Az igehirdetés alapigéje: „Jézus ezután elment a Galileai-tengernek, Tibériás tavának túlsó partjára. Nagy sokaság követte őt, mert látták, milyen jeleket vitt végbe a betegeken. Jézus pedig felment a hegyre, és ott leült a tanítványaival együtt. Közel volt a páska, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus észrevette, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, így szólt Fülöpnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek? Ezt pedig azért kérdezte tőle, hogy próbára tegye, mert ő már tudta, mit fog tenni. Fülöp így válaszolt neki: Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset. Egyik tanítványa, András, Simon Péter testvére így szólt hozzá: Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyi embernek? Jézus ezt mondta: Ültessétek le az embereket! Füves terület volt az. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak. Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba! Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékával, amit meghagytak azok, akik ettek. Miután látták az emberek, hogy milyen jelt tett, ezt mondták: Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba. Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában.” (Jn 6,1–15)
Azt tartjuk sikernek, hogyha teljesülnek az elvárásaink. Ha bejön a számításunk. Azt nevezzük győzelemnek, amikor a legjobb forgatókönyv válik valóra. Sok mindennel kapcsolatban ilyen terveket, változatokat állítunk föl. Mire számíthatunk, kitől mit kaphatunk, és mit nem. És aztán az elvárás és a megvalósulás összehasonlításával akár számszerűsíteni is tudjuk, hogy mennyi teljesült. Ha nagy az átfedés, ha közel van a 100 %-hoz, akkor az a siker. Így nagyon könnyen eljuthatunk akár odáig is, hogy százalékos teljesülés alapján osztályozni tudunk tárgyakat, eseményeket, találkozásokat, embereket, ajándékokat, örömöket, gesztusokat, érzéseket, barátságokat.
Biztosan mindannyiunknak vannak Istennel szemben is ilyen elvárásaink. Bárcsak megadná azt, amit szeretnék. Bárcsak azt tudnám belőle megélni, amit elvárok. Bárcsak át tudnám érezni azt, amit a legnagyobbnak tartok benne. Bárcsak olyannak mutatkozna, amilyennek én szeretném látni, amilyennek én el tudom képzelni.
Mai igénk hátterében is ilyen elvárások, forgatókönyvek, számítások vannak. Ott van a sokaság. Ahogyan az evangélista számon tartja őket: mintegy ötezer férfi. Hogy mit csinálnak ott? Mit várnak? Talán néhány jó tanácsot az életükhöz a nagy tanítótól. Talán csak látták a jeleket, amiket tett, és kíváncsiságból utána jöttek, hátha lesz még valami látványosság. Talán valami ilyesmire számítanak.
Ott van Fülöp, az egyik tanítvány, akit váratlanul, szinte kiszámíthatatlanul azzal a kérdéssel szembesít Jézus: hogyan lehetne kenyeret adni ezeknek az embereknek. Rögtön elkezd számolni: nem bajlódik ételmennyiséggel, máris pénzösszeget mond. Számításai szerint akkor lehetne kenyeret adni, ha lenne erre a célra kétszáz dénár.
Ott van András, aki rögtön számba veszi a fellelhető élelmiszert. Ő is számol, öt kenyérből és két halból nem lehet jóllakatni a sokaságot. Elvárásai eddig terjednek.
Amikor Jézus vette a kenyereket, hálát adott és nekik adta – akkor túllépett minden elváráson, forgatókönyvön, számításon. Nem lehet százalékban mérni a sikert, nem lehet összehasonlítani az élményt az elvárásokkal, nem lehet szárazon kiértékelni az eredményt. Csődöt mond a matematika. A jézusi osztásnak szorzat az eredménye. A maradék több, mint az alapanyag: minden mértéken túláradó szeretet jelenik meg. Ez már túl van minden logikán. Széttöri az elvárások keretét, lehetetlenné teszi a józan értékelést, elszámolást. Jézus nem megfogalmazott kérést teljesít. Nem egy körvonalazott remény egy részét váltja valóra. Váratlanul, kérés nélkül, mindenféle tervet és számítást keresztezve, túlcsorduló szeretettel cselekszik. Gyakran így tesz a mi életünkben is. Egészen mást, többet ad, mint amit várnánk, amit el tudnánk képzelni.
És ennél még több történik. Az odaérkező hallgatóságot, nézőközönséget is átváltoztatja. Azzal, hogy leülteti és kenyérrel kínálja őket, asztalközösséggé teszi az eddigi közönséget. Egy csapásra megváltoztatja az ott nézelődő emberek Jézushoz és egymáshoz való viszonyát. Jézus családfővé válik, aki kenyeret nyújt az asztalnál ülőknek. Az ötezer embernek attól változik meg az egymáshoz való viszonya, amit Jézus tesz velük, amit Jézus ad nekik. Ezzel teremt közösséget belőlük, és ő is asztalközösséget vállal velük. A közösséget pedig nem lehet, nem szabad számszerűsíteni. Mert ajándék.
Ez Isten igazi, nagy csodáinak a jellemzője. Amikor terveink, imádságaink, elvárásaink helyett valami egészen más történik. Valami messze több. Ajándéka és szeretete felülmúlja a kéréseinket, elképzeléseinket. Nem hagyhatjuk ki a számításainkból az Istent. De nem is fér bele a számításainkba, mert más logika alapján cselekszik. És Isten csodái mindig egyben közösségvállalást is jelentenek. Közösségvállalást az én gondjaimmal, sokszor legegyszerűbb szükségleteimmel is. Ezen keresztül isteni közösségvállalást jelentenek a csodák az egész életemmel. És ezeknek mindig az az iránya, hogy bevonjon a nagyobb közösségbe, hogy testvérévé tegyen a másik embernek, hogy gyülekezetté formáljon minket. Hiszem hogy ezt teszi velünk is, ezekben a percekben. Hiszen az örök élet kenyerét osztja szét számunkra az igében és az úrvacsorában.
Mai igénkben ez az első keresztezése a várakozásoknak. A nézelődő sokaság és a számolgató tanítványok várakozásaié. A számítások csődje.
Az evés után újabb elvárások jelennek meg. A sokaság úgy érzi, hogy most már tudják, mit várhatnak Jézustól, most már be tudják azonosítani a szerepét. Most már tudják, mi az, ami történhet. Talán csak annyit látnak belőle, hogy valamit osztanak. Az már másodlagos, hogy kicsoda, mit és miért. Ha Jézus kenyeret tud adni, akkor a legegyszerűbb királlyá tenni. Intézményesíteni akarják a csodát. Összeáll a messiásképük, és ennek akarják megfeleltetni Jézust. Bele akarják kényszeríteni reménységeik, várakozásuk keretébe. Az előbb még nem gondolták, hogy valami igazán fontosat, igazán nagyot tehet Jézus. Most pedig egész pontosan tudni vélik, hogy mi az, ami tennie kell.
És Jézus megint átlép az elvárásokon. Nem azért, hogy csalódást okozzon, hanem hogy ne azt adja, amit elvárnak, hanem azt, ami a javukra van. Hogy jobban szerethessen annál, mint amit feltételeznének róla. Áttör a messiásképeken, vallásos elképzeléseken, kiosztott szerepeken. Nem hagyja, hogy kenyérmessiássá, földi királlyá, felszabadító hadvezérré vagy bármi hasonlóvá tegyék. Mert ő önmagát odaáldozva akarja megváltani őket. Visszavonul a hegyre, egymagában. Ez a mai igénkben a második keresztezése a várakozásoknak.
Testvérek! Isten napról napra úgy cselekszik az életünkben, hogy áttör az általunk festett istenképeken. Fölülmúl, meghazudtol vallásos elvárásokat. Beleszól az életünkbe ott, ahol nem szánnánk neki szerepet; feladatot ad nekünk ott, ahol azt hittük, semmi dolgunk; kiveszi a kezünkből a kardot, amikor azt hisszük, hogy érte küzdünk; új lehetőségeket mutat, amikor azt hittük, már mindennek vége; csapásokat tűr el, amikor mi nem értjük, miért kell így lennie; elvonul a hegyre, amikor pedig úgy érezzük, kitüntetnénk azzal, hogy királlyá koronázzuk. Mert az általunk elképzelhető istenkép helyett élő Istenünk van. Napról napra bebizonyítja az életünkben, hogy nem a saját értékítéletünk megvalósítója, hanem élő és cselekvő Isten. Messze több mindennél, amit el tudnánk képzelni.
Arra hív minket Isten az idei böjti úton is, hogy ne akarjunk mi szerepet osztani neki. Ne akarjunk forgatókönyvet írni. Hanem legyen bátorságunk meglátni ezen az úton mindazt, ami nagypéntek és húsvét felé visz. Hogy mennyivel nagyobb szeretet van benne annál, mint amit mi el akarunk fogadni tőle.
Mai vasárnapunk Laetare vasárnapja. A nagyböjti időszak közepén a túláradó öröm ünnepe. Azé az örömé, hogy Isten csodájában több a maradék, mint az alapanyag. Erre az örömre hív minket ez a mai igénk. Hogy átéljük Istennek a minden számítást felülmúló szeretetét és közösségét. És hogy átéljük, Isten sokkal nagyobb és sokkal több minden istenképünknél. Ő adja meg nekünk ezt a túláradó örömöt. Ámen.