„Ki olyan, mint te, szentséggel dicső, félelemmel dicsérendő és csodatévő?” (2Móz 15,11)
Lám-lám, a megszólítások hiányának világában íme itt áll előttünk egy merész igei megszólítás az ószövetség lapjairól, Mózes 2. könyvéből, az Exodusból!
És íme, a szentírási üzenetet aláhúzva itt áll most előttünk egy kedves és sokunk által szeretett, tisztelt művésznő a zenésztársaival és az orsolyás énekkaros gyermekeinkkel, hogy egészen sajátos körülmények között szólaljanak és szólítsanak meg minket - a mai művészvilágban szinte egyedülálló módon. Megtisztelve érezzük magunkat, hogy hozzánk is eljöttek: ide Sopronban, ide, az ország harmadik legnagyobb evangélikus templomába; azért, hogy ezt a szeretetet sugározzák felénk a fülbemászó és lélekemelő énekeik csokrában.
És teszik ezt azért, hogy az ádventi hangulatunk, a karácsonyra való készülődésünk meghittebb, elmélyültebb és boldogabb legyen, azért, hogy azt érezzük - hadd kölcsönözzem művésznő egyik számának címét: hogy "Boldog most a szívem".
Hálásan köszönjük a megszólítottságunkat; és reméljük, hogy a mai koncert után a művésznő ugyanazt fogja majd a webes hangjegyzetébe bediktálni, amit néhány napja még csak a tavalyi turnéra emlékezve vágyként szólaltatott meg: miszerint ezek a koncertek tényleg egészen különleges élményt nyújtanak mind a hallgatóknak, mind az előadóknak - köszönhetően a szakrális térnek, a hangulat hatásának, a nem koncerttermi akusztikának, a templomi légkör sajátos kisugárzásának.
Merészelem ezt remélni még úgy is, hogy az én művésznőtől való kedvenc számom biztosan nem hangozhat el itt e helyen és a térben a témája és szövege miatt; bár kicsit remélem, hogy a koncert után majd meglep azzal, hogy elénekli nekem a Piszkos táncot.
A mai napra rendelt mózesi ige azonban nemcsak ilyen bennünket érő megszólításról szól.
Sőt, mégcsak nem is arról, hogy a templomi körülmények között az Isten hajlékában egy felülről jövő megszólításban van és lehet részünk - most is, de minden ide betéréskor is.
És nemcsak arról szól, hogy a kezdődő ádventi készülődésben, az itt-ott már csilingelő száncsengő-dallamban, a lassan egyesével meggyúló gyertyák fényében, az ádventi naptárak sorra kinyíló ajtócskái mögül lépeget felénk a Csendes éjig és azon túl is a minket megváltó Istengyermek.
Hanem annak a drága kegyelmi ajándéknak lehetőségéről is, hogy nekünk is van módunk Isten megszólítására.
Itt, e szent helyen, és persze másutt is.
Ki olyan, mint te, szentséggel dicső, félelemmel dicsérendő és csodatévő?
Nos, mi is ráhangolódhatunk a Szeretet ünnepére készülve a Szeretet Istenének közeledésére.
Hogy - remélem énekli majd a művésznő, ismét dalainak címét plagizálom: kimondhatjuk mi is: "Indulnék"; és hogy a mi "Kicsi szív"-ünk Istennel is meg tudja osztani, hogy Uram, "Szeretlek, igazán!"; és hogy Téged, Istenem, "Szeretni elég!".
És ez bizony nem "Csak játék", még akkor sem, ha Tőle azt kérjük, hogy Istenem, "Játssz még!"
Milyen hatalmas kegyelem ez, hogy megszólítható Istenünk van! Közeli Istenünk van! Felénk tartó Istenünk van!
Olyan, aki a közte és köztünk, illetve köztünk emberek közt meglévő szakadékokat és hömpölygő folyamokat is képes átkötni, mert Ő maga a "Híd a folyón", aki "mikor a csend az égig ér", "csak a hold van a tó felett", "puha bársonyt hoz az éj", "mikor a tegnap a mára rátalál"; akkor az egész életünket "átöleli szelíden".
Talán nem szentségtörés, hogy ez az Isten felé irányuló megszólítás a majd elhangzó dalok gondolatait is átveszi. Tudom persze, hogy az előbb említett és a mindjárt idézett szövegek az eredeti szövegösszefüggésben valójában egy szeretett emberi társhoz szólnak, igazából szerelmes dalok; de talán nem gázolok bele túlzottan ezek gondolatvitelébe, ha én itt és most ezeket úgy idézem, mintha magát az Istent, a szeretett Urat szólítanánk meg velük.
"A végtelen utakon" vele utazhatunk, mert Ő mindig elkísér "túl minden arcon, túl a harcon", miközben mi arcát kémlelhetjük.
És "nincs még egy pillantás, mi vérem szítaná, nincs még egy érintés, mi hangom fojtaná, és úgy ringatna el, hogy könnyű álmot szór, Olyan, mint Te, nincs még egy, tudom jól."
"Jártam a sziklás hegyeken, Jártam a kincset rejtő szigeten,
Nincs már hely a földön,
Ami nem lenne börtön,
Ha nem vagy ott vagy nem jössz velem.
Láttam a kívül gyönyörűt,
Hittem már édesnek a keserűt,
Úgy, ahogy Téged,
Soha nem láttam szépnek még senki mást,
Régóta tudom...
Hány esélyt adott nekem a sors,
Nem vitt sehová
Vágyakon és a szavakon túl,
Most Benned leltem rá."
Olyan, mint Te...
Ki olyan, mint Te, Uram?
Ezekkel a gondolatokkal kívánok előadóinknak, és minden kedves vendégünknek szép estét, a hidegedő templomunkban lélekmelegítő hangulatot, és mindenek előtt ráhangolódást a zenére, a dallamokra, a szövegekre, ezeken keresztül pedig a saját lényünkre, és mindenek előtt magára az Úristenre.
Gabnai Sándor
lelkész, esperes
Sopron