Az igehirdetés alapigéje: „Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól hozzám és mit felel panaszomra. Válaszolt is nekem az ÚR, és ezt mondta: Írd le ezt a kijelentést, vésd táblákra, hogy könnyen el lehessen olvasni! Eldöntött dolog már, amiről kijelentést kaptál, hamarosan célhoz ér, és nem okoz csalódást. Ha késik is, várd türelemmel, mert biztosan bekövetkezik, nem marad el. Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él.” (Hab 2,1−4)
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Vannak-e kérdéseim? Merek-e kérdezni? Ez az igénk ezzel szembesít minket: A mindennapi helyzeteinkben, találkozásaikban merünk-e kérdezni? Vagy inkább szégyen felvilágosításra, a másik tudására hagyatkozva őszintén kérdezni? Megalázó lenne valamiben tudatlanabbnak mutatkozni?
Mert talán éppen erről szól a világ. Sok mindent ezt sugallja körülöttünk. Úgy kell tennünk, mintha mindennel kapcsolatban erőt adó tudástöbbletünk lenne a másikkal szemben. Mintha nem szorulnánk rá semmiféle felvilágosításra. És a világ törvénye szerint, ha valamit nem tudunk, akkor pedig titokzatosságba kell burkolóznunk. Állandóan a kártyáink mögé kell rejtőznünk. Mert aki kérdez, az gyenge, megalázkodik, és veszít. Ezzel szemben vetítik elénk a filmekben a western-hősöket, a fölényes titkos ügynököket, akik sohasem kérdeznek, hanem mindig tudnak. Pedig sokszor valami kerek, tetszetős választ adni könnyebb, mint őszintén és jól kérdezni.
Talán valóban nem szeretünk kérdezni. Ha most kutatunk emlékeink között, talán találunk egy-egy olyan igazán jellemző, dacos élethelyzetet, amikor fontos, érdemes, vagy kíméletes lett volna őszintén kérdezni valakitől. Amikor a kíváncsiság, érdeklődés, odafigyelés helyett inkább okosnak, erősnek akartunk látszani. Talán csak valami apró tényt, adatot nem kérdeztünk meg büszkeségből, képmutatásból. Vagy egy érdeklődő, segítő kérdést mulasztottunk el feltenni valakinek, amivel kimozdíthattuk volna a magányosságból, a bezárkózottságból, kétségbeesésből, rettegésből, tanácstalanságból, elveszettségből. Mert a kérdés nemcsak gyengeség, hanem törődés, odafigyelés, segítség is lehet. A jó és őszinte kérdés gyógyíthat, és erőt adhat. Felemelhet és kapcsolatot létesíthet.
És mégis mennyiszer mulasztjuk ezt el. Hány fontos kérdésünk volt, amit nem tettünk fel.
De ezen túllépve: vajon csendes, magányos percekben, a belső szobában, egyedüllétben nem teszem-e ugyanezt saját magammal szemben, és az Úristennel szemben. Ha magamnak, lelkiismeretemnek sem merek őszinte és komoly kérdéseket feltenni, ha ez a megrögzött félelem a feltáró kérdésektől a saját belsőmet is megkötözte, akkor nem jó felé haladok.
Fel merem-e tenni magamnak a kérdést, hogy jó helyen vagyok-e az életemmel. Vajon valóban ez való-e nekem, vajon így töltöm-e be a küldetésemet? Van-e bátorságom megkérdezni a lelkiismeretemet, hogy olyan-e a kapcsolatom barátaimmal, ismerőseimmel, rokonaimmal, mint amilyennek lennie kellene. Ha néha felmerül előttem sok ezerszer látott arc, vajon mindegyikükről meg merem kérdezni magamat: úgy viszonyultam hozzájuk, ahogy tehettem volna, tettem-e értük eleget? És még nehezebb kérdések lehetnek elásva a lelkünk mélyén. Amik fájnak, hogyha valami miatt a felszínre kerülnek. Sokszor még a választ is hajlandók lennénk feláldozni azért, hogy ezek ne kínozzanak tovább.
De nincs rendjén az, hogyha saját magunkat nem merjük kérdezni. Hogyha magunkban is csak valami magunkra erőltetett magabiztosságra hagyatkozunk.
Ha sokszor nem merjük kérdezni a másik embert, ha nem merjük kérdezni magunkat, akkor talán az Úristent sem merjük kérdezni. Hiszen ez már tényleg más helyzet. Nem egy jól megszokott, belátható, befolyásolható párbeszéd. Magában megfoghatatlannak tűnhet: az Istent kérdezni. Pedig biztosan megpróbáltuk. Amikor nem értettük, hogy valaminek miért így kellett történnie. Amikor mástól nem várhattunk választ. Talán ez a próbálkozás egyáltalán nem úgy alakult, ahogy vártuk. Nem kaptunk olyan választ, mint amilyet elképzeltünk. És ettől megzavarodtunk: akkor nem is lehet az Istentől kérdezni? Így abbahagyhattuk, hogy Istennek kérdéseket tegyünk fel. Talán vele szemben sem akarok gyengének mutatkozni. Talán nem merem elhinni, hogy valóban képes válaszolni. Talán csak letorkolásra és keserű tapasztalatra számítanék.
Habakuk próféta mer kérdezni. Ő egy olyan ószövetségi szerző, kispróféta, akinek életéről, szolgálatáról szinte semmit sem tudunk. Az övé az egyik legrövidebb ótestamentumi könyv. De tele van kérdésekkel: „Meddig kell még kiáltanom, Uram, miért nem hallgatsz meg?”
De nem csak erről szól ez a könyv. Ez a próféta nemcsak mert kérdezni, hanem tudott is. Mert nem úgy akarja feltenni a kérdéseit, hogy rögtön beleszövi a saját válaszát. Nem fut el rögtön a kérdésfelvetés után. Nem legyint máris, ahogy elmondta a kérdést. Hanem ahogy írja: „Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól hozzám, és mit felel panaszomra.”
Isten igéje azt üzeni ma nekünk, hogy: Kérdezhetünk, mert van kitől kérdeznünk. Kérdezhetünk, mert van, aki ismeri a válaszokat. Kérdezhetünk, mert van, aki személyesen nekünk válaszolni is fog.
És a próféta kérdésére meg is kapja a választ: „Az igaz ember a hite által él.”
Az igaz ember tehát nem a saját magának tulajdonított igazságból él. Az igaz ember nem is megszokásból él. Az igaz ember a hite által él.
Ez a hit fölfelé való nyitottságot jelent. A hit azt jelenti, elismerem, hogy nem tudok mindent. Hogy nem vagyok képes minden kérdésre válaszolni. Elismerem, hogy nem vagyok képes a magam erejéből megküzdeni mindennel, ami rám vár. És belátom, hogy amit eddig tettem, az nem történhetett csak a saját belső erőforrásomból. Sokan úgy gondolják, hogy a hit azt jelenti, hogy nem szabad kérdeznünk, nem szabad gondolkodnunk. Ezzel szemben a hit éppen a kérdések nyitottságát jelenti.
Évtizedekkel ezelőtt Stockholmban megjelent egy falfirka: „Jézus a válasz.” Néhány nappal később valaki odaírta mellé: „Miért, mi volt a kérdés?”
Kedves Testvérek! A választ Isten valóban megadta. Mert ez az igazság és ez a hit, amiről Habakuk próféta bizonyságot tett, Krisztusban lehet a miénk. Rajta keresztül lehet az életünk része. És ez mindaddig túl egyszerűnek, álságosnak, tolakodónak vagy érthetetlennek tűnhet, amíg nem merem elfogadni, hogy milyen komoly megoldatlan és megoldhatatlan kérdései vannak az életemnek. Amíg nem tudok erre a válaszra rákérdezni. És amíg nem tudom a minden egyéb kérdésemet ennek a válasznak a közelségében feltenni. Ámen.