Karácsony 2. napja Ézs 49,13–16

„Ujjongjatok, egek, vigadozz, föld, ujjongásba törjetek ki, hegyek! Mert megvigasztalja népét az ÚR, és megkönyörül az elesetteken. De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram! Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelenül előttem vannak falaid. (Ézs 49,13–16)

 

Ünneplő Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A karácsonyi örömhírt személyes, diszkrét eseménynek tartjuk. Bensőséges ünnepnek, ami szépen csendben, családi és gyülekezeti körben zajlik le. És valóban van ilyen bensőséges vonása karácsonynak.

Ez a mai igénk viszont úgy beszél a karácsonyi örömhírről, mint amit nem lehet magunkban tartani. Ami nemcsak valami kis belső békességet, ünnepi hangulatot, emelkedettséget jelent. Hanem aminek világraszóló hírértéke van. Mégpedig akkora, hogy az szétfeszít minden keretet.

„Ujjongjatok, egek, vigadozz, föld, ujjongásba törjetek ki, hegyek!” Ez nem költői túlzás, hanem Isten cselekvése távlatainak megfelelő visszhang. A karácsonyi örömhír az egész teremtett világot érinti. A mindenség örül annak, hogy Isten cselekszik, mert az egész világ Istenhez tartozik. Az egész világnak – égnek, földnek, hegynek – mosollyá kell változnia, hogy megérthető legyen az az öröm, ami Istenben él. Hogy mindenki vegyen részt az örömben, hiszen hihetetlen, ami történt! Isten hallatlanul nagyvonalú szeretetében. Minden elképzelésünk szégyellni való kicsinyesség hozzá képest.

Ez a mai ószövetségi ige nem a karácsonyi történet eseménysorát mondja el. Hanem ezt, hogy miért, hogyan cselekszik Isten. Ugyanaz volt a mozgatórugója annak, hogy kiszabadította népét a babiloni fogságból, és annak, hogy az egész emberiség javára elküldte Jézust ebbe a világba. Ennek a hátterét így írja le ez az igénk: „Megvigasztalja népét az Úr, és megkönyörül az elesetteken.” Karácsony lényege Isten könyörülete és vigasztalása, amivel népéhez és minden elesetthez fordul. Ő nem nézi tétlenül az emberek elesettségét, hanem szánakozik felettük, részvéttel van irántuk, együtt érez velük!

Isten emberré létele azt jeleni, hogy az Atya megkönyörül rajtunk. Nem felülről vet szánakozó pillantást vagy dob oda valami időleges segítséget. Hanem Fiában jön hozzánk. Embersége nem álarc, hanem életre-halálra szóló közösségvállalás. Nem a gazdag rokon megalázó morzsái, hanem a testvér magához emelő, bátorító mozdulata. Isten úgy Ura a népének, hogy közben nem restell a testvérünkké válni.

Ez az, ami miatt az egek, a föld és a hegyek ujjonganak! És mit tesz Isten népe? Igénk szerint panaszkodik, mintha semmit sem venne észre ebből: „Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram!”

Nagyon nehezen tudjuk átvenni Isten szeretetének nagyvonalúságát. A próféta szavai szinte láttatják a magukba roskadtakat és magukét mondogatókat. Semmiféle üzenet nem olyan fontos számukra, mint a saját félelmeik. Ettől nem hallják az örömhírt.

„Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram!” Sokszor talán a mi mondatunk is ez. Mi mondatja ezt velünk?

Talán valami külső hang, hogy nincs haszna az imádságnak, az istentiszteletnek.

Vagy talán valami belső hang, hogy úgy értékelem a sorsomat, hogy nem látom benne Isten csodáját.

Ha a járványhelyzet miatt családtagok nem találkozhatnak karácsonykor. Ha veszekedünk, vitatkozunk oltáson, korlátozásokon. Ha emberi kapcsolatokat tesz tönkre a pártszimpátia. ha tele vagyunk aggodalommal, mert nem tudjuk, mit hoz a holnap. Megfeledkezett rólunk Isten?

Sokszor elhagyottnak érezzük magunkat. Mi a megoldás kétségeinkre, félelmeinkre, reménytelenségünkre? Isten emlékező hűsége.

„Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!”

Az egyik legmélyebb emberi tapasztalatunkat idézi az ige, az anya és gyermek közötti kapcsolatot. Azt a kötődést, ami egész sorsunkat meghatározza. Aminek életünk minden területére kiterjedő megtartó ereje lehet. És azt mondja, Isten hűsége még ennél is nagyobb.

Aki a karácsonyi örömhírt meghallotta, hogy Jézusban emberré lett az Isten, az sohasem ítélheti magát arra, hogy elhagyottnak érezze magát. Nem hagyhatja, hogy a félelmei vagy rossz tapasztalatai határozzák meg. Nem a hangulat vagy a sors, hanem Isten maga döntött abban a kérdésben, hogy elhagyottak vagyunk-e vagy sem. Karácsonykor Isten mellettünk döntött, és ez végérvényes fordulat az életünkben.

Mi emberek igyekszünk emlékezetünkbe vésni dolgokat, személyeket. Több, de inkább kevesebb sikerrel. Még a maradandónak szánt emlékműveket is kikezdi az idő.

Isten nem feledkezik meg rólunk. Annyi mindent elfelejtünk. Ügyeket, embereket, érzelmeket, sértéseket és szeretetteljes pillanatokat. Könnyen elfelejtjük a másik baját, mert a miénk nagyobb. Ő nem feledkezik meg rólunk.

Isten megemlékezett rólunk, elesett, sötétben járó, elveszett népéről. Van min ujjongani!

Ez nemcsak azt jelenti, hogy az eszébe jutottunk, hanem eszében is maradunk. Emlékezik ránk. Ha mi elfelejtjük, vagy nem hisszük el, hogy velünk van, ő akkor is kitart mellettünk. Ez karácsony csodája.

Tenyerembe véstelek – ezt mondja rólunk Isten. Olyasmire utal ez, mint ami mindig előttem van. Mint amikor a gyerekek, fiatalok valami fontosat a tenyerükre írnak föl. Ez a legfontosabb, ami itt van. Puska, telefonszám, fontos tennivaló. Isten is azt vési a tenyerébe, ami a legfontosabb.

Tenyerembe véstelek – ez a legnagyobb biztonságot jelenti. Úgy érzem, küzdök az elemekkel, hogy elhagyott mindenki, pedig ott vagyok végig az Isten tenyerén.

Tenyerembe véstelek – ez olyasmit jelent, amit nem lehet elfelejteni. Hát hogyan feledkezhetne meg az ember a saját tenyeréről! Hát akkor hogyan feledkezhetne meg Isten a népről!

Szükség van erre a rögzítésre. Mózesen keresztül ezt hagyta meg Isten a népének, hogy így őrizzük meg az ő szavát: „Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon” (5Móz 6,6–8) Megtesszük ezt? Hihetetlen, hogy Isten ennek az engedetlen ó‑ és újszövetségi népének szóló parancsát annyira komolyan vette, hogy ha mi nem vagyunk hajlandók megtartani, Ő maga teljesítette helyettünk! Ő megtette, hogy sebek árán is a kereszten tenyerébe vésett minket, hogy szüntelenül az emlékezetében legyünk!

Tenyerembe véstelek – ez felszabadít az alól a kényszer alól, hogy őrizgessem a magam fontosságát, hogy valamiféle emlékművel örökítsem meg magamat. Hiszen engem, úgy, ahogyan csak az Isten láthat, megőriz az ő irgalmas emlékezete.

Karácsony csodájának ez az üzenete: Isten nem mondott le rólunk, feledékeny emberekről. Az ünnep után sem feledkezik meg rólunk.

Kedves Testvérek! Karácsony örömhíre világraszóló, eget és földet megmozgató, hegyek által visszhangzott hír. Mégis egészen személyes ügy, mert Isten könyörülete, vigasztalása felénk fordul. Isten azzal, hogy emberré lett, végképp elkötelezte magát mellettünk, tenyerébe vésett be minket. Ámen.

Címkék