A harmadik napon menyegző volt a galileai Kánában. Ott volt Jézus anyja Meghívták Jézust és tanítványait is a menyegzőre. Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: "Nincs boruk." Mire Jézus azt mondta: "Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám." Anyja így szólt a szolgákhoz: "Bármit mond nektek, tegyétek meg." Volt ott hat kőveder a zsidók tisztálkodási rendje szerint, amelyekbe egyenként két vagy három métréta fért. Jézus így szólt hozzájuk: "Töltsétek meg a vedreket vízzel." És megtöltötték színültig. Aztán így szólt hozzájuk: "Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak." Ők vittek. Amikor a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van, csak a szolgák tudták, akik a vizet merítették, odahívta a vőlegényt, és így szólt hozzá: "Minden ember a jó bort adja fel először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat: te pedig ekkorra tartogattad a jó bort." Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek benne. Jn 2,1-11
Gimnáziumi magyartanárként egyik kollégám mesélte, hogy hajdanvolt mestere állította, az a jó magyartanár, akiről nem derül ki, ki a kedvenc írója, egyformán tud beszélni neki kedves és kevésbé kedves írókról. Én akkor és ma sem értettem egyet vele: hiszem, hogy akkor vagyok hiteles irodalomszerető tanár a diákok szemében, ha vállalom egyéni ízlésemet- ami persze nem jelenti azt, hogy az általam nem szeretett írókat, költőket kifelejthetem a tananyagból.
Ezen élményen felbuzdulva hadd valljam be: mai bibliai történetünk az egyik legkedvesebb a számomra. Meggyőződésem, hogy annyi szépet és annyi mélyet mond nekünk Krisztusról és az evangéliumról, mint kevés más igeszakasz.
Mielőtt valaki félreértene: nem azért szeretem annyira, mintha az ige csakis a bor élvezetéről szólna. Biztos, hogy nagyon sokan vannak, akik ebben a igeszakaszban csak saját élvezeteik igazolását látják. Nem értek velük egyet. Igaz, azok is sokan vannak, akik féltik Krisztus követőit az életöröm ilyen megnyilvánulásaitól, akik végzetes hibának tartják Jézusnak eme csodáját, és legszívesebben visszaváltoztatnák a Jézustól kapott bort vízzé. De ha már ez nem lehetséges, hát magyarázzuk ki a dolgot! Bizonyítsuk be, hogy mindez csak szimbolikus, hogy egészen más értelme van: hogy a lagzi nem lagzi és a bor nem bor! Mindkét végpont veszélyes.
Szögezzük le: a történet egyértelműen lagziról és borról beszél. Az emberek, akik között Jézus járt, valódi hús-vér emberek voltak, akik valóban ünnepeltek, hét napig, mint az akkoriban szokásban volt, és valódi bort ittak. Jézus nem véletlenül keveredett közéjük, olyan emberek közé, akik az egyik legszebb földi örömöt, férfi és nőnek egybeolvadását ünnepelték a lakodalmon borral, tánccal, víg énekléssel- együtt ünnepelt velük. A történet földhözragadtságát kár lenne eltagadni, kár lenne túlmisztifikálni és ezáltal sterillé tenni. A történet valódi emberek valódi mulatságáról szól, amiben Jézus maga is tevőlegesen részt vett.
De mégsem csak egy lagziról van szó. Hogy ezt megértsük, érdemes újragondolni a mértékegységeket. Hat kőveder, egyenként két vagy métréta vízzel. Ha tudjuk, hogy egy métréta negyven liter, ki lehet számolni, hogy ez összesen mintegy hatszáz liter vizet, illetve bort jelent. Mindez egy kisvárosi lakodalom utolsó napjaiban, amikor- a násznagy elmondása szerint- már úgyis mindenki kapatos kissé. Elképesztő mennyiség! Jézus nem éppen csak annyit ad, amire éppen akkor szükség van, nem pillanatnyi hiányt pótol, hanem messze többet ad a vártnál. Ez a hihetetlen mennyiség jelez valamit: a cél nem csak egy szégyenbe került család megsegítése, hanem sokkal több. Jézus tettével jelezni akar valamit.
Ráadásul ez Jézus első aktív cselekedete János evangéliumában. És mi az utolsó? Az, amikor az utolsó vacsorán együtt ül tanítványaival. Utána már csak történnek vele az események. Két nagy lakoma fogja körül Jézus földi működését- ez is jelzésértékű a számunkra.
Végül János maga is jelzi, hogy mindez jelként történt meg, nem csak csodaként. Jézus nem látványos trükköt hajtott véghez, hanem jelzett valamit, amit a tanítványok János szerint megértettek.
De vajon mit? Minek a jele mindaz, ami történik? Jézus kortársai Isten dicsőségének eljövetelét hatalmas lakomaként írják le. Ismerjük a 23. zsoltárt: asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára, csordultig van poharam- így beszél a zsoltáros Isten megtartó szeretetéről. A lakoma képe hitbeli tartalmat nyer: Isten jelenlétét szimbolizálja.
Jézus jelenlétével, Jézus tettével a kánai mennyegző is többet jelent önmagánál: Isten teljességének előszobája lesz. Arra mutat, akitől jöttünk, és akihez tartozunk akkor is, amikor erről szeretnénk elfeledkezni. Isten jelenlétének jó ízével telik meg az étel és az ital Jézus jelenlétében.
Igazuk van hát a hedonizmustól féltő szólamoknak: a kánai mennyegző nem pusztán egy profán, evilági ünnep. Isten eljövendő, nagy lakomájának előképe, amit Jézus jelenléte tesz azzá. De még sincs igazuk, mert attól a lakoma még valóságos, földi étkezés és italozás volt. Az esemény mennyei jellege nem teszi érvénytelenné az ünnep földi jellegét. Ha azt mondjuk, többet jelent, mint egy egyszerű mulatság, akkor egyben azt is mondjuk: az is benne van sértetlenül, háborítatlanul, mégis több annál: másféle fényt kap, másféle jelentősége lesz, mint mindennek, ami a testet öltött Igével, Krisztussal találkozik.
Talán nem túl elszállt gondolat, ha azt mondom, a kánai mennyegző Jézus személyének titkára is rávilágít kissé. Hiszen van olyan vélemény, amely szerint az egész János evangéliuma nem más, mint a bevezető szavak illusztrálása- és a bevezető egyik leghangsúlyosabb gondolata így hangzik: az Ige testté lett-, vagyis az Isten emberré lett.
Jézust csodáljuk, mert benne Isten jelent meg- és Jézust csodáljuk, mert benne Isten emberként, hozzánk teljesen hasonlóként jelent meg. A kettő együtt az igazi csoda. A kánai mennyegző is éppen azért csoda, mert nem szabad egyik oldalát a másikkel szemben kiemelni: egyszerre földi ünnep és egyszerre Isten mennyei lakomájának előképe.
Sőt, mivel Isten ahhoz, hogy e világban megjelenjen, egy ember életét választotta, maga az emberi élet is több lett önmagánál: Istenre mutat. Arra mutatnak örömeink, fájdalmaink, és igen, arra mutat testi örömünk is, ha arra használjuk, amit Isten adni akar vele. Jézus nem megtiltja az ünneplést, hanem megszenteli azt, hogy több legyen egyszerű eszemiszomnál. A mennyegző férfi és nő eggyé válásának ünnepe. A testiség pedig, mely önmagában párzó állattá is teheti az embert, Isten jelenlétében misztériummá válik, férfi és nő összetartozásának, kölcsönös örömszerzésének és örömadásának csodája lesz. A bor, mely önmagában sokak számára talán csak a berúgás eszköze, Jézus jelenlétében Isten jóságát ízlelteti meg velünk. És a szerelem megmarad hús vér valóságak, és a bor is megmarad valóságnak. Életünk minden mozzanatára, minden örömére és fájdalmára igaz ez: ugyanaz marad, Jézus, a testté lett Ige jelenlétében mégis többet jelent önmagánál. Jézus óta embernek lenni is többet jelent önmagánál- általa lesz teljessé az örömünk, a vidámságunk, nevetésünk, farsangunk is. Isten nem sajnálja tőlünk, hanem éppen ellenkezőleg, megáldja ünneplésünket. Ámen.