Közreműködik: Soósné Vámos Mónika, Nagy Szabolcs, Csizmadia Béla, a nagytarcsai Jubilate Énekkar és a fóti Evangélikus Kántorképző Intézet Mandák Kórusa
Az igehirdetés alapigéje: „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. Mivel ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi.” (1Kor 15,20–23)
Igehirdetés:
Ünneplő Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Az ember egyik legfontosabb értékének a függetlenségét tekinti. Ragaszkodunk ahhoz, hogy magunk dönthessünk egy-egy kérdésben. Részben ezért viseljük olyan nehezen a járványügyi korlátozásokat, vágyunk az önállóságra.
Azt sem szeretnénk, hogy régi történések befolyásolják még most is az életünket. Ki akarunk törni olyan sémákból, mint hogy a vérvonal, a származás mindent meghatároz. Mindenestül a magunk kezében szeretnénk tudni az életünket. Sokszor menekülünk attól a gondolattól, hogy más emberek régi tettei lennének hatással a mi életünkre.
Húsvétkor, a szabadulás ünnepén mai igénk mégis arról beszél, hogy egy-egy ember élete, tettei, alapvetően befolyásolták az emberiség sorsát. Minden ember sorsát. Hogy egy ember miatt mindenki meghal, és hogy egy ember miatt mindenki feltámad.
A szólás azt mondja: minden ember sokkal inkább gyermeke korának, mint saját szüleinek. Hát mi fiai vagyunk-e az ősrégi Ádámnak? Utódai lehetünk-e a kétezer évvel ezelőtti húsvét Krisztusának? Ady Endre talán belső elhatárolódásunkat is megfogalmazta a következő sorokban: „Sem utóda, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek, nem vagyok senkinek.” Talán mindannyiunkban ott él ez a dac. Mi közünk lehet egészen más emberek tetteihez?
Ezekben a hónapokban különbözőféleképpen viszonyulunk a hírekhez, amik a többi emberről szólnak, akik megbetegedtek, meghaltak vagy meggyógyultak. Talán már belefásultunk ezekbe a híradásokba. Talán próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy a mi sorsunkhoz, egészségünkhöz mindennek nincs köze. Hasonló kérdés merül fel a Jézus feltámadásáról szóló hírrel kapcsolatban is. Mit jelenthet a húsvéti hír az én hétköznapjaim számára?
Néha, ha egy sportoló komoly sikert ér el, akkor egy egész ország ünnepel. Pedig ők nem tettek semmit. Velük nem történt semmi. Csak annyi számít: közülük való volt, aki győzött. Ezért úgy érzik, kicsit ők is győztek. Hát legalább ennyire közünk van Krisztus győzelméhez. Jézusban Isten közülünk valóvá lett. És úgy aratott világra szóló győzelmet. Nem fentről, hatalmi szóval rendezte a megromlott Isten-ember viszonyt. Krisztus győzelme nem valami elvont filozófiai tétel. Nem valami, az emberiségtől teljesen független, mitikus történet. Jézus azonosult velünk. Emberré lett, a mi emberi testünket vette magára, vállalta a halált. Eltemették, mint minden embert. Ugyanúgy született, és meghalt, mint minden ember. A mi sorsunkat vállalta. A mi életünket élte. Hát akkor hogyan is lehetne mellékes a számunkra, hogy nem halállal ért véget a sorsa. Hiszen közülünk való volt. És mégis valami egészen fantasztikus tettet vitt véghez.
A mi világunkban szemmel láthatólag a betegség és a halál uralkodik. Mindenről tudjuk, hogy előbb vagy utóbb leszállóágba kerül. A fák nem nőnek az égig. Minden szépség, győzelem, öröm mellé oda lehet tenni cinikusan, hogy ez is csak el fog múlni. Minden hiábavalóság. Ezt még tovább erősítheti bennünk a járvány és annak újabb és újabb hullámai. Mindez megkérdőjelezi az ember reményeit.
Ezzel szemben csak egy rövid kis állítás áll. Semmi nagyszabású cáfolat, hogy nem is félünk igazán a betegségtől és a haláltól, hogy világunkkal és korunkkal nincsen semmi baj. Hogy egy kis optimizmus mindent megold. Csak egy rövidke állítás: Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül. Semmi látványosabb érv. Csak egy kétezer évvel ezelőtti esemény.
Mégis ez az egy mondat egészen fölforgatja a dolgok látható rendjét. Áttöri a mindent átszövő halált, betegséget és bűnt. Megkérdőjelez minden reménytelenséget. Minden elveszettséget. Hát hogyan lehetne mellékes számunkra ez az aprócska mondat. Hogyha minket is érint a betegség és elmúlás. Ha mi sem látunk sokszor kiutat a betegségből, az emberekben való sorozatos csalódásokból, a magam természetével való állandó küzdelemből, a magányból, meg nem értettségből. Ha mindez érint minket, hogyan lehetne érdektelen számunkra, hogyha megszólal egy halk, de határozott válasz minderre. Ámde.
Mert ez a válasz arról szól, hogy a kegyelem eredendőbb, mint a bűn. Hogy az élet eredendőbb, mint a halál. Nemcsak egy egyszeri, régi eseményről szól ez a mondat, hanem az egész világrendről. Isten az élők Istene. Hát lehetetlen, hogy Isten világában a halálé legyen az utolsó szó. Ez már a mi világunkról szól. Ez már mindent érint, ami körülvesz minket. Hogyan lehetne akkor mellékes ez az örömhír, hogyha az egész világ lényegéről, alapelveiről van szó.
Ez az igénk egy furcsa kifejezést használ a feltámadt Jézusra: „első zsenge”. A zsenge a növénynek az a része, ami először hajt ki. A magból a földben először kibújó csíra, ami aztán felszínre tör. A zsenge utat tör a növény többi részének. Így tud az egész kihajtani, kizöldülni, virágba borulni majd termést hozni. Ilyen zsenge számunkra a feltámadt Jézus. Véghezvitte azt, ami ember számára lehetetlen. De azért, hogy számunkra törjön utat a halálon át. Jézus feltámadása megtörte a halál egyeduralmát, ő lett az örök élet életjele.
Pál apostol az első korinthusi levélben olyan emberekkel vitázik, akik elfogadják, hogy Jézus feltámadt, de ebből nem mernek a saját sorsukra nézve következtetést levonni. A hírt meghallják, de reményt nem merítenek belőle. Kedves Testvérek! Az apostol nekünk írja mindezeket. Nekünk, akik ünnepeljük a húsvétot, mégis félelemben, bizonytalanságban, reményvesztetten élünk. Merjük elhinni, hogy a mi sorsunkat fordította meg Jézus feltámadása! A húsvéti örömhír egy olyan folyamat kezdőpontja, ami feltartóztathatatlanul tart a végső cél felé. Isten eljövendő, boldog világának első megnyilvánulása, annak a betörését jelenti a mi világunkba. Nemcsak abban reménykedhetünk, hogy az oltási sorban sorra kerülünk, hanem ebben a feltámadási sorban is, amit Jézus kezdett el.
Ahogyan Luther Márton írja: „Bizalmunk teljesen azon a tényen alapul, hogy Ő feltámadt, és nekünk Vele már most életünk van, és többé nem vagyunk a halál hatalmában. Lehet ezért a világ dühös, kérkedhet és büszkélkedhet a pénzével és vagyonával, az ördög mérgezett nyilat fúrhat lelkiismeretünkbe, és minden bajt hozhat is ránk. De mindenekkel szemben mi csak azzal dicsekedhetünk, hogy Krisztus a mi első zsengénk, aki először feltámadt, és aki megtörte az ördög hatalmát a poklon és a halálon keresztül. Ő többé nem halott, és nem alszik, hanem uralkodik örökké, hogy bennünket is megmentsen ebből a börtönből és a halálból.”
Kedves Testvérek! Nem minden a függetlenség. Nem csak a korunknak vagyunk gyermekei. Van boldog ősünk, akinek a győzelme a miénk. Húsvét óta nincs mitől félnünk. Ámen.