Szeretteim, nem új parancsolatot írok nektek, hanem egy régi parancsolatot, amely kezdettől fogva megvan nálatok: ez a régi parancsolat az az ige, amelyet hallottatok. Viszont új parancsolatot írok nektek: azt, ami igaz őbenne és tibennetek, hogy múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság. Aki azt mondja, hogy a világosságban van, de gyűlöli a testvérét, az még mindig a sötétségben van. Aki szereti a testvérét, az a világosságban van, és nincs benne semmi megbotránkoztató; aki pedig gyűlöli a testvérét, az a sötétségben van, és a sötétségben jár, és nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította a szemét. 1 Jn, 2, 7-11
Mire gondolunk, ha kimondjuk a szót: sötét? Ha emberre mondjuk, valószínűleg nagyon sokaknak mosolyra húzódik a szája. Ha azt mondom, ez a valaki sötét, az azt jelenti: szellemileg visszamaradott, buta, mint az éjszaka. Ha az interneten beírjuk keresőszóként: olyan sötét, hogy - tömegesen dobja ki a viccesnél viccesebb mondásokat: világít a szájában a Negro-cukor, melléharap a pitbull, róla nevezték el a csillagászok a fekete lyukat, ha elszáll felette egy holló, azt hiszi, villámlott. A sötétséghez már csatlakozott egy ironikus szájíz, és ezzel egyfajta vidámság is.
Nem hiszem, hogy a régieknek akármi vicces is eszébe jutott volna a sötétről. Jobban féltek tőle, ezért jobban is tisztelték, mint mi. Talán mert ők még ismerték a teljes sötétet. Amikor másfél éve egy kis bakonyi faluban nyaraltunk, gyerekeimnek két nagy élménye volt: egyrészt hogy láttuk a csillagokat, másrészt hogy éjszaka nem tudtak aludni. Annyira hozzászoktunk, hogy a városban az éjjel közepén sincs soha teljesen sötét, hogy képtelenek voltunk elviselni, hogy lefekvés után nem látunk semmit. Igaz, ahhoz is hozzászoktunk, hogy a városi fények miatt nem látjuk a csillagokat.
A mi számunkra már szinte elképzelhetetlen az a sötét, ami akár 150 évvel korábban teljesen ismert és rémisztő volt. A 19. század közepén Európában a társalgás és a borzongás egyik központi témája volt az élve eltemettetés: cikkek jelentek meg arról, hogy milyen szörnyű lehetett ott a sötétben, egyedül várni a halált. Baráti körökben, szalonokban újra és újra visszatérő téma volt ez. Ma ez a kérdés nem köt le bennünket: nem gondolunk bele a teljes sötétségbe, legalább annyi fény mindig van körülöttünk, mint amit egy mobiltelefon kijelzője ad nekünk. Igazából el sem tudjuk képzelni a teljes sötétet, akár mesterséges módon, de mindig biztosítunk magunknak valamiféle világosságot.
Teljes sötétben lenni szörnyű. Teljes sötétben az ember végtelenül kiszolgáltatott. Nincsenek barátok, soha nem tudom, mi akar megtámadni- minden ellenséggé válik. A teljes sötétben az ember igazából egy dolgot tehet: meg sem moccan, tehetetlen lesz. A teljes sötétség rabtartónkká lesz. Aki ismeri azt a vigasztalhatatlan sötétet, amit mi már elfelejtettünk, az tudja igazán értékelni János apostolt, amikor az elmúló sötétségről és az érkező fényről beszél. Jézus eljövetele az ő számára nem egy elszigetelt esemény, hanem olyan, mint a napfelkelte: mindenütt látható, mindent megváltoztat.
Érdekes, hogy még János evangélista sem beszél a betlehemi történetről: nem az érdekli, ami akkor, ott történt, hanem az, ami a történet világraszóló hatása. Nem a betlehemi bölcsőt emlegeti, hanem azt, hogy az Ige, az Isten emberi formát öltött, megjelent közöttünk. Arról az alapvetően új helyzetről beszél, ami csak ahhoz hasonlítható, amint amikor a tökéletes sötétség után megjelenik a fény. Vízkereszt ünnepe olyan, mint amikor visszavonhatatlanul megjelenik a fény. A betlehemi jászolnál csak egy szűk kör volt jelen- amikor megjelennek a bölcsek, azok a világ távoli tájairól érkeznek. Karácsony bensőség, családias jellegű ünnepét az egész világra fényt hozó vízkereszt teszi teljessé. Karácsony előtt magyarázta el nekem valaki, hogy miért nem pont a téli napfordulót, december 21-ét ünnepeljük, miért várunk 3-4 napot. Egyszerűen azért, mert az átlagembernek kell néhány nap, mire maga is észreveszi, hogy mi történik, hogy kissé hosszabbak a nappalok. Most, január 6-án már visszavonhatatlan a fény közeledte, most már egyre többen vesszük észre, hogy később ez el sötétedni- a fény győzelme már mindenki számára érzékelhető.
János számára egyértelmű, hogy mi ennek a napfölkeltének a jele: a szeretet. A sötétben minden ellenség- ha fényben állunk, látjuk egymást, tudunk egymás mellé állni, egymásnak segíteni, hiszen már nincs mitől félnünk. János apostol számára a szeretet megjelenése nem érzelmi kérdés, több egy hangulatnál: olyan vízválasztó, amely mindent áthat. Azért tudjuk egymást szeretni, mert mi is szeretettek vagyunk. Azért tudunk egymásra örömmel nézni, mert már nem kell félni a mindent elnyelő sötétségről, nem kell mindenütt ellenséget sejtenünk.
Ne poénkodjunk hát olyan nagyon a sötétséggel: félelemmel jár benne élni. De ne is higgyük, hogy benne kell ragadnunk a sötétben: Krisztusban eljött a világosság, amely enged bennünket lépni, és enged bennünket egymáshoz is közel lépni.
Ámen.
Hegedűs Attila