem teszi fel. Kérdez arról, hogy ki a felebarát. De a legfontosabb az lenne, hogy hogyan lehetséges ez. Hogyan tudom szeretni Istent? Hogyan tudom szeretni a felebarátomat? Mi a forrása mindennek? És a válasz a fel nem tett kérdésre: Attól lehetséges a megszánás, hogy mi is irgalmat kapott emberek vagyunk. Ahogyan az egyik énekünkben énekeljük: „Nincs, ami megújíthat Se mást, se tégedet, Csak a Krisztusból tűző, Forró, hű szeretet.” Nem lehet máshogy megszánni a másik embert, csak így, hogy minket is megszánt az Isten. Erről a forrásról hallhatunk az igénk legelején, amikor Jézus arról beszél a tanítványainak, hogy milyen kiváltságos helyzetben vannak: „sok próféta és király szerette volna látni azt, amit ti láttok”. Nemcsak a kétezer évvel ezelőtti tanítványokra, hanem a maiakra, miránk is igaz ez. Próféták és királyok akarták látni azt az egyértelmű jelet, ami megmutatja, hogy létezik irgalom. Mi láthatjuk már a kereszt jelét, amiből kiderül, hogy megkegyelmezett nekünk az Isten. Valóban megszánt bennünket.
Kedves Testvérek! Az elmélet tehát egyszerűnek tűnik. Ismerjük a történetet, ismerjük Isten akaratát. Bár nem biztos, hogy elég jól ismerjük. Ezen a téren is bőven lenne pótolni valónk. De a lényeg a gyakorlat, aminek a kulcsa a megszánás, az irgalom. Ez az, amivel a valódi csodák kezdődnek, hogy nekünk is irgalmazott az Isten. Ámen.