"Jézus mondja: amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg. Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre. Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ru-háztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre. Mt. 25.31-46
Ha sokat tűnődünk ezen a példázaton, könnyen arra a következtetésre jutunk: bárcsak el sem mondta volna Jézus ezt a példázatot! Bárcsak mi is ott döbbennénk rá az igazságra! Miért mondom ezt? Két okból. Azok, akiket jobb keze felé állított, csodálkozva mondják: mikor tettük mi meg mindezt? Azaz mikor segítettünk rajtad, mikor látogattunk meg, mikor adtuk meg neked mindazt, amiről beszélsz, egyáltalán, láttunk mi téged egyáltalán valaha? Örömüknek és ámélkodásuknak alapja éppen ez a rácsodálkozás: jééé, nem is gondoltam volna... Örömük azáltal teljes, hogy elfogadottságukat, azt, ahogy az Úr maga mellé ülteti őket, érthetetlen ajándékként fogadják- éppen azért, mert azt hitték, amit tettek, azt embertársuknak és nem az Úrnak tették. Jócselekedetük nem az üdvösségnek, hanem embertársuknak szólt.
Igen ám, de mi van velünk, akik ezt a tudatlanságot már nem éljük meg? Átéljük-e azt a buta arcú rácsodálkozást, amit ezek a derék emberek? Egyáltalán, miként tekintünk ezután szenvedő embertársainkra. Nagy a veszély, hogy nem őt magát látjuk benne, hanem jövendő sikerünk zálogát- ha már neki mint embertársunknak nem segítünk, neki mint jövendő üdvösségünk letéteményesének csak-csak.
Természetes, hogy Jézus semmiképpen nem erre gondolt, de mi ismerjük annyira magunkat, hogy bevallhatjuk, sokunknak megfordul ez a fejében.
Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha Jézus nem mondta volna el a példázatot, és minden azonos lenne önmagával: a beteget, nyomorultat azért keresnénk meg, mert neki erre van szüksége, és nem azért, mert jó cselekvésünkért valamiféle akár földi, akár mennyei jutalmat várunk el! Mennyivel jobb lenne ott rácsodálkozni, mint előre tudni!
Így tűnődünk mi, akik szeretnénk megszabadulni attól, hogy Istenben egy piaci árust lássunk. Csakhogy közben nem vesszük észre, hogy a lényegi kérdésre még mi sem adtunk igazából más választ, mint azok, akiket kritizáltunk- még mi is abból indulunk ki, hogy velünk mi van, minket mi motivál, mi mit kapunk és mit teszünk, nekünk mire jó az, ha jót teszünk másokkal. Akár beleéljük magunkat abba a gondolatba, hogy jó cselekvéseink valójában belépőjegyek a mennyországba, akár harcolunk ellene, valójában nem törtünk ki abból a keretből, hogy mi magunk, az üdvösségünk kerülünk a központba.
Különös, de hangsúlyozni kell, hogy a jótett, a beteg meglátogatása, az éhező megetetése, a ruhátlan felruházása elsősorban róla szól- arról, akinek erre van szüksége. Az ő éhségéhez, magányához, didergéséhez, félelméhez képest ezek a fejtegetések másodlagosak. Az Ember tragédiájának eszkimó színében amikor Ádám felháborodik azon, hová, milyen állati szintre süllyedt az emberiség, az egyik eszkimó megkérdi Lucifert. miért haragszik, talán éhes? Mire Lucifer: dehogy, sőt épp azért mérges mert jól van lakva. Azok az elvont kérdések, amelyek Ádámot gyötrik, csak azért létezhetnek, mert az alapvető igényei ki vannak elégítve. Egy hajléktalannak, egy börtönben ülőnek a segítségre van szüksége és nem a fenti eszmefuttatásra.
A kérdés tehát így hangzik: hogyan tudom azt megadni a másiknak, amire szüksége van? Erre válasz Jézus szava: úgy, hogy engem magamat látsz meg benne. Mert egyébként elborít a világ rengeteg fájdalma, a szenvedések olyan hullámokban jelentkeznek, amivel nem tudsz mit kezdeni, és előbb-utóbb megundorodsz a nyomor látványától. Mindig csodálom azokat, akik szociális munkásnak mennek- napról napra találkozni az emberek testi-lelki nyomorúságával, úgy harcolni a nyomor ellen, hogy tudjuk, neki mindig vannak tartalékai- ez felőrli a lelket. Főleg akkor, amikor rájövünk, a szenvedés nem feltétlenül tisztítja meg a lelket: ha hosszú ideig élünk elhagyatottak között, minden illúziónk megszűnhet.
Fontos a biztatás: ne csak őt, a szerencsétlent, a sorsával bánni nem tudót lásd- lásd meg benne az Igazi Szenvedőt, a Krisztust! Abban is, aki már hálásnak lenni is gyenge, abban is, aki börtönben van, és teljesen mindegy, hogy politikaiként vagy köztörvényesként ül! Lásd meg benne azt, aki értünk szen-vedett- és nagyobb erőd lesz hozzá fordulni, nagyobb erőd lesz megtenni érte mindazt, amire szüksége van.
(Mellesleg Jézus ezen mondata óta nem lehet azt mondani: én soha nem láttam Istent. Amit vele tettél, velem tetted; amit vele nem tettél, velem nem tetted. Akkor mondd, hogy még nem láttad Istent, ha még nem láttál segítségre szoruló embert.)
De mi van velünk? Megoldja ez a kezdeti problémát? Erről egy nagyon kedves történetet olvastam egyszer: egy rabbihoz ment valaki, kérdve: mondd meg, mit tegyek? Ha nem segítek embertáramon, rossz lesz a lelkiismeretem és gonosz leszek. Ha segítek, nagy a veszélye annak, hogy tettem miatt nagyképű leszek, és ezt nem akarom. A rabbi így válaszolt: ha nem teszed meg a jót, az rossz neked és rossz a másiknak. Ha megteszed, attól neked még nem lesz jobb, de legalább a másiknak igen. Úgyhogy azt javaslom, tedd meg, hogy legalább neki legyen jó!
Valahogy így kellene a jót cselekedni: nem a magunk üdvösségére, hanem másokért. Vegyük észre, a mi üdvünk ott az ítéletben is ajándék lesz, nem fizetség! A történet nem adásvételi szerződésről szól Isten és énközöttem, hanem azokról, akiknek segítségre van szüksége. Az üdvösség nem szűnik meg ajándéknak lenni- akkor és ott majd rácsodálkozhatunk. Ámen.