Amikor a következőkre rátérek, nem dicsérhetlek titeket, mivel nem javatokra, hanem károtokra jöttök össze. Mert először is azt hallom, hogy amikor összejöttök a gyülekezetben, szakadások vannak közöttetek, és ezt részben el is hiszem. Mert szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek. Amikor tehát összejöttök egy helyre, nem lehet úrvacsorával élni, mert az evésnél mindenki a saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik. Hát nincsen házatok, hogy ott egyetek és igyatok? Vagy megvetitek az Isten gyülekezetét, és megszégyenítitek azokat, akiknek nincsen? Mit mondjak erre? Dicsérjelek ezért titeket? Nem dicsérlek. Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: "Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: "E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre."" Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön. (1Kor 11,17-26)
Kedves Testvéreim!
Szomorú lesz ez az igehirdetés. Édesapám annakidején azt mondta:egy igehirdetés utolsó mondatának mindig reménytelinek és örömtelinek kell lennie. Nem biztos, hogy ma ezt vállalni tudom.
Szomorú lesz ez az igehirdetés. Szomorú, ahogyan Pál is szomorú volt, amikor a korintusiakhoz írt. Olyasmit látott, amely az ő számára elborzasztónak tűnt.
A korintusiak számára természetes volt, hogy amikor összejönnek, az nem heti 60 percről szól, hanem akár egész napi közösségről, amikor mindent együtt csinálnak, örülnek egymás közelségének- és természetesen együtt is esznek. Vallástörténészek vitatkoznak azon, hogy ez egy egyszerű, közösen elfogyasztott ebéd volt (a mi agapénknak vagy szeretetvendégségünknek az elődje), vagy pedig már maga az úrvacsora, az eukarisztia egy korai formája. Én azt hiszem, nem feltétlenül lehet ezt egymás ellen kijátszani. Számomra legalábbis ezt sugallja Pál apostol szava, aki azt látja, hogy bár közös étkezésre gyűlnek össze, de mindenki a maga kis tarisznyájából eszik, ki-ki amit hozni tudott. Akinek gazdagabb az éléskamrája, az bővebbet, akinek szegényesebb, az kevesebbet. És eközben nem veszik észre azt a nyilvánvaló tényt, hogy így asztalközösségük nem lesz több, mint a piaci lacipecsenyék vagy a kocsmák közönségének együttléte: mindenki támasztja könyökével a pultot, eszi azt, amit meg tudott magának venni, és senkinek nincs köze ahhoz, hogy a másik tányérján mi van. Csakhogy ez nem közösség. A közösség akkor születik, amikor közös asztalt ülünk körbe, és mindenki ugyanabból a tálból vehet. Pál akár azt is mondhatná: nem kocsmában vagytok, hogy mindenki csak a sajátjával törődjön! Ennyi erővel otthon is maradhattatok volna!
Tudom, hogy a világban nem ez a rend érvényesül, és az a társadalmi mozgalom, amely ki akarta kényszeríteni ennek megszületését, mennyi iszonyatot hozott ránk, az emberiségre. Földi világunk alkalmatlan erre a közös asztalra. De Jézus maga mondja, hogy isten Országában más a rend: Isten képes arra, hogy a földi kategóriákat felrúgja, és megmutassa, hogy milyen az Ő országa - ott valóban közös az asztal. Az egyház belső hitvallásához tartozik az, hogy ebből a föld feletti rendből valamit felcsillantson. És épp erről a közösségről, javaink megosztásának öröméről szólt a tegnapi esténk.
Pál azonban túlmegy ezen. Őt ez a közösség, illetve annak paródiája az utolsó vacsorára emlékezteti. És máris megérkeztünk a mai napunk kérdéséhez: hogy állunk azzal a közösséggel, amelyet Jézus maga adott nekünk? Mi van, amikor nem azért eszünk együtt, mert a együttlét folyamán szükségszerű evést közösségként akarjuk megünnepelni, hanem pont azért, mert rituálisan akarunk Jézus testének és vérének közösségében egyek lenni?
Ha így tesszük föl a kérdést - és a mai estén ezt nem lehet megkerülni -, akkor keresztyénségünk legfájdalmasabb központjára tapintunk rá. Érdekes az emberi lélek, épp fordítottja a testnek: a testnek a felülete érzékeny, a mélye, a szív nem tartalmaz érző idegeket. Műtét közben úgy meg lehet szorítani egy szívet, hogy a beteg nem is érzi- altatni azért kell, hogy a bőr felvágásának fájdalmát ne érezze. A lelkünk fordítva van: minél közelebb vagyunk a lényeghez, annál fájdalmasabb az érintés. És amikor az úrvacsorában való megosztottságunkról beszélünk, én éppen úgy érzem magam, mintha valaki lehorzsolt bőröm helyén tapogatná a nyers húst. Mert a lényegről szól, az elevenünkbe vág. Valljuk be: nincs meg az egység. Épp a központban nincs. Vélemény¬különb¬ségek vannak az úrvacsora felfogások között, a hovatartozás jele lett, hogy hol lehet és hol nem lehet venni úrvacsorát, illetve hogy lelkészként, papként kinek oszthatom és kinek nem oszthatom ki Jézus testét és vérét. Hova tartozol? Mit vallasz róla? Méltó vagy-e vagy sem, a vételére? Méltó vagy-e vagy sem, a kiosztására? Ilyen kérdések darabolnak, sőt, darálnak föl bennünket. És ezekhez a kérdésekhez szükségszerűen jutunk el, ha egymáshoz közeledünk.
Különbségeink miatt olyanok vagyunk, mint amikor összegyűlik a család egy ünnepi ebédre, jót beszélgetnek, esetleg megisszák az aperitifet, majd éppen mielőtt asztalhoz ülnének, a rokonság egy részét udvariasan áttessékelik a szomszéd szobába, ahol álldogálva Tescoban vett zacskós pogácsát ehetnek, és ásványvizet ihatnak, miközben odabenn megy az étkezés. Megalázó élmény, nem?
Mielőtt valaki megsértődik: ezért egyikőnk sem hibás. Nem mi tehetünk erről a megosztottságról. De valljuk be: ebben élünk, ezt kaptuk örökségül, és így félve vesszük egymás templomaiban az úrvacsorát vagy az eucharisztiát. És néha ki kell mondani ezt a fájdalmat, főleg, ha Pál apostol is beszél róla, a nem valódi közösség fájdalmáról.
Persze megúszhatjuk ezeket a kérdéseket és az erre adott fájdalmas válaszokat, ha nem vesszük komolyan a közösség vágyát, ha úgy gondoljuk, elég, ha évente egyszer hat este illedelmesen meghallgatjuk egymást. De én azt hiszem, ekkor nem az egymást keresők és egymást szeretők, hanem az egymás iránt közömbösen udvariasak közössége lennénk. Én ebben nem akarok részt venni.
Hol tévedtünk el? Szerintem ott, hogy elfeledtük azt az első estét - Jézus utolsó, tanítványaival töltött estéjét. Először is, Jézus saját testének vételét nem kötötte a teljes megmagyarázáshoz. Nem várta meg, hogy helyesen magyarázzák meg a tanítványok, mi fog történni -átadta nekik, ők meg vették és kész. Mi történt velünk? Kérdése csak utána jött. A megtapasztalt csodát próbálták utólag megérteni, és nem a helyes megértés volt a csoda előfeltétele. Amikor Pál a méltatlanul vett úrvacsoráról beszél, akkor nem azt mondja: biflázzátok be az igazságot, és utána vehetitek, hanem arról, hogy vegyétek észre: ami történik, az csoda, amire méltatlanok vagytok, mégis megkapjátok. Sőt, azáltal vagytok rá méltók, hogy kimondjátok: nem értem, miért kaphattam én magam is meghívást ehhez az asztalhoz. Méltatlanságunk válik méltóságunkká. Másrészt Jézus nem válogatta ki azokat a tanítványokat, akik méltóak voltak erre a csodára- mindegyik jelenlévő kapott.
Pilinszky ezt így fogalmazza meg:
Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!
Az is jelen volt, aki utána háromszor tagadta meg őt. Az a többi is, akik közül egyetlen egy áll pár órával később a keresztfa alatt- a többiek eltűnnek, mint szürke szamár a ködben. Ők mindannyian részesei lehetnek a csodának. A meghívót nem mi küldjük ki, nem lenne szabad, hogy mi döntsünk, ki kaphat ebből az ajándékból. Persze tudom, hogy nem, mehetünk fejjel a falnak. Túl erőse bástyák védenek minket: a teológiai koncepciók, történelmi fájdalmak falának nem szabad nekimenni. Azt azonban ne engedjük meg magunknak, hogy ne fájjon. Üdvös ez a fájdalom: az igazi közösség emlékét hordozza magában. Azért fáj, hogy emlékeztessen bennünket az igazi, Jézustól kapott közösségre, és arra, hogy benne továbbra is reménységünk van erre a közösségre. Ámen.
Hegedűs Attila