Amit tehát ti kezdettől fogva hallottatok, az maradjon meg bennetek! Ha megmarad bennetek az, amit kezdettől fogva hallottatok, akkor megmaradtok ti is a Fiúban és az Atyában. Az az ígéret pedig, amelyet ő maga ígért nekünk, az örök élet. Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne. Mármost, gyermekeim, maradjatok meg őbenne, hogy amikor megjelenik, bizalmunk legyen iránta, és meg ne szégyenítsen minket eljövetelekor. Ha tudjátok, hogy ő igaz, ismerjétek fel, hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született. (1Jn 2,24-29)
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Maradi. Így szokás minősíteni azt, aki nem változik elég gyorsan, nem követi kellően a kor ritmusát. Gyakran attól félünk, hogy lemaradunk valamiről. Hogy valami fontos elmegy mellettünk, mert az élet önmagában nem elég. És valóban elkeserítő csupán a megmaradásért küzdeni. Nem méltó hozzánk, hogy a puszta lét legyen a célunk. Ahogyan Gyóni Géza ír Csak egy éjszakára című háborús versében arról a csatatéri, végső félelemről, amikor már csak az élet megtartása számít:
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak! Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent
Úgy érezhetjük, nekünk a megmaradásnál többre van szükségünk. Mégis ez a mai igénk ezt a szót állítja a középpontba: megmaradni. Csak ennyit. De ez a megmaradás többet jelent a földi életbe való görcsös kapaszkodásnál. Ez nem pusztán életben maradást jelent, hanem úgy mondhatnánk, hogy helyemen maradást. Azt hirdeti meg, hogy van olyan hely, van olyan állapot, amiben érdemes megmaradni. Van miben megmaradnunk. Van kinél megmaradnunk. Így állítja elénk ez az igénk elégséges, sőt gyönyörűséges célként az Istenben való megmaradást. Istenben maradni, hogy ő is bennünk, velünk maradjon. Ahogyan szép esti énekünkben énekeljük:
Többet kívánok röpke szavadnál: Mint tanítványid között lakoztál Otthonos, meghitt, szent közösségben, Jöjj, ne vendégnek, de maradj velem!
Kedves Testvérek! Ez elég egy életre, elég a boldogsághoz, elég a kiteljesedéshez, elég a félelem elűzéséhez, elég ahhoz, hogy a helyünkön legyünk. Elég Istenben maradni. Hogy ez hogyan lehetséges? Csak Jézus Krisztuson keresztül. Az Atyában csak úgy maradhatunk, ha a Fiúban megmaradunk. Sokan próbálnak más utat találni Istenhez, de nincs más. Istennel kapcsolatba kerülni és nála megmaradni nem lehet Jézus nélkül. Sőt egyáltalán csak akkor maradunk meg, ha Krisztusban maradunk. Minden és mindenki más csak elkallódást jelent. Ahogyan Krisztus Urunk önmagára mutatva mondja: Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. Csak az a szőlővessző hoz jó termést, amelyik egészen a szüretig a tőkén marad.
Mai igénk ennek a megmaradásnak egyrészt a forrásáról, másrészt a gyümölcséről szól.
A megmaradás forrásával kapcsolatban egy furcsa kifejezéssel találkozunk: kenet. Az Ószövetség korában a fej olajjal való leöntése, megkenése különleges feladatra, szolgálatra rendelésnek és Isten áldása kiáradásának jelképes közvetítője volt. Azért kentek fel embereket, hogy papok, próféták, királyok legyenek. Szilárdan hittek abban, hogy a megkenés kapcsán Isten a Lelkét árasztja ki rájuk. Ebben az igénkben azt halljuk, hogy mi is kenetet kaptunk. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy nekünk ilyen kenettel rendelkező Urunk van: a kenetet jelentő krizma szóból származik a Krisztus kifejezés. És ő elküldte nekünk a Szentlelket, ezzel méltóságot és különleges feladatot adott minden keresztény embernek: királyi papság lettünk. Megmaradásunk forrása a nekünk adatott Szentlélek. Ő von minket közösségbe Istennel. Ez a kötelék láthatatlan, kívülállók újra és újra kétségbe vonják létét, saját szívünk is sokszor kételkedik benne, de igenis erős, élő és ható kapocs. Hogy mi ez a kapocs, amivel Istennél tart minket a Szentlélek? A tanítás. A Szentlélek tanít bennünket. Kedves Testvérek! Ez talán hihetetlenül hangzik. Hiszen annyiszor érezzük úgy, hogy elborítanak minket a kétségek, hogy hitünknek nincs támasza. Pedig a Szentlélek tanít bennünket. Nem közvetlenül és nem mindig új és váratlan módon. Azt használja fel, amit kezdettől fogva hallottunk. Ezt teszi időszerűvé, ezt eleveníti meg. Ahogyan Krisztus Urunk maga mondja a Szentlélek munkájáról: A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. Van bennünk valami bizonytalanság, hogy olyasmire van szükségünk, ami más, különleges. Pedig minden, amit a keresztényként igazán tudnunk kell, már tudjuk. Ez a kezdettől fogva hallott üzenet elég. Ennél érdemes megmaradni, ebben elmélyedni. Van Bibliánk, van apostoli hagyományunk, vannak hitvallásaink, vagyis hitünknek megvannak a védőeszközei. Ez elég a megmaradáshoz, elég az Istenben maradáshoz. Ennek a levélnek a szerzője tévtanítóktól óvja a gyülekezetet, akik ennél újabbat, ennél többet ígérnek. Nincs újabb, nincs több, ami meg tudna tartani, csak a kezdettől fogva hallott örömhír. Ez tehát a forrása megmaradásunknak.
Másrészt azt hirdeti meg ez az igénk, hogy mi a gyümölcse az Istenben maradásnak. Hogy mire elég. És itt olyan távlatra emeli a tekintetünket, amilyen messzire ritkán merünk nézni. Kedves Testvérek! Olyan gyakran beleragadunk abba, ami közvetlenül körülvesz minket. Mintha semmi jót sem várhatnánk. Pedig az Istenben maradásnak van távlata, van kibontakozása. Az örök élet, amit várunk, nem pusztán meghosszabbítása az életnek, hanem kiteljesedése. Ilyen nagy kincsre van ígéretünk. De ez az ígéret csak őbenne érvényes. Olyan sok mindent várunk a holnaptól, a jövőtől. Pedig a holnap önmagában semmit sem tud adni számunkra. Távlatot, kiteljesedést csak az az Úr adhat, akivel már most közösségünk lehet. Észre kell vennünk, hogy magunktól, magunkban nincs semmiféle reményünk. A remény csak az Istenben maradás következménye lehet.
Reményünk tárgyát igénk egy ellentétpárral fejezi ki: megszégyenülés és bizalom. Így hallottuk: maradjatok meg őbenne, hogy amikor megjelenik, bizalmunk legyen iránta, és meg ne szégyenítsen minket eljövetelekor. Kedves Testvérek! Annyi mindent szégyellünk abból, ami a miénk, amik mi vagyunk. Sokat rejtegetünk érzelmeinkből, félünk attól, hogy gyengeségünk, hibáink napvilágra kerülnek. Talán ettől a megszégyenüléstől való rettegés tette a középkorban és részben azóta is izgalmassá az utolsó ítélet témáját. Talán ezért nézünk borzongva Michelangelonak a Sixtus-kápolna oltárfalán látható freskójára. Rettegünk a megszégyenüléstől. Ezzel szemben szólal meg igénk biztató üzenete: Aki Istenben marad, annak nem kell a kiszolgáltatottságtól félnie. Aki őbenne marad, az bizalmi kapcsolatban marad Istennel. Annak nem kell Ádám bűneset utáni magatartásához hasonlóan lepleznie magát Isten előtt. A szégyentől való megmenekülés ígéretét csak Isten adhatja. Ő pedig egyedül a benne és Krisztusban való megmaradásban adja.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Kedves Testvérek! A megmaradás csekély célnak tűnik. Pedig az Istenben maradás a legnagyobb kincset hordozza magában. Amikor ez az igénk a Krisztusban maradásra hív, akkor Isten féltő szeretete nyilvánul meg benne. Meg akar és meg is tud óvni az elkallódástól. Nála maradni, benne maradni: ez elég egy életre és elég az örök életre. Ámen.