Az igehirdetés alapigéje: „Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki, hűen hirdeti a törvényt. Nem alszik ki, és nem törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön; tanítására várnak a szigetek.” (Ézs 42,1–4)
Fontos emlék ez a ház, a megmaradt kőszószék. Jel, ami rámutat valami olyasmire, ami egyébként láthatatlan lenne. De miről prédikál nekünk az Eggenberg-ház?
Tanúskodik a 350 évvel ezelőtt ért emberek elkötelezettségéről. Arról, hogy miután evangélikusként nem gyakorolhatták a hitüket a soproni templomokban, akkor is kitartottak. Fontos volt számukra a reformációban felismert igazság, amin keresztül megélték a kapcsolatukat Istennel. Vállalták az időjárás viszontagságait, csak hogy részt tudjanak venni az istentiszteleteken, hallgassák Isten igéjét, együtt imádkozzanak és énekeljenek, itt legyenek a gyülekezet közösségében. Emlékeztet tehát ez a hely bennünket azokra az emberekre, akik kitartóan ragaszkodtak a meggyőződésükhöz nehéz körülmények ellenére is. Olyannak tűnhet ez, mint amikor egy fuldokló kapaszkodik az utolsó szalmaszálba.
De valójában nem egy fuldokló kapkodásáról van szó. Hanem arról, hogy egy közösséget a nehéz körülmények ellenére egy nagyobb kéz ugyanazzal a biztonsággal tart meg, mint korábban. Megengedi, hogy megtörténjenek nehézségek, de megőrzi őket. „Hánykolódik, de nem süllyed el.” – ahogy a szép jelmondat hirdeti. Ez az udvar, ez a szószék nem egyszerűen emberek elkötelezettségéről tanúskodik. Tanúságot tesz Isten létezéséről. Sőt, ezen túl még arról, hogy milyen Istenünk van.
Sokan sokféle módon gondolkodnak Istenről, és ez azt is meghatározza, hogy milyennek tartják a világot és benne saját magukat. Sokan hiszik szigorúnak Istent, ezért szigorúak az emberekkel és saját magukkal. Sokan hiszik kegyetlennek Istent, ezért kegyetlenek az emberekkel és saját magukkal.
Több mint két és fél évezreddel ezelőtt egy próféta egészen vigasztaló, szelíd, bátorító hangon kezdett el beszélni Istenről és az ő küldöttéről. Olyan Úrként, aki nem legyőzni vagy büntetni akar, hanem aki a gyengeségünk ellenére megkegyelmez nekünk, megóv és megszabadít bennünket. „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki.” Az irgalmas Isten nélkül a megrepedt nádnak és a füstölgő mécsesnek csak egyféle sorsa lehetne, a pusztulásé.
Több száz évvel az ézsaiási prófécia felhangzása után eljött a názáreti Jézus, és pontosan ilyennek élte elénk Istent. Megtestesítette azt az irgalmat, azt az óvó szeretetet, amire rászorulunk. Különösen is fontosnak tartotta a kitaszítottakat, megvetetteket. Rámutatott arra, hogy mindannyian gyengék, tehetetlenek vagyunk a bűnnel és a halállal szemben, és elhozta a szabadulást ezekből. Nem hagyta, hogy az elmúlás pálcát törjön felettünk, nem hagyta, hogy azt kapjuk, amit egy füstölgő mécses érdemelne. A szép evangéliumi történetek nem csak azt hirdetik, hogy mennyi ember volt kíváncsi rá, mint például Zákeus is, akinek a számára egy szokatlan hely, a vadfügefára való felmászás volt alkalmas arra, hogy láthassa Jézust. De ezek a történetek még inkább szólnak arról, hogy Jézus odalép a különböző emberekhez, elmegy egy egyszerű lakóházba is, hogy megmentse őket, megbocsásson nekik, megújítsa az életüket.
Ma ünnepeljük azt, hogy több mint ezer évvel ezelőtt István király nyugati típusú állammá szervezte Magyarországot, és csatlakozott a nyugati kereszténységhez. Hiszem, hogy több volt ez reálpolitikai döntésnél. Nem egyszerűen egy elsodródni nem akaró nép és a királya kapaszkodott bele egy eszmerendszerbe, ami biztosnak tűnt. Hanem maga az élő Isten cselekedett, ő nyúlt utána ennek az országnak, és aztán ezer éven át ő tartotta meg a Magyarországon élő magyarokat és más nemzetiségekhez tartozó honpolgárokat. „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki.”
És aztán amikor 1674-ben kiűzték a soproni evangélikusokat a templomokból, az irgalmas Isten volt az, aki nem törte össze a megrepedt nádszállá váló evangélikus közösséget. Ő volt az, aki nem oltotta ki a füstölgő mécsessé váló gyülekezetet. Őt hirdeti tehát ez a különleges udvar.
Kedves Testvérek! A mai napon tehát ezzel kell szembesülnünk, hogy ilyen megbocsátó, megtörtségünk ellenére is megtartó Istenünk van. Elköteleződött mellettünk, ezért lehetünk mi is elkötelezettek. Megbocsátott nekünk, ezért bocsáthatunk meg mi is másoknak. Megmentette azokat, akik megtörtek voltak, ezért tehetünk mi is ugyanígy másokkal. Nem csupán történelmi emlék tehát ez a hely, hanem annak az Istennek a cselekvését hirdeti, akire mi is rászorulunk. „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki.” Ámen.