Az igehirdetés alapigéje:
„Miután pedig elfogták őt, elvitték és bekísérték a főpap házába. Péter pedig távolról követte. Mikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült közéjük. Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgáló, szemügyre vette, és így szólt: Ez is vele volt. Ő azonban letagadta, ezt mondva: Asszony, nem ismerem őt! Röviddel ezután más látta meg, és ezt mondta: Te is közülük való vagy! De Péter így válaszolt: Ember, nem vagyok! Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való. Péter azonban ismét tagadta: Ember, nem tudom, mit beszélsz. És amikor ezt mondta, egyszerre megszólalt a kakas. Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. Azután kiment, és keserves sírásra fakadt.” (Lk 22,54–62)
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Ez a történet egy hatalmasság udvarán játszódik. Mi is egy főnemesi család házának udvarán vagyunk. A hely különlegességét mégsem ez a tény adja. Hanem az, hogy ezen a rendhagyó helyszínen lehet találkozni Jézussal.
Megrendítő a leírás, ami szerint Péter különböző emberekkel találkozott az udvaron, vádak és tagadások hangzanak el, feszültség, félelem, harag, csalódás határozza meg az embereket, aztán ezt olvassuk: „Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre.” Váratlanul kiderül tehát, hogy Jézus jelen van, ezen a rendhagyó helyen is lehet vele találkozni, és ez a lényeg, ami mindent megváltoztat.
Hasonló volt a helyzet a XVII. század végén Sopronban is, amikor felekezeti viták, hatalmi kényszer, üldözöttség határozta meg az emberek életét. Aztán mégis átélhették egy olyan helyen, ahol talán nem számítottak rá, egy hatalmasság házának az udvarában, hogy Jézus jelen van, ránk tekint, emlékeztet az ígéretére, és ezzel kiemel bajainkból, konfliktusainkból, megváltoztatja a helyzetet.
Kedves Testvérek! Különleges ez az udvar, ennek a mai istentiszteletünknek a helyszíne, mert Jézus jelenlétére emlékeztet, sőt az ő jelenlétébe és a gyülekezet közösségébe hív. Jézus Jeruzsálembe való bevonulása után naponta a templomban tanította a népet, de aztán elfogásával megakadályozták ebben, ezért Péter is csak egy hatalmasság udvarán találkozhatott vele. Egyértelmű fenyegetést jelentett, ahogyan kihallgatni kísérték Jézust. Péter elfuthatott volna, ápolhatta volna magában Jézus emlékét, kereshette volna a kapcsolatot magányosan Istennel. De ő a kockázat ellenére is Jézus után ment, kereste vele a közösséget.
1650 évvel később a soproni evangélikusok is azután, hogy el kellett hagyniuk a templomokat, megelégedhettek volna azzal, hogy magukban imádkoznak. Kisebb kockázatot vállalva, magukba zárják a hitüket. De ők nem akarták feladni a felismert igazságot, keresték a közösséget Jézussal és a gyülekezettel, akár egy ház udvarán.
Kedves Testvérek! Az elmúlt másfél év során előttünk is több időszakra bezárult a templom ajtaja, és hitünket csak az otthonunkban tudtuk megélni. Mégis sokak számára ilyen udvarrá, Jézus jelenlétének rendhagyó helyévé vált az internet, az ott közvetített igehirdetések. Aztán sokan alig várták, hogy újra templomba mehessenek, minél teljesebben megélhessék a közösséget Jézussal és a gyülekezettel.
Keresnünk kell a lehetőségeket. Ahogy lehet, alkalmazkodnunk kell a körülményekhez, de szükségünk van a közösség minél teljesebb megélésére. Azt hiszem, sokunkat megtanított erre a járványhelyzet, ott lehetett bennünk az a sóvárgás, ami a „Mint a szép hűvös patakra” kezdetű énekünkben megszólal: „Éjjel-nappal hulló könnyem Énnekem a kenyerem, Amidőn azt kérdik tőlem: Hol van az én Istenem? Ezen mélyen bánkódom, És házadat óhajtom, Hol a hívek seregében Örvendek szép éneklésben.” És ugyanerre tanít minket az Eggenberg-ház udvarának története is, a Jézussal való közösség kitartó keresésére.
És hiszem, hogy erre tanít minket augusztus 20-a is, amikor arra emlékeztet, hogy István király döntésével és vezetésével a magyarság a kereszténység nagy közösségéhez kapcsolódott. Nem akartak tovább Jézus nélkül küszködni, hanem tíz falunként templomot építettek, keresték a találkozást vele, a belekapaszkodást az ő ígéretébe, aki kiemel a nehézségek közül.
A Jézussal való közösség megélése nem egyszerű, nem magától értődő. Ez is kiderül Péter történetéből. Megrendítő ezt a nagypéntek hajnali történetet olvasni, amiben mások meglátják, szemügyre veszik Pétert, és felismerik rajta a Jézussal való kapcsolatát. Sőt, felismerik a tanítványi közösséghez tartozását. Végül azt, hogy galileai, tehát egy lázongó hírű tartományból származik. Nekünk is úgy kellene élnünk, hogy észrevegyék rajtunk a hovatartozásunkat, hogy kit követünk, honnan van az erőnk, reménységünk, mi a mi közösségünk. Péteren mindez látszik, aztán mégis megtagadja mindezt, nem akar tudni semmiről. Mi is sokszor elzárkóznánk, elrejtőznénk, de újra és újra megismétlődik az ezt követő pillanat: „Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre.” Kiderül, hogy nem az Isten háta mögött élünk, hanem az Úr felénk fordul, vállalja velünk a közösséget, és közösséget teremt a legváratlanabb helyen is vele és egymással. És ez mindent megváltoztat. Ámen.