Tóth Károly
„Jézus ezt is mondta: Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember magot vet a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, az ember pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert elérkezett az aratás ideje.” (Mk 4,26–29)
Kedves Testvérek!
Növekedésre van szükségünk. Érezzük ennek a szükségességét. A növény szó egy szóösszevonásból származik: növekvő lény, röviden: növény. Azaz a lényegéhez tartozik, hogy növekszik. Csak akkor él, akkor van értelme a létének, ha növekszik. Ahogyan fáknak minden évben új évgyűrűje lesz. Mi is növények akarunk lenni. Azaz érezzük, hogy növekedésre van szükségünk. Erre vágynak a gyerekek, akik magasabbak akarnak lenni, és várják, hogy ahogy nő az életkoruk, egyre több mindent szabad nekik. A növekedést hajszoljuk mi, felnőttek: több pénzt, több pihenést, több időt – mindenre, többet hozzunk ki magunkból, többet szerezzünk meg azoknak, akikért felelősek vagyunk. De növekedésre vágynak az idősek is, több békességet, többet a családból, az eddigi emlékek mellé még legyenek élmények, több életeseményt érhessenek meg, láthassák tovább növekedni az unokákat.
Növekedésre van szükségünk, de nem biztos, hogy abban, amit hajszolunk. Növekedést ígér Jézusnak erről a magától termő magról szóló példázata. De nem akármilyet, hanem az Isten országának a növekedését. Isten országa az ő jelenlétét, akaratát, hatalmát, szeretetét, erejét jelenti. Erre van szükségünk. Ennek érdemes növekednie bennünk. De hogyan lehetséges ez? Mi a titka? Hol valósul meg ez a növekedés?
Ebben az új istentiszteleti formában, ami a „Tízórai” – lelki táplálék mindannyiunknak nevet kapta, nemcsak az énekek stílusa és a liturgikus szövegek szóhasználata új. Egy témasorozat alapján haladunk. Apránként végigjárjuk az istentisztelet menetét, havonta egy-egy részlet kerül a középpontba. Mert hitünk és tapasztalatunk szerint az istentisztelet erőforrás. Olyan kincsesláda, amiben újabb és újabb értékeket találhatunk, ha elég kitartóan keressük. Egyes részei mélyebb üzenetet hordoznak annál, semhogy évtizedek alatt kimeríthetnénk. Ezeket kezdtük el számba venni. Decemberben az volt a középpontban, mit jelent, hogy az istentisztelet mindannyiunké. Januárban a harangok hívó szava.
A mai napon pedig azok a mondatok, amik a harangszó után, az istentisztelet elején, a felolvasópulttól hangzanak el. A hirdetések. Az a néhány perc, ami sokak számára talán üresjáratnak, vagy szükséges rossznak tűnik. Praktikus célja van, de ezen felül magasabb rendű üzenete is.
Szoktuk hirdetni a hétközi alkalmainkat. Gyülekezetünknek azokat a kisebb közösségeit, amik nem csak a vasárnapi istentiszteletre, hanem személyesebb, családiasabb találkozásokra is összegyűlnek. Ez a szóbeli hirdetés és ugyanígy a hírlevél nem pusztán tájékoztatás. Ez mindig meghívás az elmélyülésre, a közösséghez tartozás erősödésére. Kedves Testvérem! Érezd megszólítva magad. Ott a helyed a különböző életkorhoz, érdeklődéshez kapcsolódó csoportban.
Szoktuk hirdetni a keresztelőket, esküvőket, temetéseket. Mert nem vagyunk magunkban, van közösségünk, ahol megoszthatunk örömöt és bánatot.
Szoktuk hirdetni az adományok összegét. Mert közös ügyünk, közös felelősségünk a gyülekezeti élet anyagi hátterének a biztosítása, és fontos, hogy ennek az alakulásáról számot is adjunk az ide tartozóknak.
Tehát a hirdetések a gyülekezeti közösséghez tartozásunkat akarják erősíteni. Miért érdekes ez a közösség? Miért érdemes a gyülekezethez tartozni, ide mélyebben elköteleződni? Mert ez a növekedés helye. Hiszem, hogy itt van az Isten országa. Sokféle tevékenység, esemény, időtöltés alakít bennünket, különböző területeken fejlődni is tudunk tőlük. De hiszem, hogy Isten a Jézus Krisztussal való találkozásban, az igében, a gyülekezeti közösségben akar bennünket érlelni, az életünket termőre fordítani, belenöveszteni bennünket az Isten országába, növelni bennünk az Isten országát.
Ha azt mondom, Mustármag Egyesület, több jelenlévő emlékét idézem fel arról, hogy egy-két évtizeddel ezelőtt a keresztény közösségben volt élet, erő, növekedés. És van ma is, itt is.
Na de hogyan lehetséges ez a növekedés? Mi a titka?
Ha figyeltünk a felolvasott evangéliumi példázatra, akkor hallhattuk a vetésről azt, hogy magától növekszik. Magától. Mit jelent ez?
1. Először is azt, hogy nem értjük, hogyan. Mint ahogy a véletlen szavunk is olyan eseményekre utal, amik nem értjük, hogy mi miatt történtek. De ettől még lehet, hogy volt okuk, lehet, hogy volt összefüggés, csak mi nem látjuk.
Szántó-vető emberről van szó ebben a példázatban, aki, miután elveti a magot, nem tudja kihúzni belőle a csírát, a gyökeret, a szárat. Sőt. Be sem lát a föld alá, nem is tudja, hogyan fejlődik. Nem tud a növekedésért tenni semmit. Csak bizakodik, reménykedik.
Az igazán fontos értékeket nem tudjuk kiharcolni, megvásárolni, felépíteni, hanem titokzatos, csodálatos módon kapjuk. Sőt, sokáig észre sem vesszük. Így van az Isten országa, azaz jelenléte, uralma ebben a világban, a mi életünkben. Sokáig semmi sem látszik, akárcsak a bevetett búzaföldön. Pedig ott van a mag, ott van a növekedés, ott van az élet. Aztán egyszer kibukkan, ott, ahol talán nem is számítottunk rá.
Annyi mindenért küzdünk, hajtunk. A magától növekedő vetés és az istentiszteleti hirdetések hívnak minket, hogy a teljesítménykényszer, a teendők helyett tapasztaljuk meg a gyülekezeti közösséget, hívnak a csendes növekedésben való bizakodásra. Hiszen nem értjük, mi történik pontosan a keresztségben, úrvacsorában, imádságban, istentiszteleten, gyülekezeti alkalmakon, mégis történik, kicsírázik ezek által valami bennünk.
2. Magától növekedik a vetés. Mit jelent ez? Ha egy kicsit jobban belegondolunk, akkor ez képtelenség. Nem nőhet magától. Ha sikerül valami, könnyen gondoljuk azt, hogy magától ment ilyen jól, ez a természetes. Pedig észre kellene vennünk azt a nagy kezet, amelyik védett, vezetett minket.
Persze, nem a földműves növeszti a magot, de valaki más igen. Azt hiszem, sokan ismerik Reményik Sándor versét:
S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
A „magától” tehát az Isten álruhája. Láthatatlanul, de itt van, közöttünk, és cselekszik, formál minket. Ebben a gyülekezetben élet van. De nem a mozgalmas, látványos események miatt. Hanem Isten jelenléte miatt. És az ő akarata a növekedés, az élet. Ez a terve velünk, és ezt végre is tudja hajtani.
3. Magától növekedik a vetés. Mit jelent ez?
Azt, hogy lesz termés! Jézus példázatában kalászról, érett magról, az aratás idejének elérkezéséről is hallunk. Tehát Isten vetése biztosan beérik! Nem szakad meg a növekedés folyamata. A gyerekek és a szülők közül néhányan talán ismerik a WALL·E rajzfilmet. Amiben az emberek pusztító tevékenysége ellenére mégis kihajt egy kis növény, amit aztán nem tudnak elpusztítani, és a kis robot bizonyítékként mutathatja az embereknek, hogy mégis győz az élet.
A pusztító ausztráliai bozóttüzek után olyan fényképeket látni, hogy friss hajtások jelentek meg a tűzben megégett fákon.
Amelyik magot Isten elvet, azt nem hagyja elpusztulni, hanem beérleli.
Ezt hirdeti Jézus Krisztus halála és feltámadása, hogy a földbe vetett búzaszem igenis termést hoz, sokszorosat.
Kedves Testvérek! Növekedésre van szükségünk. Az egészen prózainak tűnő hirdetések is arra mutatnak rá, hogy itt van a növekedés az igében, az úrvacsorában, a gyülekezeti közösségben. Erre hív minket Isten, hogy megajándékozhasson minket, hogy egyre gazdagabbá tegyen. Ámen.