Közreműködik: Sebestyén Ágnes, Biczóné Pityer Gabriella, Stinner Dávid, Mátisné Schlögl Patricia és Csizmadia Béla
Az igehirdetés alapigéje: „Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen! Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám. Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek. Ó, URam, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre!” (Zsolt 22,12.15–20)
Igehirdetés:
Ünneplő Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A 22. zsoltárt úgy is nevezhetnénk, hogy a kiszolgáltatottság himnusza. Annak a szenvedőnek az éneke, akit már mindentől megfosztottak, amitől csak lehetett. Akitől elvették a tulajdonát, akinek megkínozták a testét, akinek kinevették a reménységét, akinek bámulják a haláltusáját. Ez a zsoltár ebből a mélységből szólal meg. Sokan jártak, járnak meg hasonló mélységeket a több mint egy éve tartó járványban. Azok, akiknek a testén úrrá lett a betegség, akik ápolnak másokat, de fogytán az erejük, akik úgy veszítették el szerettüket, hogy el sem tudtak búcsúzni tőle, akiket a bezártság, bizonytalanság, anyagi kiszolgáltatottság, emberektől való elszakítottság, félelem kínoz. Mindezeket a bajokat kimondja ez a zsoltár.
Ez az imádság, a kiszolgáltatottság himnusza Isten igéje. Ha nem lett volna isteni kinyilatkoztatás, nem lenne zsoltár. Szükségünk van az ilyen panaszzsoltárokra. Ha az ige nem adna szót a fájdalomnak, csak a káosz csendje maradna. Segít hangot adni az érzéseknek, és megtalálni az irányt, amerre érdemes ezeket megszólaltatni. Isten szava ugyanúgy megszólal a szenvedésben, mint az örömben. Megszólal, hogy legyen mivel megszólaltatni a fájdalmat. Megszólal, hogy legyen mivel megszólítani Istent.
A kiszolgáltatottság himnusza olyan hangon beszél, ahogyan nem szoktunk. Olyan érzésekről beszél, amit takargatni szoktunk. A szenvedés, a beszorítottság, a szégyen, az elhagyatottság, a halál közelsége nekünk sokszor belső vívódás marad. De megszólal ez a zsoltár, hogy ezeket is ki lehet mondani, ezeket is oda lehet kiáltani Istennek. A legtitkosabb kínok is hangot kaphatnak, mégpedig az imádságban.
Testvérek! Mindennek ellenére ez a zsoltár elsősorban nem a mi fájdalmaink zsoltára. A kiszolgáltatottság himnusza már nem egyszerűen a mi panaszaink szócsöve. Amikor Jézus keresztjén az utolsók között szólalt meg a mondat: „Éli, Éli, lámá sabaktáni!”: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” akkor ez az egész zsoltár Krisztusra mutató ujjá vált. Ahogyan egész nagypéntek sem más, mint a keresztre mutató jel. De nem egyszerűen az emberi szenvedés szomorúságára, hanem Krisztus keresztjére mutat. Hogy Isten is szenvedő, kiszolgáltatott Isten. A szenvedők Istene. Ezért a kiszolgáltatottság himnusza sem egyszerűen a szenvedés éneke, hanem Krisztus kiszolgáltatottságának a himnusza. Halljuk meg ma ezt a zsoltár szavaiban.
Krisztus kiszolgáltatottságának himnusza szól először is a test szenvedéséről. Az, hogy „az ige testté lett, és közöttünk lakott”, az nemcsak könnyed látogatást jelent. A kificamodott csontok, a megolvadt szív, a kiszáradt torok, a letapadt nyelv, az átlyukasztott kéz és láb valóságos testi borzalom. A görög liturgiában szerepel ez a kifejezés: „a te ismeretlen szenvedéseid”. Ez arra utal, hogy föl sem tudjuk mérni, micsoda mélységet jelentett a kereszt. Talán elképzelni sem tudjuk, mekkora testi kínok lehettek emögött az egyetlen egyszerű szó mögött: „Szomjazom”. Olyan Urunk van, aki előtt nemcsak a lelki terheink, de a testi betegségeink, sebeink sem ismeretlenek. Így is érthetjük Ézsaiás szavait: „A mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta”. A kereszt azt is jelenti, hogy olyan Krisztusunk van, aki ismeri minden testi bajunkat, mert átélte őket.
Krisztus kiszolgáltatottságának himnusza másodszor szól az utolsó vagyontárgyak, a ruhadarabok elosztásáról. Úgy bánnak vele, mintha már meghalt volna. A kereszt körül állók úgy gondolják, azzal, hogy Jézus feljutott a keresztfára, azzal lezárult már mindaz, amiért élt, küzdött, harcolt, szenvedett, lezárult minden, amit tanított és tett. És mivel őt magát nem becsülték sokra, 30 ezüstre, egy rabszolga árára, ezért már csak a ruhája számított értéknek, azon osztozkodnak, a köntösre vetnek kockát. A középkori képzőművészet ezért nemcsak a korbácsot, töviskoszorút, szögeket, kalapácsot, létrát és lándzsát számította a passió kínzóeszközei közé, hanem a dobókockát is. Annak a cinikus jele, hogy ők már teljesen leírták a haláltusáját vívó szenvedőt. Olyan Urunk van, aki tudja, mit jelent, ha valakit semmibe vesznek.
Krisztus kiszolgáltatottságának himnusza harmadszor szól a bámulókról. Mert a szenvedésnek része az a sok, látványosságra vagy bosszúra éhes, részvétlen, bamba tekintet. A kiszolgáltatottságot minden ember fokozza, aki nem akarja érteni, nem akarja átérezni a fájdalmat. A bámulás csak fokozza a magányt és a szégyent. És én is csak ennek a bandának lehetek a tagja, ha üres tekintettel, értetlenül, közömbösen nézek a keresztre. Olyan Jézusunk van, aki tudja, mit jelent tömeg közepén magányosnak lenni, látványosságként, kiszolgáltatottan szenvedni.
Krisztus kiszolgáltatottságának himnusza negyedszer szól az Atya távoliságának a kísértéséről. Botrányosnak hangzik, hogy odáig jut Jézus szenvedése, annyira közel van hozzá a baj, hogy az is megkörnyékezi, távol van tőle az Atya. Hogy ekkora elhagyatottságot kellett átélnie. Hogy ilyen megüresedést jelentett a szolgai forma felvétele. Micsoda szenvedés kell ahhoz, hogy Őt is megkísértse a „Miért” kérdése. Pedig éppen Krisztus passiójában vált nyilvánvalóvá, hogy közel van az Isten a szenvedőhöz. Olyan Urunk van, akit megkísértett a teljes elhagyatottság érzése.
De mindezeken túl úgy kell hallgatnunk a kiszolgáltatottság himnuszát, hogy mindez nem drámai csapásként érte a Messiást. A Názáreti Jézus nem sodródó szereplője a passiónak. Erre a végtelen kiszolgáltatottságra Ő maga szolgáltatta ki magát. Isten akarata volt, hogy közel kerüljön a bajhoz, szenvedéshez, gúnyhoz. Jézus vállalta a testi szenvedést, a semmibe vételt, a bámuló tekinteteket, az elhagyatottság kísértését. És éppen azokért, akik nyílt ellenségei, akik csak hasznot akarnak húzni belőle, és akik értetlenül bámulják a szenvedését. Ezekért a kutyákért és a gonoszok bandájáért. Értünk.
Ezzel válaszolt a kiszolgáltatottság zsoltárára, a „Ne légy tőlem távol kiáltására”, hogy egészen közel jött a bajban, bűnben lévőkhöz. És nem csak válaszolt rá, hanem be is teljesítette, mert vállalta mindazt a szenvedést, mindazt a kiszolgáltatottságot, amiről jajgat ez a himnusz. Így fordította Isten jóra azt, amit az emberek rosszul, a rossz érvényesülésére gondoltak el. Jóra fordult a rossz, üdvösség lett a kárhozatból, közösségvállalás lett a kiszolgáltatottságból, felmagasztalás a megalázottságból, bűnbocsánat az elhagyatottságból.
Ezért számunkra a kiszolgáltatottság panaszzsoltára a magát kiszolgáltató Krisztus himnusza. Így válthatja Jézus áldozata a mi életünkben is üdvösségre a bűnt, közösségre az elhagyatottságot, reményre a kétségbeesést; és életre a halált. Ámen.