Az igehirdetés alapigéje: „János tanítványai vitába szálltak a zsidókkal a megtisztulásról. Odamentek Jánoshoz, és ezt mondták neki: Mester, aki veled volt a Jordánon túl, akiről te bizonyságot tettél, íme, az keresztel, és mindenki őhozzá megy. János így válaszolt: Semmit sem kaphat az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki. Ti magatok tanúskodhattok arról, hogy megmondtam: Nem én vagyok a Krisztus, hanem előtte küldettem el. Akié a menyasszony, az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának: ez az örömöm lett teljessé. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (Jn 3,25−30)
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Aki örül, arra sokan gyanakodva néznek. Lehet, hogy csak magára erőlteti a jókedvet? Lehet, hogy csak valami megtévesztés céljából ilyen vidám? Aki örül, az szívtelennek tűnik. Hát nem veszi észre a nehézségeket? Nem beszélget panaszkodó emberekkel? Van ország, ahol a napokban betiltották a nevetést.
Keresztelő Jánosnak nem sok oka volt az örömre. Népszerűsége tűnőben van, egyre kevesebb embernek prédikál, egyre kevesebbet keresztel. Lehet, hogy már nincs sokáig értelme a szolgálatának. Az uralkodóval is kezd meggyűlni a baja, börtönbüntetés fenyegeti. Tanítványai vallási vitákba keverednek, féltékenykednek, klikkeket kezdenek elkülöníteni. Semmi ok nem látszik arra, hogy örüljön. Lehet, hogy a tanítványai találgatják is a szomorú jövőt: Nemsokára elérkezik az az idő, amikor senki sem jön el, hogy meghallgassa a prédikációt, ami bűnbánatra, irgalmasságra, szeretetre buzdítana. Senki nem lesz rá kíváncsi. És senki nem akar megkeresztelkedni. Akiben egy kis együttérzés van, akiben egy kis felelősség van, annak szomorkodnia kell. Sőt talán az a legjobb, ha panaszkodik.
És Keresztelő János a jogos elkeseredés közepén valami nagyon furcsa dolgot tesz. Valami nagyon szívtelennek, felelőtlennek tűnő dolgot tesz. Örül. Örvendezni kezd. Pedig látnia kellene, hogy nincs rá semmi ok. Mégis áradozik arról, hogy mennyire teljes az öröme. Három okot sorol föl.
Keresztelő János öröme azzal kezdődik, hogy örül Jézus hangjának. Hogy a panaszkodás, vádaskodás, viták hangzavarában meghallja a Vőlegény hangját. A sok szó közül ez a legfontosabb neki. El meri hinni, hogy az Érkező Úr szava a legfontosabb hír az életében. Hogy ez az a hang, ami nem csak információt hordoz, nem csak gyönyörködtet, vagy nem csak otthonosságot ad az ismerős csengésével; hanem ez az a hang, ami képes teljes örömöt teremteni. Képes közösséget teremteni, képes életet formálni. És a látszat ellenére is rá mer hagyatkozni a fülére. A szemmel látható kudarcokkal, a fenyegetőnek tűnő jövővel szemben van bátorsága elhinni, hogy most van küszöbön a beteljesedés kezdete. Hogy most szólal meg, és most valósul meg a világraszóló örömhír. „Aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának.” Pedig a szemével ő sem veheti észre az Eljövendőt. Csak a fülével. Jézus csak egy vándortanítónak tűnik, ő mégis valami többet érzékel. Ahogyan Luther Márton hangsúlyozta a fül szerepének a fontosságát Jézus virágvasárnapi bevonulásával kapcsolatban: „Mert látni csak a szegénységet lehet – hogy nyeregtelen szamáron, sarkantyú nélkül úgy vonul be, mint egy koldus. De hogy magára veszi bűneinket, megfojtja a halált; s szentséget, üdvösséget, örök életet ad, azt látni nem lehet. Ezt tehát hallani és hinni kell.” Itt kezdődik tehát Keresztelő János öröme, hogy Jézus hangjára figyel, és nem a látványra. És ha nekem is ilyen adventem van, ha ilyen karácsonyom lesz, hogy van bátorságom kinyitni a fülemet az Érkező Úrról szóló örömhírre, az angyalok pásztoroknak szóló szavára, akkor az én életemben is teljes örömöt teremtő hanggá válhat. Akkor nálam is az öröm kezdete lehet. Akkor az én életemben is megvalósulhat a heti igénk: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! Az Úr közel!” (Fil 4,4)
Keresztelő János örömének a második oka a növekedés. Igénk zárómondatát gyakran idézzük: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Legtöbbször talán úgy szoktuk emlegetni ezt a mondatot, mint az alázatosság mintapéldáját. És valóban, erre is nevel. De úgy érzem, hogy sokkal több is van benne. Ennek a mondatnak nem valami lemondás, beletörődés van a hátterében, hanem túláradó öröm. Valami hatalmas boldogság, hogy végre hallom, hiszem, érzem, hogy most teljesedik be az Isten terve, most valósul meg Isten ígérete. Hogy itt van már az Eljövendő Messiás, és végre nincs szükség előhírnökre. Végre növekszik a Nap, tehát fogyhat, halványulhat a Hold. Növekednie kell, kisebbé kell lennem – ez számunkra sem elsősorban adventi házifeladatot jelent. Hanem világraszóló örömhírt, hogy végre nem nekem kell mindennek lennem, hanem az adventi Király, a mennyei Vőlegény lesz minden mindenekben. Nem nekem kell magamat megmentenem, nem kell magamban forognom. Ahogyan az egyik énekünkben énekeljük: „Új fény támad, kel a hajnal, Jöjj Isten népe háladallal, Nem vagy önmagad rabja már.” Mert Krisztus növekedésének az örömhíre megoldást hoz az identitászavarra. Mellette méredzkedve lehetek önmagam. Ha ő növekszik, akkor már nem baj az én kicsiségem, töredékességem. És akkor nem remeg úgy az ember szíve orvosi diagnózisra várva, nehézségekkel szembesülve, halálhírt hallva. Mert Isten ígérete szerint végre neki, Jézusnak kell növekednie. Nem vagyok önmagam rabja már.
János örömének harmadik oka a menyegző öröme. Mert a megtapasztalt örömhír odáig juttatja el Keresztelő Jánost, hogy ilyen csodálatos, költői és a távoli jövőről szóló képben beszéljen, mint a menyegző képe. Ezzel a gazdag képpel tudja kifejezni, hogy milyen túláradó, életmegújító távlatot nyit meg Krisztus érkezése. Hogy nem egyszerűen valami szép, fontos eseményről van szó, hanem a személyiségünket, sorsunkat ilyen mélyen formáló ünnepről. És ebben a távolra mutató képben Krisztusnak már nemcsak az első, karácsonyi eljövetele rejlik, hanem belefonódik már a majdani, utolsó eljövetele is, amikor eltöröl minden könnyet, véget vet a betegségnek, bűnnek, halálnak, és új világot teremt. Ennek az öröme mind benne van abban, amikor Keresztelő János adventi evangéliumként menyasszonyról és a mennyei Vőlegényről beszél. Mert ennek a beteljesedésnek az előképe már ott van a karácsonyi örömben, ott van, amikor az angyal azt hirdeti, hogy „Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz.” És ott lehet a mi karácsonyunkban is, hogy az Isten emberré születésének örömhíre azt a távlatot is megnyitja előttünk, hogy az utolsó nap nem a harag napja, hanem az égi menyegző napja lehet számunkra.
Kedves Testvérek! Aki örül, arra sokan gyanakodva néznek. Mintha nem venne tudomást a bajokról. De az adventi örömhír nem akar kiszakítani az életből. Arra hív, hogy a látottak ellenére merjük meghallani Krisztus érkezésének az evangéliumát, mégis itt éljük át, hogyan növekszik az életünkben Jézus. Hogy 2021 karácsonyán ne csak az ünnepembe, de a hétköznapjaimba is megérkezzen az öröm teljessége. Keresztelő János kincsei a mieink is: van okunk a túláradó örömre! Jövel, Uram Jézus! Ámen.