Az asszonyok a hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Majd amikor megrémülve a földre szegezték tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: "Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia." Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik. Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken. (Lk. 243, 1-12)
Hát ti meg mit kerestek itt?- akár így is lehetne fordítani az angyalok kérdését. Olyasmi hangulata van, mint amikor gimnazista koromban a tanári szoba előtti folyosórészre lépve rám kérdeztek: mit akarsz? Éreztem, hogy semmi keresnivalóm nincs itt. Legalábbis ha már van, akkor baj van.
Mintha az angyalok kérdésében is ez a szemrehányás lenne benne: mit keresitek a holtak között az élőt? Mi keresnivalótok van egy temetőben? Semmi közötök ehhez a helyhez! Holott az asszonyoknak igenis volt ott keresnivalójuk, sőt, az a dolgok rendje, hogy nekik akkor ott kell lenniük: a sebtében eltemetett elhunytnak akarják megadni a végtisztességet- kultúrájuknak megfelelően illatszerekkel felfegyverkezve érkeznek. Hiszen ez mindenkinek kijár! Gondoljunk Antigoné történetére: a jól ismert drámában is az a kulcsgondolat, hogy az elhunyttól méltóképpen kell elbúcsúzni- függetlenül a tettektől. Temető-be menni ez esetben alapvető, kulturális és vallási törvény.
Zavarodottságuk még nagyobb, mert a búcsú nem csak vallási kérdés, hanem emberségünkhöz, teljes létünkhöz kacsolódik. Az emberiség legősibb tapasztalata a halál élménye. Amikor a gyermek eszmélni kezd, az egyik első önálló kérdése: anyu, egyszer te is meg fogsz halni? Egyszer én sem leszek? Mint minden apának, nekem is szörnyű élmény, amikor négyéves Levente fiam rám kérdez: és mi lesz, ha már nem lesz a világ? Mit is válaszolhatnék, ha egyszer ennyire zsigeri élmény az ő számára is a halál tudata?
Zavarodottan állnak ott az asszonyok az angyalok szónoki kérdését hallva: mi az, hogy mit kerestek itt? Szinte vissza is kérdezhetnének: inkább ti mit kerestek itt? Ti, az angyalok, Isten üzenetének hordozói, nektek milyen üzenetetek lehet itt, a temetőben? Tud-e egyáltalán Isten valamit monda-ni a halál közelségében? Igen, ezek az asszonyok meg voltak győződve arról, hogy ez ellen a rend ellen nem lehet tenni: a halál törvénye olyan ősi törvény, ami mindent felülír. Erősebb szerelmünknél, erősebb hivatásunknál, emberi kapcsolatainknál, önbecsülésünknél, és ami legvégső: erősebb életünknél.
Reményik Sándorral együtt csak azt tudjuk mondani: mi mindig búcsúzunk. Hányszor költöztünk, hányszor kellett lezárnunk életünk egy-egy szakaszát, hányszor lett vége egy közösségnek, amit fontosnak éreztünk! Válások és váltások szegélyezik utunkat. Hányszor mentünk mi is sírhoz, hogy megadjuk a végtisztességet annak, aki fontos volt számunkra: szülőnek és nagyszülőnek, rosszabb esetben barátnak és házastársnak, legszörnyűbb esetben a gyermeknek.
Istentiszteletünk elején a kórus a mi érzésüket énekelte el: Ecce, quomodo moritur iustus- íme, hogyan hal meg az igaz
. És olykor megadjuk a végtisztességet azoknak a dolgoknak, érzéseknek, gondolatoknak is, amelyek segítettek irányt adni életünknek. Együtt énekeljük Zoránnal: a szerelemnek múlnia kell- és közben életünk minden fontos részére gondolunk: szerelemre, barátságra, örömre, ifjúkori álmokra. Ha innen nézzük, igazat kell adnunk a tanítványoknak, akik nem hittek az üres sírtól hazarohanó asszonyoknak- amit mondtak, legalapvetőbb tapasztalataikkal ellenkezett.
De ne feledjük: Reményik idézett versének van más hangsúlyozása is: mi mindig búcsúzunk. Vagyis mi vagyunk azok, akik búcsúzunk, akik temetőket járunk, akik végtisztességet adunk. A búcsú ránk igaz. Mi hisszük és tapasztaljuk azt, hogy a halál törvénye a végső, mi hisszük azt, hogy ter-mészetes a temetőbe járásunk. A halál ereje a mi törvényünk, de nem a nagybetűvel írt törvény. Amit mi magunkra igaznak vélünk, nem igaz Istenre.
Isten számára az élet a nagyobb törvény, nem a halál- és ez lett nyilvánvalóvá húsvétkor. Ott derül ki, hogy amit mi rendnek hiszünk, a halál rendje, nem az igazi rend: az igazi rend az élő Isten rendje, aki feltámasztja Fiát a halálból. Az angyalok szavában talán feltűnő a kell szócska- ennek így kellett megtörténnie-, holott egyszerűen az igazi rendről szólnak, az Isten nagyobb törvényéről.
Nekünk, közép-európaiaknak nagy tapasztalatunk van abban, hogy az iszonyatról elhiggyük, az a rend, és tudomásul vegyük azt, hogy a logikátlanság logikája irányítja életünket. Ahogy a száz éve született Örkény István mondja: minálunk semmin nem csodálkoznak, kivéve azt, ami természetes. Épp így szokott hozzá az egész világ a halál abszurditásához, a pusztulás, az elveszettség és elfeledettség természetességéhez. És szükségünk van az angyalra, aki ránk kérdez: mit keresitek a holtak között az élőt? Miért hiszitek, hogy a halál erősebb az életnél?
Kiderül, hogy tényleg nem az angyalok, hanem az asszonyok vannak rossz helyen. Nem a halálé, hanem az életé a végső szó. Mi úgy látjuk, a világ feje tetejére áll húsvétkor, amikor valaki halottból élővé lesz - holott igazából egy felfordult világ találja meg igazi, Istentől kapott helyét. Ahol mi búcsúzunk, ott az Isten ránk köszönt. Ahol minden zárul, Isten ott nyit ablakot és ajtót.
Úgyhogy társak, szerelmesek, akik temetitek hajdanvolt szenvedélyeteket, akik között kezdenek kihalni a szavak, a pillantások, a csókok és az ölelések: vegyétek észre, hogy a szerelmet, amit ti már halálra ítéltetek, Isten fel tudja támasztani.
Ti tanárok, orvosok, ápolók és mindenki, akik hajdan azzal a lendülettel álltatok neki hivatásotoknak, hogy az embereknek segíteni akartok, de ebből nem maradt más, mint fásult fáradtság, részvéttelenség, kiégett szó és mozdulat- bízzátok rá magatokat a feltámadottra és a ti tetteitekben is feltámad a régi hit, hogy érdemes másokért élni.
Ti szülők, akik már feladtátok, hogy megértsétek gyermekeiteket piercingjeivel együtt, higgyétek el: a Krisztust feltámasztó Istennel újra egymásra találhattok.
Ti, akik utat tévesztettetek és magatokat lúzernek érzitek, kik már vereséget sem tudtok szenvedni, mert már ahhoz sincs erőtök, hogy harcba szálljatok- nézzetek arra, aki a legnagyobb harcban, a halállal vívottban is győzni tudott- és rájöttök, hogy nincs eleve vesztes játszma.
Ti, akik elpazaroljátok életeteket, mert úgy érzitek, a halállal szemben nincs semmi súlya, nézzetek a feltámadottra, és vegyétek észre, az életnek van igazi súlya, fontossága, ereje.
Ti, akik rettegtek a gazdasági válság következményeitől, akik attól féltek, minden összeomlik, inkább nézzetek gyermeketek szemébe, hogy rádöbbenjetek: az élet egészen másról szól, és áthömpölyög a gazdasági nehézségeken.
A kérdés nekünk is szól: mit kerestek? De így is lehetne fordítani a kérdést: akartok élni, hálásak vagyok azért, mert élhettek? Ha igen, engedjétek át magatokon ezt az életörömöt- engedjétek át szerelmeteken, gyermekeiteken, hivatásotokon, barátaitokon, a teremtett világ szépségén keresztül! És legfőképpen engedjétek meg magatoknak azt az életörömöt, amit a feltámadott Krisztustól kaptok!
Az életöröm ünnepét üljük ma. Számomra groteszk, hogy az életöröm szóhoz a pogány jelző kapcsolódott az évszázadok során. Mintha a Krisztus-hittől idegen enne ez az öröm, annak az öröme, hogy élhetek!
Felejtsétek el, hogy a Krisztushoz tartozás életidegen állapotot jelent, épp ellenkezőleg: lássátok meg azt a csodálatos felfedezést, hogy Jézussal az életé az utolsó szó. Ámen.
Hegedűs Attila
Az istentisztelet meghallgatható itt