Az igehirdetés alapigéje: „Abban az órában így ujjongott Jézus a Szentlélek által: Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted az egyszerű embereknek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak. Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.” (Lk 10,21–22)
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Jézusnak sokféle arcát látjuk magunk előtt. Talán sokféle bibliai történet ivódott belénk, sok mindent tanultunk hittanórákon, sokféle ábrázolást láttunk. Sokféle módon képzeljük el őt: tanítóként, bíróként, úgy, ahogyan kiűzte a kereskedőket a templom udvarából. Sokféle módon él bennünk Jézusnak a képe. Ebben a mai igében az örvendező, sőt ujjongó Jézussal találkozhatunk.
Ez azt jelenti számunkra, hogy Jézusnál öröm van. Jézus tud örülni, sőt együtt örülni tanítványaival: nekünk is tud örülni. Azaz a vele való találkozás mindig olyan alkalom, amikor ő nemcsak vár ránk, hanem örül is nekünk. Az istentisztelet, az Isten igéjének megszólalása mindig alkalom lehet az örömre.
Együtt örülhetünk Jézussal. Ha Jézusnak van oka az örömre, akkor nekünk is van. Ha Jézus örül valaminek, annak mi is örülhetünk. És ez elég ahhoz, hogy azt a sokféle szomorúságot, félelmet, szorongást, ami bennünk van, azt ez az öröm felülmúlja. Hiszen ha Jézus megteheti, hogy örüljön, akkor mi is felszabadítva érezhetjük magunkat az örömre.
Érdekes ebből a szempontból megnéznünk ennek a mai igénknek az előzményét. Ahogyan visszatér a kiküldött 72 tanítvány Jézushoz, és nagy örömmel számolnak be arról, milyen sikeres volt a küldetésük, az evangélium hirdetése: még az ördög is meghátrált. És Jézus együtt örül velük, osztozik ebben az örömben, de igyekszik a tekintetüket feljebb emelni, amikor azt mondja nekik: „inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.” Tehát Jézus együtt örül velünk, de alakítani is akarja az örömünket, és rá akar mutatni arra, ami biztosabb alapja az örömünknek.
Mert hiszen milyen a mi örömünk? Nagyon változó, nagyon múlandó. Vannak olyan pillanatok, vannak olyan események, amik úgy érezzük, hogy feljogosítanak bennünket arra, hogy vidámak legyünk. És aztán ez olyan könnyen meg tud változni. Olyan könnyen hagyjuk, hogy befolyásoljanak bennünket a körülmények esetleg kedvezőtlen alakulása. Valamiféle aggódást szükségesnek tartunk ahhoz, hogy felelősségteljes emberek legyünk. És ezek olyan könnyen félresöprik az örömöt.
Jézus az öröm biztosabb alapjára mutat rá, hogy ne ilyen időszakiak, ideiglenesek legyenek az örömeink, hanem egészen tartósak. Mi lehet a forrása ennek a nagyobb, tartós örömnek? Nézzünk Jézusra! Ő miért ujjong? Merthogy itt, az előzmények után azt láthatjuk ebben a mai igénkben, hogy az ő örömének mi a forrása.
Jézus magasztalja és dicsőíti az Atyát a Lélek által. Megvallja, hogy az Atya uralkodik mennyen és földön. Tehát Isten hatalmáról beszél, hogy minden az ő kezében van, hogy az ő tetszése az, ami át tud hatni mindent. Azt hirdeti meg, hogy a titok feltárulása és a boldogság elnyerése azon múlik, hogy tetszik-e ez Istennek, hogy ő mit lát jónak. Ez számunkra önkénynek tűnhet. Ennyire kiszolgáltatottak vagyunk, ennyire Istenen múlik minden. Mi ebben az öröm? Valamiért mégis ez az öröm forrása, és nemcsak Jézus számára, hanem hiszem, hogy számunkra is ez lehet a boldogság kulcsa: Isten tetszése, Isten akarata. Igenis ez az egyetlen reményünk.
De hogyan lehet ez az öröm forrása?
Jézus itt beszél arról, hogy Istennek ez a tetszése kik felé irányul, kikkel kivételez. Beszél itt két csoportról, a bölcsekről és értelmesekről az egyik oldalon és az egyszerű emberekről a másik oldalon. De kik ők? Abban az időben azokat tartották bölcsnek és értelmesnek, akik ismerték a törvényt és ezért be is tudták azt tartani, igyekeztek ahhoz igazodni, vallásosságuk meghatározta a mindennapi életüket. És voltak az egyszerű emberek, a föld népe, akik nem ismerték eléggé a törvényt, és ezért nem is tudták, mikor lépik azt át. Olyan egyszerű lenne ez alapján, hogy nyilván a bölcsek és értelmesek kedvesek az Isten előtt.
Nagyon furcsa, hogy Jézus ezt megfordítja, és azt mondja: Isten az egyszerű emberek felé fordul. Ezt olvashatjuk az evangéliumokban is, ezt láthatjuk ott újra és újra, hogy ott vannak ezek a bölcs emberek, akik tisztelik a törvényt, akiknek megvan a maguk vallásosságuk, a saját kegyességük, erre támaszkodnak, és ebbe nem illik bele Jézus. Ezért elutasítják őt. Sőt sértve érzik magukat amiatt, hogy Jézus a bűnbocsánat evangéliumát hirdeti, megtérést, újjászületést hirdet. Ők ebből nem kérnek, nekik megvan a saját útjuk, úgy gondolják, a jól kitaposott ösvényük Istenhez. És van a másik csoport, amit az előbbi lenéz, akik úgy érzik, hogy nem tudnak elég jók lenni, és ők örömmel fogadják Jézust és az evangéliumot. Mert nekik ez az egyetlen reményük. Ez az egyetlen kapszkodójuk, hogy az Isten kegyelmes lesz hozzájuk, és hogy Jézusban Istennek ez a kegyelme jött el. Az egyszerű emberek tehát azok, akik kicsiségük tudatában Istenbe vetik reménységüket. Jézus azért magasztalja Istent, azért ujjong, mert azokat vezeti hozzá, akik a legjobban rászorulnak kegyelmére és szeretetére.
Kikerülhetetlen a kérdés: Mi hová tartozunk? A bölcsek és értelmesek vagy az egyszerű emberek közé? Mert nem arról van itt szó az egyszerű emberek esetében, hogy mit kell teljesítenünk ahhoz, hogy az Isten számára kedves csoportba kerüljünk. Az az egyszerűség, amiről itt Jézus beszél, nem annyira magatartás, mint inkább helyzet, egy kilátástalan és kétségbeesett állapot: Amikor az ember érzi, hogy mennie kellene tovább, de elfogy az ereje. Amikor az ember tanácstalan lesz, és nem tudja, merre induljon, mit tegyen, hogyan éljen. Amikor az ember a jót, az igazat, a szépet, az emberit akarja, azért fárad, de nem megy, nem sikerül, és újra csak nem sikerül. Amikor az ember mentséget keres magának gyengeségére, bűnére, és megerőlteti az emlékezetét, fantáziáját, de nem talál megnyugtató kifogást. Amikor az ember keres valamit, ami indokolttá tehetné, hogy magát másoknál többre, és Isten előtt valaminek tarthassa, de hiába minden találékonysága, nem talál semmit. Ők az egyszerű emberek. És ha elég őszinték vagyunk magunkhoz: nekünk is ebben a csoportban van a helyünk. Mert Jézus ezt hirdeti meg: egészséget a betegeknek, új életet a bűnösöknek, üdvösséget a kárhozottaknak, közösséget a kivetetteknek. Ki nem harcolt, meg nem fizetett ajándékot Istentől.
Az ad tehát okot az ujjongásra nemcsak Jézusnak, hanem nekünk is, hogy a boldogság és a titok feltárulása nem a mi bölcsességünkön múlik, hanem azon, amit Isten lát jónak.
Hadd idézzem ezzel kapcsolatban Luther Mártont: „Az irgalmas Isten őrizzen meg engem olyan keresztyén egyháztól, amelyben csupa ’szentek’ vannak. Én olyan egyház kicsi csapatában akarok lenni s maradni, amelyben alázatosak, gyengék és betegek vannak akik érzik s elismerik bűneiket, nyomorúságaikat, Isten segítségéért sóhajtoznak, hisznek a bűnbocsánatban, s az igéért akár üldözést is szenvednek.”
Azt láthatjuk tehát az egyszerű emberekkel kapcsolatban, hogy ők Istennek a kivételezettjei, kedvencei. Isten különös szeretettel fordul a megvetettek, megalázottak felé. Ez az öröme Jézusnak. Istennek ez a gyengékhez lehajló szeretete.
Kedves Testvérek! Bár tudnánk erről magunk is csodálkozva, a felfedezés örömével, ujjongva beszélni! Arról, hogy Isten az egyszerű emberek oldalára áll. Úgy foglal állást, hogy az ő pártjukat fogja. És ez nem csupán valami együttérzést jelent, hanem annál sokkal többet. Ezt annyi evangéliumi történetben láthatjuk, Jézusnak a tetteiből, szavaiból, ahogyan hirdette a bűnbocsánatot, asztalközösséget vállalt, kisgyermekeket védelmezett, bölcseket és értelmeseket intett, betegeket gyógyított. Ilyen a mi Istenünk.
Isten feltárja a titkát az egyszerű embereknek. Menjünk tovább ezzel kapcsolatban, hogy mi az, amit feltárt nekik. Mert ha az öröm forrását keressük, akkor ebbe az irányba kell tovább mennünk. Ennek az evangéliumi igének kulcsszava az „ismerni” kifejezés. Jézus itt arról beszél, hogy az Atya ismeri a Fiút és a Fiú ismeri az Atyát, és senki sem ismerheti őket, csak akinek a Fiú kijelenti. Egy kicsit bonyolultnak és elvontnak tűnhet ez a gondolatmenet, pedig itt van a boldogság kulcsa. Merthogy az ismeret kifejezés a Bibliában sohasem valami elvont igazságot jelent, hanem valami egészen bensőséges, személyes közösséget, megtapasztalást. Olyan ajándékot, ami megváltoztatja az ember életét. Nemcsak valami elméleti tény, amit tudok, aztán ugyanúgy megyek tovább, mint ahogy eddig jártam az utamat, hanem ami megfordít, ami miatt egészen máshogy élem az életemet.
Jézus erről az ismeretről beszél az Atya és a Fiú kapcsolatában. Ez a mai napunk Szentháromság ünnepe. Egy olyan nap, ami középpontba állítja azt a tényt, hogy nekünk Szentháromság egy Istenünk van, aki egy lényeg, egy valóság, mégis három személy. Összefoglalása ez a hitünk lényegének, annak, hogy ki a mi Urunk, de olyan tudás ez, ami ellenkezik az emberi logikával, ami meghaladja a racionális gondolkodásunkat.
Olyasmiről van itt tehát szó, ami végső soron titok. Isten titok a számunkra, nem tudjuk elérni, nem tudjuk meglátni őt magunktól. Miről beszél itt Jézus? Azt mondja, hogy ez a titok mégis feltárul, kinyílik az egyszerű emberek felé, azaz felénk. Mit jelent ennek a titoknak a feltárulása? Egyrészt azt jelenti, hogy megismerhetjük az Istent, hogy elérhetjük ő mégis, bár magunktól nem tudnánk. És jelenti azt is, hogy megjelenik ebben a világban ez a bensőséges közösség, amiről ez az „ismeret” kifejezés szól, ami megvan az Atya, a Fiú és a Szentlélek között. Ezt is megnyitja számunkra, tehát közösségbe von minket. Az, hogy feltárja mindezt az egyszerű emberek előtt, ezt is jelenti.
Nekünk magunktól nem lenne erőnk sem az Isten megismerésére, sem a közösség megélésére. Ez egyedül Isten ajándéka, egyedül tőle kaphatjuk meg. Nagy örömhír számunkra az, hogy az Isten nem titkolózik, nem zárkózik be. A feltárulás, a közösségvállalás hatalmas csoda. A bölcsek és értelmesek a nagy eszükkel akarják megközelíteni Istent. Meg akarják fejteni az Isten-problémát. Meg akarják magyarázni az Isten-kérdést. Isten azonban nem probléma, és nem kérdés, hanem élő, személyes valóság, aki feltárja magát, és aki engedi, hogy kapcsolatba kerüljünk vele. Ahogy az egyik énekünkben énekeljük: „Ki kétkedőn kutatja Őt, Annak választ nem ád. De a hívő előtt az Úr Megfejti önmagát”
Úgy beszél tehát ez az ige rólunk, mint akik rászorulunk az örömre, a boldogságra, és ezt egyedül a Szentháromság egy igaz Istennél találhatjuk meg.
Hadd idézzem újra Luther Mártont: „Hol a bölcsesség? Hol az igazságosság? Hol az igazság? Hol az erény? Nem bennünk, hanem Krisztusban; rajtunk kívül – Istenben. … Tudjátok meg, hogy maga Krisztus az igazságunk, erőnk, erényünk és bölcsességünk, akit az Atya tett ezekké. Isten, az Atya belé helyezte a maga minden bölcsességét, erejét, erényét és igazságát, hogy az a miénk lehessen. Ezt jelenti ismerni a Fiút.”
Mi a forrása az örömünknek? Az, hogy valami van a kezünkben. Valami, amit megtapasztalhatunk istentiszteleteken, ha kinyitjuk a Bibliánkat, ha éneklünk egy éneket az énekeskönyvből, valami, amit továbbadhatunk a gyerekeinknek és unokáinknak. Arról beszél itt Jézus, hogy ez a kincs, ez az érték nem valami emberi kitaláció, hanem ez az Isten által feltárt valóság: „Mindent nekem adott át az én Atyám” és én ezt feltárom. Észre kell vennünk, hogy ez a kincs, amit őrzünk, amit tovább akarunk adni, ez az Isten által feltárt titokzatos valóság, ami különben elrejtett maradna a számunkra, mégis feltárult.
Kedves Testvérek! Örömre hív tehát bennünket Jézus. Méghozzá olyan örömre, ami tartós tud lenni, ami felül tud múlni kisebb örömöket és nagyobb bajokat egyaránt. Örömre hív minket Jézus, amikor rámutat Isten akaratára, tetszésére, ami az egyszerű emberek felé, felénk irányul, ami feltárja előttünk az Isten titkát, és ami bevon bennünket a Szentháromság egy igaz Isten közösségébe. Ámen.