Az igehirdetés alapigéje: „Minden elnyomottal igazságosan és törvényesen bánik az Úr. Megismertette útjait Mózessel, cselekedeteit Izráel fiaival. Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy. Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké. Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz. Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk.” (Zsolt 103,6–14)
Keressük az igazságot. Úgy érezhetjük, sokféle igazságtalanság ér bennünket, ezért várjuk, hogy végre úgy legyen, mint a mesében: a jó elnyerje jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését. Ezt tartanánk igazságosnak, ha végre mindenki érdeme szerint kapná meg a fizetségét. Hogy végre minden jótettemért elismerést, jutalmat kapjak. És hogy végre ne maradjon büntetlenül a mások bűne. Akár az, amit ellenem követtek el, akár ami csak zavar, és amiről ítéletet mondok magamban.
A leggyakoribb elvárás Istennel szemben így hangzik: „Ha van Isten, ezt nem hagyja büntetlenül.”
Várjuk, hívjuk Isten ítéletét.
Mi lesz végre a mások bűneivel és az én jócselekedeteimmel? Mikor kerülnek végre méltó helyükre? Ilyen igazságtételre várunk.
Pedig ha elég őszinte vagyok magamhoz, rá kell jönnöm, hogy van ennél fontosabb kérdés. Mégpedig az, hogy hová kerülnek a vétkeim.
Hová kerülnek a vétkeim?
Eltemetve a lelkem mélyére? Próbálok nem gondolni rájuk, de újra és újra előtörnek, nyugtalanítanak, ott élnek bennem.
Hová kerülnek a vétkeim?
Nyilvános szégyenfoltként, feliratként a homlokomra? Úgy, hogy mások talán nem is engem látnak, hanem ezeket a bűnöket, és ezek alapján ítélnek meg engem?
Hová kerülnek a vétkeim?
Ütőkártyaként mások kezébe? Rettegünk ettől, hogy bűneink hatalmat jelenthetnek másoknak felettünk.
Hová kerülnek a vétkeim?
Mennyei könyvelés tartozik-követel rovatai közé, amit majd az utolsó ítélet napján összesítenek? Ez sem jelentene vigasztalást, ez sem jelentene megoldást. Ez is félelem forrása.
Tapasztaljuk azt, hogy ha számon kérjük a vétkeket, ha megpróbáljuk érvényesíteni az igazságot, akkor egy térdre kényszerített ellenség helyett tíz másik jön.
A bűnre nem gyógyszer sem a büntetés, sem a harag. Csak a bocsánat.
Hová kerülnek a vétkeim?
„Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket” az Úr. – ezt hirdeti meg ez az igénk. Sehol máshol nincsenek jó helyen a vétkeim. Mindenütt útban vannak, akár nálam, akár másoknál, mindenütt csak botlást okoznak, mindenütt csak akadállyá változnak emberekkel szemben, az Istenhez vezető utamon. Mindenütt rossz helyen vannak a vétkeim. Valahová messzire kell elkerülniük. És ezt cselekszi meg az Úristen. Hogy ilyen messzire dobja el. Amilyen messze van napkelet napnyugattól.
Vegyük észre, mekkora önellentmondást hordozó meghatározás ez. Hiszen napkelet és napnyugat nem egy-egy helyet jelent, hanem irányt. Végtelen távolságra van tőlünk napkelet is, napnyugat is. Hát még ezek egymástól. 180 fokos különbséget jelöl.
Nem arról van szó tehát, hogy Isten a biztonság kedvéért félretenné, hátha még jól jön, ha más érv nem használ, akkor majd meglobogtatja ezt a vétkemet. Ilyen messzire csak azt érdemes eldobni, amit már soha többé nem akar elővenni. Ez véglegességet jelent, visszafordíthatatlan eseményt.
Mennyire nem magától értődő ez a véglegesség. Felhánytorgatunk 20-30 éves vétkeket, mulasztásokat. Pedig Isten olyan messzire vetette már, mint amilyen messze van napkelet napnyugattól. Azt hirdeti meg ez az igénk, hogy amiért egyszer már bocsánatot kértem, amire hallottam a feloldozást, amiatt már nincs többé okom kétségbeesni. Az nem lehet már többé a félelmem forrása. Az már nem lehet teher a lelkemen. Mert ő már messzire elvetette, nincs már az utunkban.
Nem arról van szó, hogy Isten ne látná az emberek vétkeit, hűtlenségét. Hogy vakká válna, vagy megpróbálna úgy tenni, mintha ezek nem léteznének. Ő tudatosan dönt így, hogy a megbocsátás, a türelem útjára lép. Megtehetné, hogy büntet, hiszen ezt érdemelné az ember, mégsem teszi. Hanem egészen messzire eltávolít mindent, ami útban van.
„Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.”
Emellett a vízszintes távolság mellett egy másik nagy távolságot is megrajzol ez a zsoltár:
„amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy az Isten szeretete az istenfélők iránt.”
Magasság is megjelenik tehát előttünk.
Gondolhatunk Bábel tornyának a történetére, amit talán nem valljuk be, de újraélünk, újraépítünk napról napra a saját életünkben. Szeretnénk magasabbra törni, fel az egekig. Valahogy mások fölé, legalább egy fejjel, de az lenne a jó, ha egészen magasra jutnánk, fel az Úristenig, ha fel tudnánk törni hozzá valahogy, de újra és újra kudarcot vallunk. Nem tudjuk megépíteni ezt a tornyot. Nem tudjuk áthidalni ezt a magasságot, ami az ég és a föld között van. De „amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.”
Mi nem tudunk felérni az égig, Isten szeretete viszont olyan nagy, hogy leér a földig, leér azoknak a gödröknek, azoknak az árkoknak az aljára, amiket mi ásunk másoknak, amikbe jutunk, leér azokig a mélységekig, ameddig lesüllyedünk. Olyan nagy Isten szeretete, hogy minden magasságot és mélységet áthidal.
Az advent előtti időszak, az egyházi év utolsó három hete a világ vége felé igyekszik irányítani a figyelmünket. Többek között az utolsó ítélet felé. És amikor erre gondolunk, talán várjuk a büntetést mások számára.
Ez az igénk egészen más képet rajzol Istenről, mint amit mi képzelünk sokszor. Mert mi az önmagunk képére akarjuk őt formálni. És nem vagyunk hajlandók megtanulni, hogy kicsoda ő valójában. Ajkára adnánk a mi szavainkat. Szívébe adnánk a mi féktelen indulatainkat. Azt szeretnénk, hogy az ő tetteit a mi bosszúvágyunk fűtse. Pedig hirdeti és tanúsítja évezredek óta, hogy az maradt, aki volt mindig is: „Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy.”
Így kezdődik ez a mai igeszakaszunk: törvényesen és igazságosan ítél. Mit jelent ez a törvényesség és igazságosság? Szeretnénk azt hinni, hogy olyan bírói igazságtételt, amiben mindenki azt kapja, amit megérdemelt. De ez az igénk egészen más képet rajzol elénk. Egy olyan képet, ami már régtől, évezredek óta ott lehet előttünk. Hivatkozik ez az igénk Mózesre. Aki kérte, hogy láthassa Isten dicsőségét. Hogy megismerhesse őt, hogy megláthassa, mi a lényege, mi lakik a szívében, mi az, ami a szíve közepe az Úristennek. Megmutatta neki Isten, elvonult előtte, és így mutatkozott be: „Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!” Ez azt jelenti, hogy Isten igazi lényege nem az ítéletben, hanem az irgalomban rejlik. Ő megbocsát és igazzá tesz. Az ő igazsága nem számonkérést jelent, hanem azt a kegyelmet, amivel át tud formálni bennünket is megbocsátóvá és igazságossá.
És ahogyan erről beszél a zsoltáros, halmozza a különböző hasonlatokat egymás után. Megpróbálja megmagyarázni, milyen hatalmas ez a kegyelem. Ezért rajzolja elénk azt a nagy távolságot, ami napkelet és napnyugat között, az ég és a föld között van. És utána már nem tudja máshoz hasonlítani ezt a szeretetet, csak ahhoz, ahogyan az apa irgalmas a fiaihoz. Legmerészebb reményeinknél, sőt elvárásainknál is nagyobb Isten szeretete. Meghökkentő módon, nagyvonalúan irgalmas.
Isten szeretetének ezt a függőleges és vízszintes irányú kiterjedését mutatja a kereszt. Napkelet és napnyugat vízszintes távolságát, az ég és a föld függőleges távolságát áthidalta Jézus Krisztus keresztje. Őbenne érthetjük meg, hogy milyen nagy áldozatot hozott a bocsánatért. Ő egyedül képes arra, hogy hidat építsen a távolságok között.
Az egyik énekünkben énekeljük: „Ki áll mellém az életben, a halálban ítéletben?” Valóban ez a kérdés: Ki az, aki mellénk áll. Mózes óta tudhatjuk, Jézus keresztjére nézve igazán tudhatjuk, hogy mellénk áll az Úristen. Nem az ítélet mellé, nem az ügyünk mellé, nem az érveink mellé, nem az igazságkeresésünk mellé, hanem mellénk személyesen. Azért, hogy messzire vesse el vétkeinket. Ámen.