Szentháromság ünnepe utáni 4. vasárnap Róm 8,18–23

Az igehirdetés alapigéje: „Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására.” (Róm 8,18–23)

Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Sóvárogva várja. Mint amikor valaki lábujjhegyen vagy nyakát nyújtogatva ágaskodik, hogy végre megláthasson valakit. Ilyen várakozás az, ami a középpontjában áll ennek a mai igénknek. Felemelt fejjel, a láthatárra, az érkezés vélt helyére szegezett tekintettel várni. Azt hirdeti meg Pál apostol ebben a mai igénkben, hogy ebben az állapotban van a világ. Az egész teremtett világban ez a feszültség uralkodik, ez a sóvárgó várakozás. Az egész világ átéli, hogy valami hiányzik belőle. És ennek a hiánynak a betöltését várja nagyon.

Kedves Testvérek! Amit itt meghirdet Pál apostol, arról első hallásra könnyen mondjuk, hogy ezt cáfolni tudjuk. Könnyen mondhatjuk azt, hogy ugyan, dehogy sóvárog. Dehogy sóhajtozik és dehogy vajúdik ez a világ! Hiszen azt tapasztaljuk, hogy éppen hogy nagyon jó neki, amiben van. Nagyon megelégszik azzal, ami körülveszi, ami kézzelfogható, ami látható, és semmi másra nem törekszik ezen kívül. Úgy érezzük, hogy semmiféle ilyen sóvárgó várakozás nincsen a világban. Hihetetlen tehát ez a hír, amivel megszólít bennünket ez a mai igénk, ami azt hirdeti, hogy ennek a világnak valami messze többre van szüksége, mint amit itt meg tud élni, meg tud tapasztalni, és nemcsak hogy szüksége van erre, hanem átéli ennek a hiányát, és várakozik, nagyon vágyódik erre a messze többre.

De hát mi támasztja ezt alá, hogy valóban így van, hogy tényleg ebben a feszültségben, ebben a sóvárgó várakozásban élne a világ? A következő fontos kulcsszava ennek a mai igénknek a hiábavalóság. Azt hirdeti meg tehát Pál apostol, hogy onnan látszik a világ sóvárgása, hogy egészen átjárja a hiábavalóság. Azaz az üresség, értelmetlenség, céltalanság, eredménytelenség, mulandóság. Minden, ami ebben a világban megkapható, minden, amiért mi is annyi mindent feláldozunk, amiért annyi mindent odadobunk, ami egyébként érték lenne. De csak hajtjuk, hogy kezünkbe ragadhassuk azt, amiről az hírlik, hogy attól lesz boldog az ember élete. És tényleg odadobunk családot, hitet, szeretetet, becsületet, mindent, csak hogy abban előbbre juthassunk. Szóval azt hirdeti meg ez az igénk, hogy ezek a nagyra tartott értékek hogyha belekerülnek a mérleg serpenyőjébe, akkor kiderül róluk, hogy semmire sem jók, hogy kacatok, hogy hiábavalók. 

Ahogyan József Attila írja: 

„Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.”

Az Ószövetségben is erre jut a Prédikátor könyvének a szerzője: hogyha körültekintünk, akkor amit látunk, ami kézzelfogható, azzal kapcsolatban el kell jutnunk odáig, hogy minden, minden hiábavalóság. Ilyen világ vesz körül bennünket, ami üres, értelmetlen, céltalan. És elsősorban azért van ez így, mert a világ életcélja nem nyúlik túl a halálon, nem nyúlik túl az elmúláson, hanem mindent ebben az életben akar megvalósítani. És rá kell jönni, hogy minden, amiért annyit küzd, az egy pillanat alatt válhat semmivé. Amiért annyi mindent feláldozott, hogy a kezébe ragadhassa, az egyetlen mozdulattal hullik ki a kezéből. Ezt hirdeti meg tehát Pál apostol, a világ értékeinek hiábavalóságát. Paul Speratus, a reformáció korában élt énekszerző gyönyörűen írja énekében: „Sóhajtva hordtuk az igát, És a haláltól féltünk. De Isten elküldte Fiát, Ki emberré lett értünk. A törvénynek eleget tett, És a veszélyből kimentett, Kiengesztelt Istennel. Vessétek le mindannyian A gyötrelmes kétséget! Maga mondja: »Bízzál fiam! Hited megtartott téged!«” (EÉ 320,3-4)

Valóban, magától ebben a világban sóhajtva hordott iga, halálfélelem, veszély, gyötrelmes kétség az, ami a részünk. Ha merünk őszinték lenni magunkhoz, akkor be kell látnunk, hogy valóban, a kézzel fogható világban csak erre tudunk eljutni. És ezért mondja azt Pál apostol, hogy aki mer ezzel szembesülni, aki belátja ezt, abban igenis felébred ez a vágy a messze több iránt. Abban megjelenik ez a sóvárgó várakozás, hogy valahogy mégiscsak többnek kell lennie a világnak, többnek kell lennie ennek az életnek. Szükség van valami egészen másra, szükség van valamire, ami sokkal több mindennél. És hogy ezért, ennek a hiábavalóságnak az átélése miatt bármennyire is magabiztosnak tűnik ez a világ, bármennyire is úgy tűnik, hogy megelégszik a láthatóval, mégis belé van oltva, még ha nem is mer beszélni róla, még akkor is, ha próbálja fölényesen leplezni, akkor is ott van benne egészen mélyen ez a fajta sóvárgás, ez a fajta várakozás, hogy bárcsak látnánk valami többet, bárcsak kaphatnánk valami egészen mást, mint amit itt meg tudunk szerezni.

Azt hallhatjuk ki ebből az igénkből, hogy minden bajnak, minden szenvedésnek, minden gondnak, minden könnynek és fájdalomnak a mélyén ez a hiány van ott. Ez a sóvárgó várakozás arra, ami túlmutat ezen az egész világon. Minden bánatunkban ez az, ami ott feszül, ez az, ami ott van ezeknek a mélyén. Ez a fajta egészen alapvető, sóvárgó várakozás. És azt mondja erről a hiábavalóságról itt Pál apostol, hogy a világ alávettetett ennek a hiábavalóságnak. Azaz mit hirdet meg ezzel? Azt hirdeti meg, hogy ez a világ nem a maga ura. Ezt is érdemes meghallanunk, mert ennek is pont az ellenkezőjét akarják elhitetni velünk: Hogy felnőtt az emberiség, hogy a kezünkben tartunk mindent, hogy a világ sorsát úgy alakítják az emberek, ahogyan akarják. De ennek pont az ellenkezőjét hallhatjuk ki innen. A világ alávettetett ennek a hiábavalóságnak. Nem tud szabadulni a mulandóságnak, nem tud szabadulni ennek az ürességnek a rabságából, szolgaságából.

Mindez eddig egy pontos látlelet a világunkról, de ebben még semmi örömhír nincs. De nemcsak ennyiről beszél Pál apostol. Nem csak erről a hiábavalóságról, sóvárgó várakozásról tanúskodik. Hanem arról, hogy ez a hiány nem tart örökké. Ez a hiábavalóságnak való alávetettség egyszer véget ér. És meghirdeti azt, hogy lesz majd egy új kezdet, amire ő itt a szabadulás, fiúság, testünk megváltása kifejezéseket használja. Tehát arról van szó, hogy nem a pusztulás, nem a leépülés felé tart a világunk. Hiába érezzük mi úgy sokszor, hogy minden csak elfogy, minden csak pusztul. Nem. A szabadulás a mi személyes sorsunk és ennek a világnak a sorsa is. Egy olyan átalakulás felé tartunk, amikor végre valahára megjelenik az az igazi tartalom, megjelenik az az igazi többlet, amire szükségünk van nekünk is, és amire szüksége van a világnak. Efelé tartunk.

És itt érkezünk el az igazán különleges, az igazán fontos pontjához ennek az igénknek, amikor Pál apostol azt fogalmazza meg, hogy pontosan mi is ez, amire annyira rászorul ez a világ. Mi az, amire annyira vár mindenki körülöttünk, még ha nem is vesszük észre? A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. Kik ezek, akiknek a megjelenését várja? Mi magunk. Isten népe. Azok, akik hozzá tartoznak. Azokra az emberekre vár sóvárogva a világ, akik kapcsolatba kerültek Istennel, akiket megszólított, megérintett. Akiket úgy megragadott valamilyen eseményen keresztül, Isten igéjén keresztül, a keresztség és az úrvacsora szentségén keresztül, valahogy úgy megragadott bennünket, hogy most már hozzá tartozunk, az ő gyermekei vagyunk. Ránk vár a világ. Egészen megdöbbentő híre ez Pál apostolnak. Ránk van szüksége ennek a világnak. Hiába próbálják ezt letagadni. Hiába próbálják úgy beállítani, hogy csak lesajnálják azokat, akik templomba járnak. Hiába próbálják úgy beállítani, hogy ők a felnőtt, komoly felfogásukkal mesebeszédnek tartják mindazt, amivel azok foglalkoznak, akik keresik, ápolják a kapcsolatot az Úristennel. A valóság az, hogy bennük is ez a sóvárgás van ott, ez a várakozás, ez a vágyakozás, hogy végre valahára az Isten fiain keresztül legyen nyilvánvalóvá az Isten jelenléte. Arra vár a világ, hogy annak bizonyuljunk végre, akik valójában vagyunk: Isten gyermekeinek, az ő követeinek. Hatalmas méltóságot, csodálatos küldetést adott nekünk a mi Istenünk. Azt, hogy ezt az egészen alapvető, mindent átható hiányt, ezt ő rajtunk keresztül töltse be. Hogy erre a nagy, mindent meghatározó kérdésre rajtunk keresztül érkezzen meg a válasz.

Megijeszthet bennünket ez a felelősség. Hiszen hogyan tudnánk mi megoldani a világ gondjait? Isten fiai, Isten gyermekei csakis Isten egyszülött Fia miatt tehetik meg. Csakis a kereszt árán. Csakis azért, mert Jézus Krisztuson keresztül eljött ebbe a világba a válasz, eljött ebbe a világba a megoldás, a reménység, és így megtörténhet az a csoda, hogy rajtunk keresztül igenis kibontakozhat ebben a világban. Felhasználhat bennünket Isten arra, hogy megadja a világnak azt, amire rászorul, megadja azt, ami hiányzik belőle. Tehát ezt hirdeti meg Pál apostol ebben a mai igénkben, hogy Jézus Krisztusért mi lehetünk azok, akik a sóvárgó várakozását teljesítjük ennek a világnak.

Az egész világnak Istenre, az ő jelenlétére van szüksége. És a mi Urunknak úgy tetszett, hogy ez rajtunk, keresztény embereken keresztül valósuljon meg. Talán egy-egy egyszerű, szelíd szóval, talán olyan tettekkel, olyan önfeláldozással, amiket más bolondságnak tartana. De Isten terve az, hogy ezeken keresztül megjelenjenek végre Isten fiai, és rajtuk keresztül megjelenjen Isten jelenléte. Sóvárogva várakozik ránk a világ, és Isten megteheti azt a csodát, hogy ne várjon hiába. Ámen.

Címkék