„A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is magáénak, hanem mindenük közös volt. Az apostolok pedig nagy erõvel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon.” (ApCsel 4,32-34)
Valljuk be õszintén: a kísérlet nem sikerült. A "mindenük közös" gondolata még az újtestamentumi kor végét sem érte meg. Már Pál leveleiben is olvashatunk arról, hogy az anyagi különbségek feszültséget okoztak a gyülekezeteken belül, és Pál maga sem a vagyonközösségre buzdítja ezeket a gyülekezeteket, hanem a méltányosságot, a szolidaritást kéri rajtuk számon. Ha pedig Filemon levelét olvassuk, ott azt látjuk, hogy Pál elfogadja az adott társadalmi rendet, s annak legszörnyûbb intézményét, a rabszolgaságot is.
Be kell látni: a vagyonközösség még rövidtávon sem állta meg a helyét. És azóta akárhányszor szerették volna megteremteni, a vége totális önkény, zsarnokság lett- mert mindig voltak egyenlõbbek, akik közelebb húzódtak a közös tûzhöz, mindig voltak, akik- Utassy József szavaival élve- loptak a bõség kosarából.
Mi ezt jól tudjuk, ennyivel bölcsebbek vagyunk a régi jeruzsálemieknél: nem kergetünk ábrándokat, nincsenek illúzióink a pénzt illetõen. A mondat- mindenük közös volt- a mi számunkra már csak egyháztörténeti kuriózum, rövid kisiklás, ettõl nem fogjuk magunkat rosszul érezni.
Csak az a baj, hogy ez a szöveg a legkevésbé sem a pénzrõl szól. A jeruzsálemi õsgyülekezet nem egy új vagyongazdálkodási modellt próbált ki. Ha azt tették volna, joggal mondhatnánk: ez a modell nem mûködik. Õk azonban egészen más szinten gondolkodtak. Nekik volt egy nagyszerû tapasztalatuk a Krisztustól kapott közösségrõl, és ezt próbálták aprópénzre váltani.
Elõször is ösztönszerûen tudták, hogy a közösséget nem a pénz tartja össze, hanem a bizonyságtétel, az üzenet, Isten jelenlévõ szeretetének üzenete, amely szóban, kenyérben és borban újra és újra megerõsíti õket. Számukra a közösségben való részvétel nem illem, nem kötelezettség volt, hanem örömforrás: végre kiláthatunk a hétköznapok monotóniájából, végre Isten szeretõ tekintetével láthatunk saját életünkre. Akit ez nem érdekelt, az egyszerûen nem jött el. Eszükbe sem jutott olyasmi, hogy valaki nem jön a lelki közösségbe, a Jézusról szóló örömüzenet nem érdekli, az úrvacsorában vagy az agapéban való közösségi élmény hidegen hagyja, de úgy dönt, némi pénz befizetése ürügyén a gyülekezet anyagi ügyeibe közvetlen beleszólása van. Aki a jeruzsálemi gyülekezetbe jött, azt a Jézusban kapott öröm hajtotta, nem gazdasági szempontok.
Azt is megértették, hogy a megélhetésüket is Istentõl kapták, s éppen ezért nem éreztek magukénak vagyonukat. Igyekeztek megtanulni, hogy semmit ne mondjanak magukénak; annyira volt az övék a világ és annak minden java, mint egy ülõhely a buszon: ha megkapom, jó, ülhetek rajta akár végállomástól végállomásig, de attól az a szék nem lesz az enyém- legkésõbb a végállomáson át kell adnom. Márpedig végállomás mindig van.
Õk pontosan tudták azt is, hogy két tányérból nem lehet egyszerre enni- a második mellé nyugodtan odaülhet más is, én attól nem leszek kevésbé jóllakott. Az, hogy mindenük közös volt, jelentheti akár ezt is: nem föltétlenül a kommunisztikus vagyonközösséget, hanem ezt a tudást: amim van, nem az enyém, ha¬nem csak használatra kaptam Istentõl, így akár oda is adhatom annak, aki valamiben hiányt szenved. Mindenem megvan, mégis semmi nincs, mert minden fentrõl kapott ajándék. Amikor azt olvassuk, a gyülekezetbe beadták vagyonukat, akkor valójában nem önfeláldozásukról, hanem felszabadult örömükrõl olvasunk.
Épp így tudták azt is, hogy az elõdöktõl nem pénzt, hanem örömüzenetet örököltek. Mi újra és újra beleesünk abba a hibába, hogy azt hisszük, az õsök öröksége az ingatlanokban van, és azt kell megvédeni. Holott az õsök - így a soproni õsök - igazi öröksége nem az épületek, hanem az a lelkület volt, amivel saját zsebükbe nyúltak, és felépítették ezeket a házakat- hogy legyen hol Jézusról hallani, legyen hol gyermekeket tanítani és árvákat nevelni. Hogy megmaradtak vagy visszakerültek hozzánk házak, az talán örvendetes, hiszen nem kell mindent mindig a nulláról kezdeni, de semmi köze a lényeghez.
Ilyen tapasztalatuk, Istentõl kapott örömüzenetük volt- és erre igyekeztek reagálni a maguk módján. Nem mindig volt sikeres. De olyanok voltak, mint a Száll a kakukk fészkére címû filmben a fõszereplõ, aki egy elmegyógyintézet legyengített és lebutított ápoltjai között megpróbálta a vasrácsos ablakot kitörni egy földbe betonozott, több mázsás csappal. Nem sikerült neki, de elmondhatta a bénultan bámuló társaknak: én legalább megpróbáltam. És mielõtt beleélnénk magunkat abba, hogy úgysem sikerülhet, hadd idézzem a Száll a kakukk záró jelenetét is: a film másik fõszereplõje megragadja a földbe betonozott csapot, kitépi, és kitöri vele az ablakot- és elindul a szabadság felé. Biztos, hogy lehetetlen?
Nem az a fontos, hogy miként élték meg a jeruzsálemiek ezt a közösséget - a megélés módja hosszú távon akár kudarcba is fulladhatott, és a kudarcra ítélt próbálkozás lehetett akár sikeres is-, hanem az, hogy komolyan vették, meg akarták élni a mindennapokban azt, amit Istentõl egymáson keresztül kaptak. Amit tettek, nem követendõ vagy kinevetendõ példa, hanem tüske köröm alatt: nem lehet kipiszkálni, de nem hagy minket nyugton sem, nem hagy békésen megnyugodni abban, hogy mi már tudjuk, a világ másképpen mûködik. Idegesít ez a történet, mert noha agyammal tudom, hogy nem volt igazuk, közben érzem kisszerûségemet, amikor az ellenük szóló érveket gyûjtöm.
(Engem egyébként külön azért is idegesít a kérdés, mert azok közé tartozom, akik- helyzetüknél fogva- mindennapi kenyerüket is a gyülekezetben keresik meg. Ezt a helyzetet az õsgyülekezetben nem ismerték.)
Kínoz a kérdés- és remélem, nem csak engem: mi van, ha mi nem azért nem kezdjük el összehordani a vagyonunkat, mert már tudjuk, hogy ez a gazdasági modell nem mûködik, hanem azért, már nem is érdekel bennünket annyira velõtrázóan, egész életünket behálózva a Krisztusról szóló üzenet, mint õket? Lehet, hogy mi egyszerûen már el sem indulunk azon az úton, ahol õk elindultak és célt tévesztettek? Lehet, hogy a tény, a gyülekezet életben tartásához átlag napi tíz forinttal járulunk hozzá, nem a pénztárcánkról és nem a gazdasági válságról szól, hanem közönyünkrõl? Lehet, hogy nem bölcsebbek, csak unottabbak vagyunk? S ha ez így van, miért vagyunk megsértõdve, ha mások is unalmasnak tartanak bennünket? Lehet, hogy mégsem a jeruzsálemiek buktak meg, hanem mi, akik már kétezer év tapasztalatával bölcsebbeknek hisszük magunkat?
Kínoznak a kérdések. Egy biztos: a válasz nem a pénztárcánkban, hanem a szívünkben rejlik. Hadd kérjelek benneteket, keressük együtt! Ámen.