"Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk? Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? Hiszen meg van írva: "Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat." De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban." Róm 8,31-39
Miről is szól a dolog? Gyakran fölteszem a kérdést, vagy szeretném föltenni, amikor azt látom, nem tudok zöld ágra vergődni egyegy probléma megoldásában. Nekifeszülünk, görcsölünk, és nem megy: nem tudunk megnyílni egymás felé, nem tudjuk meglátni a másikban a testvért, nem tudunk semmit véghezvinni. Ilyenkor jó lenne fölmenni egy hegy tetejére és ránézi az egészre: MIRŐL IS VAN SZÓ? És gyakran kiderül, hogy a lényeget tekintve olyan elenyésző, lényegtelen kérdés miatt vívódunk, ami eltűnik, ha az igazi cél felől közelítünk a dolgokhoz.
Egy példa erre a karácsonyi vásárlás: rengeteg ember idegeit felőrli, lelkét és pénztárcáját megnyomorítja a karácsony előtti hajsza. Holott igazából annyi lenne a feladat, hogy feltesszük a kérdést: miről is van szó egyáltalán? S ha rájövünk, hogy alapvetően arról, hogy mi magunk, Isten által megajándékozottak örömet akarunk a másik embernek, akkor önkénytelenül adódik a kérdés: hogyan kerül akkor a képbe a sértődés, a félelem, a gyomorgörcs?
Pál a Római levélben szépen szisztematikusan végiggondolja, miről is van szó tulajdonképpen, miről szól az evangélium. Arról, hogy mindegy, zsidó vagy, vagy görög, azaz vallási szempontból bennfentes vagy, vagy messziről jöttél: egyaránt messze vagy az igazságtól, de egyaránt közel lép hozzád Krisztus szeretete. Arról, hogy Jézus mindent megtett az üdvösségünkért. Arról, hogy benne megszűnik a különbség és feloldódnak a határok.
Mindannyian tudjuk, hogy ez az alap. Aztán jönnek a felépítmények, dogmatikák, liturgikus és etikai rendszerek, amelyek megkülönböztetnek bennünket egymástól- és egyszerre ott tartunk, hogy félni kezdünk: meddig vagyok jó evangélikus, református vagy katolikus, mekkora területet engedhetek át a másiknak, mikor kell és szabad felállni, letérdelni vagy leülni egy misén, egy istentiszteleten, és jaj nekem, mi lesz, ha véletlenül áthágom a határaimat, vagy éppen nem merem őket áthágni?
Tizenegykét éves lehettem, amikor osztálytársaimmal kirándultunk egyet Veszprém környékén, és egy dombon egy Kálváriára találtunk: a domb oldalán kis fülkékben szobrok Jézus keresztútjának állomásaival, a dombtetőn feszület. Egyik mélyen vallásos katolikus osztálytársam elmagyarázta, hogy most le kell térdelni, és el kell mondani az Üdvözlégyet. Meg is tett ott, az osztálytúrán. Én jó kis evangélikus papgyerekként próbáltam valamit dadogni, hogy izé, mi ezt nem szoktuk, de egyben nagyon féltem is: mi van, ha tényleg neki van igaza, és én követek el hatalmas bűnt, amikor nem tartok vele? Emlékszem, napokig kísértett a lelkiismeret-furdalás.
Utólag értettem meg, miről volt szó. Osztálytársam kapott egy hagyományt, abban élt és azt élte meg- én kaptam egy másikat, és azt éltem meg. Mindkettő- az ő szokásai, illetve az én szabadságom a szokásoktól- egyaránt Krisztus ajándéka volt. Akkor honnét volt bennem a görcs és benne a dac, hogy "muszáj"? Akik bennünket hitünkre, Krisztusra tanítottak, talán elfeledték minden pontnál közölni, hogy mindez azért van, mert Krisztusban elfogadtattunk, mert örömük van Krisztusban? AMINT A LÉNYEG ELFELEJTŐDÖTT, A LÉNYEGTELEN MEGSZÜLTE BENNÜNK A FÉLELMET.
Ezért kérdi Pál: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Ha egyszer hisszük, hogy Isten Krisztusban mellettünk áll, kitől kellene még félnünk? Élettől, haláltól, magasságoktól vagy mélységektől, angyaloktól vagy fejedelmektől, szokásoktól vagy liturgiáktól? Van, ami elszakíthat bennünket tőle? Ha nincs akkor meg mire föl a gyomorgörcs, a félelem, a megalkuvásból befogott száj, amikor az igazságot kellene kiáltani, a félrefordított tekintet, amikor az emberi szenvedést kellene meglátni? Kitől félsz?
Tényleg, kitől félünk? Átölelnénk egymást- mi tartja vissza kezeinket? Ötszáz éves ellentét erősebb, mint a kétezer éves evangélium? Ki akarjuk nyitni fülünket, hogy meghalljuk a másik másfajta hangját- miféle félelem tapasztja be? Ki akarjuk nyitni szánkat, hogy az igenre igent, a nemre nemet mondjunk- miféle érdekeinket kell félteni, hogy belénk szakad a szó?
Kitől félsz? Kitől félünk mi mindannyian, hogy nem leszünk azzá, akik valóban lehetnénk?
Pál egyszerűen a lényegre irányítja tekintetünket, és ezzel megkérdőjelezi a köztünk terjengő félelem létjogosultságát. Amikor értelmetlennek tűnő emberi vagy akár egyházi korlátról hallok, mindig fölteszem magamban a döntő kérdést: és ha én ennek nem felelek meg, akkor mi lesz? Isten majd jól megbüntet, leveszi rólam a kezét? S ha nem, akkor miért kellene félnem ettől az ostoba korláttól?
Persze tudom, hogy nagyon sok mindent nem azért nem teszek meg, mert félek, hanem mert szeretem és tisztelem a másikat annyira, hogy nem háborítom föl. De ez egészen más kérdés, mint a félelem. Félni nincs mitől, Krisztus óta nem vagyunk zsarolhatóak. Ha mégis, akkor annak egy oka van: elfelejtkeztünk a lényegről, arról, hogy semmi nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. Ámen.