Ha eljutott hozzám igéd, én élveztem, igéd vidámságot szerzett nekem és szívbéli örömöt, hiszen rólad neveztek el engem, Uram, Seregek Istene.
Jer 15,16
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Október 7-én volt a mosoly világnapja, talán valakinek feltűnt ez akkor, mármint, hogy feltűnően sok mosolygós ember jön szembe az utcán. Mert ez valahol a célja ennek a napnak, hogy mosollyal mosolyt csaljon a másik ember arcára. Megvallom, én magam csak utólag, a híradásokból értesültem erről a kezdeményezésről, mindamellett hozzá kell tennem, hogy nem nagyon bízom a kampányszerű felhívásokban. Nem bízom annak a sikerében, amikor felszólítanak mosolyra, vagy örömre, de nem mondják meg, hogy mi is lenne mindennek az alapja. Mert ezt ahhoz a reflexszerű ünnepi hangulathoz tudom hasonlítani, ami megszüli ugyan a meghittséget, de csak az ünnep idejére, azután minden visszatér a régi kerékvágásba. Testvéreim, az öröm, az nem feladat, hanem következmény. Most ezzel a kijelentéssel nem vitatom a Kodály Zoltán által megfogalmazott bölcsességet, miszerint két ember között legrövidebb út a mosoly. Nem vitatom, csak úgy gondolom, hogy annak a mosolynak őszintének, hitelesnek kell lennie. Persze általánosan elmondható, hogy hiányzik a mosoly, az öröm ebből a világból. Nagyon hamar letörlődik az arcokról, valahol pár esztendős korban, amikor már egy kisgyerek is túl sokat tud az életről. Itt elsősorban nem nehézségekre utalok, hanem igényekre. Az elszabadult igényekre, amelyekben a szükségesség érzése minden normalitást és érzést felülír. És hiába nevelünk mi is négy gyermeket, nem tudom megmondani, hogy mi okozna a mai gyerekeknek igazi örömöt. Természetes, hogy könnyen soroljuk az okostelefont, a laptopot stb., mindazt, ami pillanatnyilag mosolyt csal az arcukra. De az is lehet, hogy csak udvariasságból történik mindez, s gyorsan eltűnik az újabb és jobb láttán.// Annyi mosolytalan, örömtelen, életunt fiatalt látni, akik nem egyszerűen másolják a felnőtt mintát, hanem az óriási testi-lelki túlkínálatban, már nem tudják hová forduljanak, mi lenne a számukra tökéletes. Éppen ezért kérdés, hogy kell-e nekik az, amit mi életünk kincseként emelünk magasba, ami mindennapos erőforrásként húz ki a mélyből és nem utolsó sorban örömöt ad!
Kedves Testvérek, Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnapon gyülekeztünk össze Isten igéje köré, hogy abból erősödjünk s leljük meg az életörömöt. Nem azért vagyunk tehát itt, mert valami furcsa félelemtől vezérelve behúzódtunk a templom négy fala közé. Nem! Azért vagyunk itt, mert hisszük és valljuk, hogy máshol nem kapjuk meg az energiát az újrakezdéshez, a továbblépéshez. Ma, amikor Biblia-vasárnap van, akkor pont az válik szükségessé, hogy felmutassuk a Szentírást, ami örök igazságával és töretlen aktualitással zsinórmértékként van jelen a keresztyén ember életében. Nem véletlenül ajándékozunk konfirmandusoknak is Bibliát, azzal a reménységgel, hogy majd rátalálnak benne életük megoldására. Én magam mindegyikük áldó igéjét is beírom a fedőlapra, sőt be is jelölöm nekik könyvjelzővel, hogy legyen egy kiindulópont, ahol kinyithatják az írást. Mindez történik 7. osztályos korban, Pünkösdkor. Nyolcadik első hittanórájára pedig elhozatom a Bibliájukat, s megkérdezem, ki tudja, mi van bejelölve benne? Vegyes a kép a válaszok tekintetében, de van pozitív példa is. Persze a mai gyermek kezébe könyvet adni nagyon nehéz, pedig ha a Szentírásra nem találnak rá, akkor az örömre sem fognak! Nem lesz, ami kihúzza őket a mélyből. Egyszerűen nincs más, ezt mutatja a mai igében Jeremiás próféta példája is, aki abban a szakaszban, ahonnan ez az egy vers ki lett emelve, tulajdonképpen panaszkodik. Panaszkodik a prófétai sors miatt, annak a magánya miatt. Ő egy érzékeny ember volt, aki nem tudta sokáig elhordozni a gyűlölködés légkörét, azt, hogy ellenségként kezelték, pedig ő csak jót akart a népének. Csak jót akart, ez volt a küldetése. De azt nem tehette meg, hogy eltorzítja a kedvükért az igét. Csak jót akart, mint ahogy szülő a gyermekének, de ezt a mondatot én sem tudtam gyermekként, kamaszként helyesen érteni, mint ahogy valószínűleg gyermekeim sem értik most. Majd jóval később lesz értékessé a most unszimpatikus szülői szándék, amikor majd megérnek rá. Jeremiás sem hirdethette a mindenki számára szimpatikus Istent. Szimpatikus, vagyis következetlen és manipulálható, mert akkor nem azt hirdeti, aki őt elküldte, hanem csak az embert. De nem pontosan attól szenved ma is világ, hogy saját képünkre és hasonlatosságunkra formáltuk?! Testvéreim, a ma egyháza is rengeteget küzd azzal, hogy önmagát értelmezze és elfogadtassa. Vonzóvá, szimpatikussá, eladhatóvá akarja tenni az üzenetet, éppen ezért pótcselekvésekbe menekül. Hátha azon majd meglátják a fontosságunkat, az értékünket. Túl kellene lépnünk azon, hogy magunkra is úgy tekintsünk, mint egy civil szervezetre, ahová besoroltak minket. Pedig az egyház jóval több ennél, Krisztusban hívők közössége, ahol az evangéliumot tisztán hirdetik. Tisztán még akkor is, ha ezzel nem leszünk szimpatikussá a környezetünkben. De szabad-e nekünk formálni az igét, nehogy az eredeti értelmével megsértsük mások önérzetét, vagy sajátunkat. Nem hiszem! Mert azzal nem fájdalomtól kíméljük, hanem az örömtől fosztjuk meg környezetünket. Evangélium! A szó is már magában hordozza az örömöt. Nem megalkuvással, hanem kiteljesedéssel. Jeremiástól is, mint egyfajta eszmélést halljuk, hogy nehézségek közepette az ige volt az egyetlen, ami vidámságot, szívbéli örömöt szerzett neki. Az ige, vagyis Isten cselekvő szava. A teljes elutasítottságban, abban a nehéz feladatban, amiben szüntelenül rá kellet mutatnia a bűnökre, a gyűlölködés vagy közömbösség légkörében, mégis kap örömöt. Ez az, ami csak az Úr csodájaként születhet meg a szívben minden egyéb tapasztalat ellenére. Erre az örömre van szüksége a ma emberének is, csak kérdés, hogy ezt meg lehet-e vele értetni? Kérdés ez egy olyan társadalomban, ahol a legapróbb nehézséget is személyes tragédiaként fog fel az egyén. Persze a magyarság problémája is ez a pesszimista látásmód, valahogy kódolva van bennünk. Mégsem az a megoldás, ha más vidékek, nyugat felé vesszük az útirányt, ahol látszólag könnyebb az élet. Önmagában ez boldogulást hozhat, de boldogságot nem. Mert annak a forrása csakis az Isten igéje lehet. Éppen ezért keseríti el a keresztyén szülőt, ha gyermeke elutasítja, elhárítja magától a hitet, talán arra hivatkozva, hogy boldogsága útjában áll. Micsoda félreértés-sorozat lehet ennek a hátterében. Mint annak a mozgalomnak a hátterében, amit új ateizmusnak hívnak, és célként tűzte ki maga elé, hogy mindenben az egyház tanításával szemben megy. Németországban, Ausztriában, Angliában autóbuszok oldalán jelentették meg sajátos hitvallásukat, ami így szól: Valószínűleg nincs Isten. Ne aggodalmaskodj, hanem élvezd az életed! Testvéreim, vajon lehet-e élvezni az életet öröm nélkül? Valószínűleg nem! Így Istentől sem lehet elszakadni, mert az totális csődöt hoz. Mindamellett én örülök ennek a kampánynak, mert végre nem csak közömbösséggel találkozunk. Azzal a közömbösséggel, ami a vallást magánügyként kezeli, csak bealtat és kényelmessé tesz, hanem kimondhatjuk, hogy hitünk közügy. Nekünk is jogunk van bárhol és bármikor kijelenteni, hogy Krisztusban rátaláltunk életünk örömére.
Kedves Testvérek, az Úristen a mai napon ismét rámutat igéjére, annak erejére, mint a boldog élet kulcsára. Fontos, hogy újra és újra visszataláljunk a Szentíráshoz, mi is, akik keresztyén embernek valljuk magunkat, és gyülekezeti közösségben élünk. Legyen mindennapunk lelki táplálékává, olyan útjelzővé, amit elhagyni több mint veszélyes. Az öröm kifogyhatatlan forrása tehát itt van előttünk, az Úr ajándékaként. Talán csak egy kérdés maradt: rajtunk, akiket Krisztusról neveznek, látszik ez az öröm? Ámen!