Az igehirdetés alapigéje: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsolt 90,12)
Mindenki tudja rólam, hogy szakmai, hivatásbeli agyamnak és lelkemnek a fele lelkészi, másik fele pedagógusi identitás. Ez akkor sem változik, amikor hetedik óra után átsétálok az udvaron az Eötvösből az otthonba, hogy- amiként mondani szoktam,korosztályt váltsak: átjövök a tizenhat évesektől a nyolcvanhat évesekhez én, aki pont a felezővonalon vagyok az ötvenegy évemmel. Hiszem, hogy itt is, ott is tanulunk, hogy nyolcvanon túl is van mit tanulni.
Vannak is átfedések. Most hétfőn délelőtt Hubert Kati szólt, hogy reggel nyolckor hallotta a Kápolnában, hogy én prédikálok. Mondtam, hogy ez kevésbé valószínű, mert nem voltam ott. Rájöttünk, hogy az Eötvös áhítatának a mikrofonjára valahogyan rákapcsolódott az itteni hangszóró. Gondolkodtunk, hogy az egyszerűség jegyében esetleg lehetne ilyen kombinált áhítatokat tartani, de valószínűleg az Otthon lakói nem nagyon értenék, ha mondjuk az Avatart hoznám föl illusztrációnak…
Persze, itt más a tananyag: az itt lakóknak türelmet, saját testük gyengeségeinek elfogadását, az öniróniát, a másik elviselését, a kiszolgáltatottság eltűrését, a munkálkodás nélküli napok vállalását kell megtanulni- ez sem könnyebb anyag, mint a matematika, sőt! És ami a legfontosabb tananyag: meg kell tanulni kiadni kezünkből az életet és visszaadni annak, akitől kaptuk. Több időt kell kettesben tölteni önmagukkal és Istennel. Itt is tanulni kell- és én itt is szeretnék pedagógus lenni.
De jó tudni, hogy a pedagógus eredetileg nem a mester volt. Tudtommal a paidogogosz az a rabszolga, háziszolga volt, aki a gazdag család gyermekét elkísérte a mesterhez, ott megvárta, így maga is hallotta az anyagot, majd hazakísérve ő is tudott vele gyakorolni. A pedagógus nem a mester, hanem csak a társ, aki elkíséri a másikat a bölcsesség forrásához. Így szeretnék én is pedagógus lenni harminc méterrel arrébb is meg itt is. Kísérni akarok, nem tanítani vagy oktatni.
Az igazi, aki tanít, nem én vagyok. Hisz hogyan is taníthatnám azokat, akik olyasmit tanulnak, amit korom miatt még én magam sem tudok: hogy milyen idősnek lenni? A zsoltáros is Istenhez sóhajt, amikor azt mondja: Taníts minket! Te, aki ismersz minket, tudod nyűgjeinket, kérdéseinket, megvalósult és meg nem valósult álmainkat, aki apránként adtál oly sok mindent, és aztán apránként visszaveszel oly sok mindent- Teremtőnk és Megváltónk, te taníts minket! Add, hogy bölcs szívhez jussunk, hogy megértsük, miért kaptuk örömteli és fájdalmas ajándékaidat.
Ezt én megmondani senkinek nem tudom, de abban segíthetek, hogy elkísérem a kérdezőt Ahhoz, aki a válaszokat adja.
A zsoltáros szerint a legfontosabb, hogy megtanuljuk jól számlálni a napjainkat. Már csak azt nem mondja meg az ige, hogy akkor most előrefele, vagy hátrafele kell számolni? Azt kell megnézni, eddig mennyi volt, vagy azt, ezután mennyi lesz? Az előző biztosabb…
Diákjaim az előttük lévőket számolgatják, mert abban reménykednek velem együtt, hogy abból van sokkal több. Nekik a terveket, álmokat, a jövőtől való félelmet kell megérteni. Az Otthon lakói már az elmúlt napokat számolják, azt, ami megtörtént, mert ők már biztosan tudják, nekik abból van több.
Kinek szól tehát az ige, hogyan kell számlálni napjainkat, előrefele, mint a diákok, vagy visszafele, mint az idősek? Amikor elolvastam a teljes zsoltárt, arra döbbentem rá, hogy nem ez a kérdés a fontos, hanem az, hogy napok megszámlálhatóan vannak- nem tudjuk a pontos végeredményt, de biztos, nem végtelen számról van szó.
Napjaink száma véges, akár fiatalok vagyunk, akár idősek. Épp ezért minden napja fontos, szép, minden napot külön becsben kell tartani. Ezeket az utolsókat is, a betegség és öregség sújtottakat is. Hiszen nem végtelen a számuk. Adjunk hálát mindegyikért! Ámen.