Jézus mondja: "Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat."
Mt. 5, 13-16.
Amikor arról beszélek, hogy mi látszódik, látszódjon vallásosságomból, nem ezek a szavak jutnak először eszembe. Sokkal inkább Jézus más szavai, amelyek a mai ige után pár sorral olvashatók: Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz!
Na ez az, amiből Jézussal együtt én sem kérek: ne legyenek szembetűnőek vallásosságom formai elemei, ne a vallásosság külsőségeinek a látványossá tételéről ismerjenek föl az emberek. Úgy gondolom, a protestantizmus alapvető igénye ez: a látszat helyett a lényeg legyen a fontos. Nagyon fontos örökségünk ez.
Másik fontos örökségünk a második parancsolat komolyan vétele: az, hogy ne vedd hiába Istened nevét!, nem csak azt jelenti, hogy káromkodásban ne használjuk, hanem azt is, hogy ne akarjuk mindig, minden helyzetben Isten neve mögé bújni - különösen akkor ne, amikor valójában saját véleményünkről, esetleg érdekeinkről van szó. Nem érezném erkölcsösnek, ha minden tettem és döntésem mellé odaállítanék egy bibliai szakaszt igazolásképpen. Nem kell mindig mutogatnom Istennel való kapcsolatomat.
Azt hiszem, sokunknak inkább ez a szemérmesség az alapérték, és nem a vallásosság nyílt mutogatása. Ízléstelennek tartjuk, ha valaki szűk baráti társaságban is Károli Gáspár csodás, de archaikus nyelvét használja. És vérlázítónak, ha valaki azzal indokolja másik, jobban fizető munkahelyre való távozását, hogy az Úristen ezt üzente neki. Mennyivel tisztább saját nevünkben beszélni!
Jézus most mégis egyfajta nyilvánosságról, láthatóságról beszél. Ráadásul éppen úgy a Hegyi Beszédben, mint akkor, amikor a vallásosság formáinak titkosságát hangsúlyozza. Fontos tehát végiggondolni, mire gondol Jézus az egyik, és mire a másik esetben.
Hadd meséljek nagyapámról. Ő a harmincas években járt Teológiára, itt Sopronban. Nagy hatással volt rá egy finn ébredési mozgalom, amelynek tagjait sajátos formai jelek is összekötötték: nagyapám még idős korában is úgy fésülte a haját, ahogy akkoriban ennek a kegyességi irányzatnak a tagjai. Én ilyet nem szívesen tennék: nem örülnék, ha az utcán, ránézésből, frizurám vagy kabátom szabása alapján rám lehetne ismerni: jé, ez evangélikus keresztyén! Nem hiszem, hogy az összetartozásnak és a Krisztushoz tartozásnak ilyen, látványos, választott formáinak kell lennie.
De figyeljük meg jól Jézus szavait: sóról beszél, amely nem sós hatást kelt, hanem saját, belső tulajdonsága az, hogy sós ízű. Hegyen épült városról beszél, amelynek az a természete, hogy messziről látszik, mint a soproni TV-torony a 85-ös útról. Égő lámpásról beszél, melynek alaptulajdonsága, hogy világít. Egyik sem kiötlött, döntésen alapuló megnyilvánulás, hanem a dolgok természetéből fakad. Jézus nem arról beszél, amit mutogatni akarunk, hanem arról, ami magától akar megmutatkozni. És ha nem mutatkozik meg, annak az az oka, hogy nincs is jelen. Ha a só nem sós, nem is nagyon hívhatjuk annak. Ha a lámpás nem világít, erős a gyanú, hogy nem is ég. Jézus tehát arról beszél, aminek a dolgok lényege szerint meg kell lennie.
Vízkereszt napján Jézusról mint a világ világosságáról hallhattak azok, akik jelen voltak az istentiszteleten. A mai igénk ennek továbbgondolása: ha mi ebben a fényben fürdünk meg, akkor, mint a Holdnak, nekünk is tovább kell sugároznunk valamit ebből a fényből. Nem azért, mintha ez erkölcsi kötelességünk lenne, hiszen a Holdat sem kötelezi semmiféle eskü, hogy a Nap fényét visszaverje és bevilágítsa vele az éjszakát. Egyszerűen ez a dolgok rendje. És Jézus nem mond többet, mint hogy engedjétek, hogy a dolgok megtörténjenek: ha fényt kaptatok, hagyjátok, hogy továbbtükröződjék másokra! Ha egy város a hegyen épült, hadd lássák!
Néha az az érzésem, mi ezt a kettőt összekeverjük: látványossá tesszük azt, aminek nem kellene annak lennie, és szégyenkezve eltitkoljuk azt, aminek természetéből fakadóan meg kellene jelennie.
Nem én vagyok az egyetlen, aki találkozott már annak a kis gyülekezetnek a tagjaival, akik egyforma zakóban, nyakkendőben és frizurában, gyenge magyar nyelvtudással járják a várost, és igyekeznek téríteni. Én rövid úton közlöm velük, hogy másik cégnél dolgozom, úgy¬hogy békén hagynak, de attól még gyakran idegesít egy kérdés: amikor mondjuk péntek este a hétvégi bevásárlás után két gyermeket terelgetek hazafelé, miközben mindkét kezemben egy-egy tízkilós szatyor lóg, valóban az az isteni szeretet legjobb jele, ha leállítanak beszélgetni? Ennyire nincs bennük semmi empátia? Nem azt várom, hogy vegyék ki kezemből a szatyrot, de azért van átmenet. És valóban úgy szeretnének engem megtéríteni, hogy közben arra sem méltatnak, hogy megpróbálják megtanulni anyanyelvemet? Nem lehet, hogy felcserélődött a sorrend: az összetartozás jelei- a közös öltöny és frizura - láthatóvá lett, a szeretet és megértés elhalványult? Nem lenne jobb fordítva?
Persze aránytévesztésekért nem kell a szomszédba menni. Bár tele vagyunk Luther-rózsákkal, egyházunk életét nézve néha mégis az az érzésem, mintha annyira szemérmesen kezelnénk Krisztustól kapott gyökereinket, hogy már semmi nem is látszik belőle - szervezetünket, egyházi törvényeinket tekintve olyanná lettünk, mint egy cég, jobb esetben is csak egy a civil szervezetek közül. Döntéseinket a jogi és a közgazdasági szempontok jobban befolyásolják, mint a teológiaiak. Persze nem hiszem, hogy az adminisztrációtól a falfestésig minden egyes döntést bibliai idézetekkel kellene alátámasztani, de ha ennyire nem látszik egyházunk egészén, módszerein az, ami a célja, feltehető a kérdés: tudja-e egyáltalán, hogy mi a célja? Olyanná kezdünk lenni, mint az a szerény vegetáriánus, aki annyira szerény, hogy nyilvánosan húst eszik, csak nehogy észrevegyék rajta, hogy vegetáriánus. Már csak az a kérdés, valóban az-e?
És ugyanezzel a dilemmával nézünk szembe saját, személyes életünkben is. Nem hiszek abban, hogy vannak helyek, ahová keresztyén ember nem mehet, zenék, amelyeket nem hallgathat, könyvek, amelyeket nem olvashat, italok, amelyeket nem ihat. Mindenre szabadságunk van. De azt sem hiszem, hogy a keresztyén bármit megtehet. Minden lépésénél ott van a kérdés: a Krisztustól kapott örömből fakad, a tőle kapott világosságot segít továbbadni az, amit teszek, vagy éppen elállja előlem a fényt? És ha a Krisztus fényéből élő ember vagyok, akkor magától kell megszületnie és láthatóvá válnia a krisztusi döntésnek, mint egy hegyen épült városnak.
Beszéltem néhai nagyapámról. Testalkatomat ő hagyta rám - sajnos. Hajviseletét nem utánozom, és tudom, ezért ő sem haragudna rám. Ugyanakkor szeretnék valamit mégiscsak megkapni tőle: azt a derűt, hűséget, mély és csöndes hitet, békességet, ami lényéből sugárzott, mint égő lámpából a fény. Rajta nem csak a vallásosság külső jelei látszódtak, az ifjúkori elköteleződés egy kegyességi irány mellett, hanem a Krisztustól kapott fény is, önkéntelenül, természetes módon, ahogyan átengedte magán Isten szeretetét. És most, majd negyed évszázaddal halála után tudom, hogy akik emlékeznek rá, nem a frizurájára emlékeznek, hanem erre a fényre: a lámpatartóba rakott lámpásra. Ámen.
Hegedűs Attila