Az ökumenikus imahét 2008. január 24-i, csütörtöki alkalmán a Szt. György templomban elhangzott prédikáció)
Lekciók: 1.Thessz.5,13-18; Lk. 18, 9-15.
Alapige:
Ezután útnak indult Izráel fiainak egész közössége a Szín-pusztából, és ment táborhelyről táborhelyre az ÚR parancsa szerint. Tábort ütöttek Refídímben, de nem volt ivóvize a népnek. 2A nép ismét perbe szállt Mózessel, és azt mondta: Adj nekünk vizet, hogy ihassunk! Mózes pedig így felelt nekik: Miért szálltok perbe velem? Miért kísértitek az URat? 3De a nép szomjazott a vízre, ezért tovább zúgolódott a nép Mózes ellen, és ezt mondta: Azért hoztál föl bennünket Egyiptomból, hogy most szomjúsággal ölj meg minket gyermekeinkkel és jószágunkkal együtt?! Ekkor segítségért kiáltott Mózes az ÚRhoz. Ezt mondta: Mit csináljak ezzel a néppel? Kis híja, hogy meg nem köveznek! (2Móz 17,1-4)
Megmondom őszintén: elegem van. Elegem van abból, hogy szét vagyunk törve, abból, hogy magyarázkodni kell. Elegem van abból, hogy azokkal, akikkel talán a legnagyobb baráti és hitbeli kapcsolatban vagyok, kínosan érezzük magunkat, ha egymás úrvacsoráján vagy áldozásán vagyunk jelen. Fájdalmas élmény látni, hogyan merevednek meg mosolygó, baráti arcok, amikor egyszer csak hitünk egy-egy központi kérdését említjük, hogyan szakadnak fel teológiai és lelki sebek. Fáj, hogy van ökumenikus kérdés, hogy az ökumené még mindig kérdés. Fáj, hogy családi tűzhelyeket rombol szét a kérdés, hogy a fiatalok melyik templomban esküdjenek- mit fog szólni a nagymama az egyik oldalon, vagy a nagypapa a másikon... Fájdalmas látni, hogy egy anyukának a családi helyzet miatt lelki gyötrelmet okoz, kislányát konfirmációra vagy bérmálásra küldje. Egyek vagyunk, mégis kínosan érezzük magunkat egymás szent helyein és alkalmain. Próbáljuk a másikat utánozni, mikor kell felállni és leülni, mit tegyünk, akkor, amikor a másik templomában vagyunk, és kínos észrevenni, hogy amikor mi a liturgia valamelyik helyén beszélni szoktunk, körülöttünk meg mindenki hallgat, mert itt más a szokás... Elegem van!
Fáj megosztottságunk, és nem csak nekem. És nem segít semmit, ha most a XVI. század figuráira mutogatunk vádlóan, a türelmetlen Lutherre, a szikár Kálvinra, vagy a lelkiségnél a vadászatot és az épületeket jobban kedvelő reneszánsz pápákra. Nincs egy magyarázat a szakadozottságra, nincs vétlen fél. Csakhogy sem a vád, sem az önmarcangolás nem vezet sehova.
Úgy érezzük magunkat, mint a választott nép a sivatagban: ok, hogy közeledünk a vágyott hazához, de mikor érünk már oda? Vágyunk a megérkezésre- de mikor jön már el végre? Meddig kell szomjaznunk, meddig kell még vándorolnunk?
A cél nagyon messzinek látszik- de létezik. Őszintén szólva előttem nem az a cél lebeg, hogy egy szervezeti egységbe vagy egységes liturgiában találkozzunk. Az előzőt feleslegesnek, az utóbbit kifejezetten elszegényedésnek érezném. De jó lenne, ha az, aki egyik vagy másik egyházban otthon van, akkor az úgy élné meg, mint aki szereti és építi saját házát, de nem szólja le a szomszédét, annak a házában is tud gyönyörködni. Vágyom rá, hogy saját hovatartozásom büszkesége ne legyen átszőve fensőbbségem tudatával. Vágyom egy korra, amikor az, aki helyét keresi közöttünk, nem félelem és manipuláció alapján dönt, hanem belső indíttatásból. És akkor nem baj az se, ha a katolikus liturgia gazdagsága, ha a reformátusság puritánsága, vagy ha az evangélikusság rugalmassága vonzza.
És nagyon vágyom a napra, amikor nem kell magyarázkodnunk egymás úrvacsorai jelenlétekor, amikor természetes, hogy nem csak a szószékről hangzó, hanem a kenyérben és borban ízlelhető igében is egyek lehetünk. Bárcsak már így lenne!
Vágyaim nagyon előreszaladtak, és én türelmetlen vagyok. Türelmetlen, mint a zsidók a Kánaán felé vezető úton. Türelmetlen, mint a farizeus, aki tényleg mindent megtett, és nem tud mit kezdeni a vallásilag gyenge vámszedő jelenlétével. Idegesít, ha mások akadékoskodnak ahelyett, hogy velem együtt jönnének. Szeretném végre a múltat végleg eltörölni.
De sajnos nem lehet. És ez az a pont, ami józanságra kell, hogy indítson bennünket. Gyógyulásra van szükségünk, hiszen nagyon nagy, talán évszázados sérüléseket hordunk magunkban. De a gyógyuláshoz idő kell- az évszázados sebek gyógyulásához még több idő. Nem véletlenül inti Pál türelemre a hitben erősebbeket a gyengékkel szemben. A sérülések gyorsan születnek, és lassan gyógyulnak. És hiába mondanám, hogy kit érdekelnek őseink sérelmei, ha egyszer ezek jelen vannak gesztusainkban, reflexeinkben.
Mindenkinek vannak ilyen történetei. Történet az evangélikus leányról, akit saját lelkésze prédikált ki és szégyenített meg a szószékről, mert katolikus fiú udvarolt neki. Vagy saját katolikus nagymamámról, akivel '30-as években első leánya keresztelése előtt a katolikus pap közölte: lányuk vadházasságban született, tehát fattyú, mert házasságukat annak idején evangélikus templomban áldatták meg. Hiába tudjuk, hogy ezek már a régmúlt emlékei, ha egyszer emlékeinkben, zsigereinkben jelen vannak, számolni kell a bennünk lévő nehézkedési erővel, ami visszatart minket.
És számolnunk kell azzal is, hogy hivatalos egyházaink még lassabbak, mint az emberi szívek, és hogy ők nem lehetnek tekintettel arra, hogy nekem itt Sopronban a legkedvesebb barátaim jó része katolikus. Együtt kell élnünk a bennünket körülvevő és a bennünk élő világgal.
Mit lehet ilyenkor tenni? A legfontosabb, hogy maradjanak ébren az álmaink. Ne higgyük el, hogy a töredezettség örökkévaló. A zsidóknak minden bizonytalan volt a pusztában, de egy dolog nem: az, hogy van az Ígéret földje. Hogy van az a hely, amit Isten megígért. Merjünk hát vele álmodni! Legelső tehát a reménység.
Fontos a tudat is, hogy ami a zsidóknak megígértetett, azt el is érték- igaz, csak évtizedek vándorlása után. Nem azért, mert ők nagyon jók voltak, hanem mert az Isten ígérte meg nekik. Nem mi mondtuk, hogy egyek leszünk- Pásztorunk maga hagyta ránk ezt az ígéretet búcsúimájában. Nem tudom, mikor lesz, de mert ő ígérte, biztosak lehetünk benne, hogy meg fog történni. Addig persze teologizálunk, sérelmeket emlegetünk-, egyszer majd csak megunjuk. És akkor végre egymásra találunk.
És ami a legnehezebb: éppen, mert biztosak lehetünk benne, türelmet kell tanulnunk. Türelmet egymás iránt és önmagunk iránt; türelmet az egyházi szervezetek és az egyszerű hívek iránt. Ez a türelem, amire lekciónkban Pál is int minket, nem a helyzetbe való beletörődést jelent, hanem épp ellenkezőleg, bizonyosságot arról, hogy egyszer megérkezünk, és akkor egy lesz minden mindenekben.
Ámen.
Hegedűs Attila