Az igehirdetés alapigéje: „Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, Jézus ezt a példázatot mondta: Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert aki felmagasztalja magát, megalázta-tik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 18,9–14)
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Mi a különbség? Érezzük ebből a történetből, hogy a farizeus rossz úton jár, a vámszedő viszont jó úton. Érezzük, hogy nem akarunk magunk körül olyan embereket látni, mint ez a farizeus, sőt, talán azt sem szeretnénk, ha mi magunk a farizeushoz hasonlítanánk. De mi a különbség kettejük között?
Elsőre könnyen azt mondhatnánk, hogy ez a példázat a túlbuzgó vallásosságot leplezi le. Jézus mintha kigúnyolná a farizeus törekvését. Igyekszik tisztességesen élni, böjtöl, tizedet ad, imádkozik. Ez lenne vele a baj? Rá kell döbbennünk, hogy nem. Kedves Testvérek! Olyan könnyen álszentségnek bélyegezzük a farizeusi vallásosságot. Olyan könnyen ítélkeznénk, hogy ki milyen indíttatásra jön el a templomba, mert aki nem szívből teszi, az fölöslegesen jön. Nem. Akármilyen okból keresi valaki a hit megélésének a lehetőségét, nagyon jó úton indul el. A szívekbe látó Mester nem ítéli el a farizeus buzgóságát. Nem nevezi álszentnek, őszintétlennek. Mit tehetünk azért, hogy igazak legyünk? Annál, mint amit a farizeus tesz, többet nem nagyon. Nemcsak szóban, hanem egész életfolytatásában megéli a hitét, Istenhez tartozását, még az étkezés és a pénzügyek terén is, ahogyan hallunk a böjtölésről és a tizedről. Bárcsak ennek a közelében tartanánk vallásosságunkban! Nem ítéli el mindezt Jézus, mégis mindezt kevésnek, az igazság eléréséhez elégtelennek tartja – azt a törekvést, amit túlteljesíteni nem lehet.
Mi a különbség a farizeus és a vámszedő között? Mind a kettő igaz akar lenni. Nem elégszenek meg azzal, ahogy a többség él. Ennél többet, tisztábbat, jobbat akarnak. A farizeus ezért többet tesz, a vámszedő kevesebbet. A döntő különbség nem a vallásosságukban, nem a teljesítményükben van.
Különbség közöttük a lenézés. A vámszedő nem mond ítéletet a farizeus fölött, nem nézi le őt, a farizeus a vámszedőt viszont igen. Fontos, hogy mennyire máshogy tekintenek egymásra. De miben gyökerezik ez az eltérés?
Mi az igazi különbség a farizeus és a vámszedő között? A legnagyobb különbség a szellemiségükben nem a teljesítmény, vagy az, ahogyan emberekről vélekednek, hanem az, hogy mit várnak Istentől. Van egy szólás ott, ahonnan származom, amikor azt mondják valakire, hogy csak „hálaistenkedik”. Nagyon erősnek tartom ezt az ítéletet, mert Istennek hálát adni nagyon szép és fontos tevékenység. Mégis van valami ebben a kritikában. Ha valaki csak annál ragad le, azt emlegeti fel újra és újra, hogy mi az, ami van, hogy mi már megtörtént, azzal teljesen elveheti az időt az elől, ami következhet, ami ránk várhat. A felolvasott példázatban a farizeus is megáll ennél. Hálát ad, visszatekint. Mintha nem is lenne miért könyörögnie. Mintha már semmit sem várhatna Istentől. Aki azt hiszi, hogy tart a markában valamit, az nem nyitja ki, hogy befogadhasson újra. Az a talán jól ismert vicc jut az eszembe a farizeus magatartásáról, ami szerint a dúsgazdag ember elmegy horgászni, aztán kifogja az aranyhalat. Túl kicsinek találja, ezért egyszerűen visszadobja a tóba. Mire megkérdezi az aranyhal: „És a három kívánság?” A gazdag ennyi válaszol: „Na nem bánom, mondjad!” A farizeus elégedett az életével. Neki így is jó. Sokat tesz azért, hogy jó ember legyen, de ezt elégnek is tartja. Egészen a saját teljesítménye, a saját lehetőségei körül forog, magába zártan. Ahogyan Babits Mihály írja:
„Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.”
A vámszedő viszont vár, akar valamit Istentől. Nem azért szólítja meg, hogy elismertesse vele a teljesítményét, hanem számít arra, hogy tud neki adni az Isten. Ez a példázat az elégedetlenség dicsérete. A farizeus egy hallgató Istent keresett, a vámszedő egy cselekvő Istent: Tegyen velem valamit az Úr, mert elveszek! A farizeussal kapcsolatban Isten hallgatott, a vámszedővel kapcsolatban cselekedett. Igaznak nyilvánította és igazzá tette azt az embert. Az elbizakodott emberek ellen szól ez a példázat, de nem az az elbizakodott ember, aki túl sokat remél, hanem aki éppen hogy túl keveset vár Istentől. Jézus Urunk egészen bátor reménységre buzdít: hogy többet akarjak Istenből. Hogy többet akarjak Istentől. A hegyi beszéd vigasztalása kerül itt is elénk: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” Van mit várnunk, van mit remélnünk Istentől.
Kedves Testvérek! Bennünk sem a teljesítményben van az igazi különbség. Hanem abban, hogy merünk-e remélni, merünk-e kérni Istentől. Hogy el merjük-e hinni, hogy lehetne más az éltünk. El merjük-e hinni, hogy lehet más az Isten, mint valami könyvelő, aki rögzíti a jó és rossz pontokat? A Teremtőt Teremtőnek tartjuk-e, és elhisszük, hogy a mi életünket is újjáteremtheti? A Megváltót Megváltónak tartjuk-e, és elhisszük, hogy nekünk is gyökeres, lényegbeli változásra, megváltásra van szükségünk? A Megszentelőt Megszentelőnek tartjuk-e, és elhisszük, hogy mi is Istenhez tartozhatunk? Luther Márton utolsó szavai halála előtt ezek voltak: „Koldusok vagyunk. Ez az igazság.” Csak Isten kegyelmének koldusaiként válhatunk igazzá.
Ez a bátor reménység tehát a nagy különbség. Hogy a vámszedő mert várni Istentől. De hogy juthatott el erre a bátorságra? Szépen ír erről Luther: „A vámszedőnek – mielőtt mellét verte volna – Isten szavát kellett meghallania. Szívébe hatolt, hitet váltott ki benne és így lett kegyes emberré. Persze az evangélista nem mondja el, hogy hol hallotta meg az evangélium szavát, csupán érzékelteti, hogy valahol, akárhogy is, hallania kellett. Csak így mondhatta: Isten légy irgalmas nékem bűnösnek. Az ilyen imádság nem az eszünkből származik. Imádságát megelőzően szívében kellett meggyőződnie afelől, hogy Isten kegyelmes és jóságos mindazokhoz, akik Előtte megalázzák magukat, bűnüket megvallják és segítségül hívják nevét. Hallania kellett, hogy Isten mennyire kegyelmes mindazokhoz, akik Nála keresnek vigasztalást és menedéket. Ezt pedig csak az evangéliumból hallhatta meg. Istent ugyanis csak az evangéliumból ismerhetjük meg, csak így juthatunk hitre, vagy jó cselekedetekre. Ezért szükséges feltételeznünk, hogy a vámszedő már előzőleg hallotta Isten szavát.”
A különbség a példázat két szereplőjének lelkületében tehát abban van, hogy a vámszedő várt valamit Istentől. Akkor tehát ez lenne a megoldás, a recept? Az alázatosság tesz igazzá, az old meg mindent? A példázatot záró mondat mintha ezt sugallná: „aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” Mintha egy automatizmust hirdetne ez az állítás. Pedig a Bibliában ha szenvedő szerkezet szerepel, az mindig Isten cselekvésére utal: megaláztatik, felmagasztaltatik. Azaz Isten aláz meg, Isten magasztal fel. Ez a példázat nem csupán arról szól, hogyan kell imádkozni, hogyan kell alázatoskodni, hanem arról: milyen az Isten. Az ő cselekvéséről, az ő ajándékáról. Nem az alázatosság tesz igazzá, hanem az ajándékozó Isten. Jézus nem az imádságokat osztályozza, hanem Isten irgalmát hirdeti. A legfőbb különbség tehát a példázat két szereplője között nem a lelkületükben van, hanem Isten irgalmában, az ő cselekvésében.
És itt érjük el a szíve közepét ennek az igének: Mit ajándékoz Isten? Segítenek ebben a vámszedővel kapcsolatos kulcsszavak: irgalmas, bűnösnek, megigazulva. Isten tehát bűnösből igazzá tette a vámszedőt. Más emberré tette. Erre van szükségünk nekünk is. Nem csupán más, hozzánk méltóbb családra, barátokra, ismerősökre. Nem arra, hogy a minket körülvevő emberek legyenek szebbek és okosabbak. Azt olvassuk, hogy a vámszedő megigazulva ment haza. Ugyanabba a házba, talán síró gyerekekhez, talán fáradt házastárshoz, talán utált, megvetett munkához. Mert hazament. De megigazulva ment haza. Ugyanabba a közegbe, de máshogy. Ezt kérte, ezt kapta. És ezzel a legtöbbet, a legnagyobbat. Hogy a saját erőfeszítésének elégtelensége ellenére, a körülmények változatlansága ellenére mégis minden teljesen megváltozott. Igaz lett. És ezután már semmi sem ugyanolyan. Ezt adja nekünk a mi Istenünk. Ezért adta oda egyszülött Fiát a kereszten, ezért a nagy változásért. Ahogyan a példázatban, úgy ma is térhetnek haza emberek a templomból megigazulva. Nekünk is megadhatja Isten ezt a fordulatot. Rá kell jönnünk, hogy erre van szükségünk, nem kevesebbre, nem elég jó az, amilyenek vagyunk. Hogyan térünk ma haza? Ugyanúgy? Vagy megigazulva?
A döntő különbség a farizeus és vámszedő között nem a buzgó vallásosságban van. Különböznek abban, hogy várnak-e valamit Istentől vagy csak „hálaistenkednek”. Hinni annyi, mint várni. Ennek a bátor bizalmát ébresztheti fel bennünk Isten örömhíre. De a döntő különbség Isten irgalma, ami ajándékként meg tud változtatni, igazzá tud tenni minket is. Ámen.