Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végsõ idõkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. Õ Isten dicsõségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bûneinktõl megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült. Annyival feljebbvaló az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Mert az angyalok közül kinek mondta valaha: "Fiam vagy te, ma nemzettelek téged!" majd: Atyjává leszek, és õ Fiammá lesz. Amikor pedig bevezeti az elsõszülöttet a világba, ismét így szól: "Imádja õt az Isten minden angyala!" Zsid, 1,1-6.
Könnyen mondhatnánk, milyen jó is lehetett az Újszövetség íróinak, például a Zsidókhoz írt levél névtelen szerzõjének! Az elsõ században éltek, a nagy krisztusi történetek szinte a szemük elõtt játszódtak le, vagy legalábbis alig egy-két nemzedék váltotta egymást azóta, hogy Krisztus e Földön járt. Az õ szavukban súlya van annak, amikor azt mondják: régen, és súlya van annak, mikor azt mondják: most viszont. Az a régen személyesen átélt, megszenvedett tapasztalat számukra, amibõl úgy léptek át a Krisztus által fémjelzett új korszakba, ahogy álomból ébred az ember, s még nagyon élénken emlékszik álombéli félelmeire, cselekedeteire. Õk még átélték, hogy Jézus megjelenésével valami egészen új kezdõdött a világban.
És úgy tûnik, átélték ezt reformátor õseink is. Talán nem sokan tudják, hogy az elsõ idõmértékes verselésben írt magyar nyelvû költemény éppen az imént felolvasott bibliai szakasz átirata volt, Sylvester János tollából:
Próféták által szólt rígen néked az Isten, azkit igírt, ímé, vígre megadta fiát. Buzgó lílekvel szól most es néked ezáltal, Kit hagya hogy hallgass, kit hagya, hogy te kövess.
Ez az elsõ magyar nyelvû disztichon nem csak kultúrtörténeti szempontból érdekes, hanem azért is, mert jel volt: íme, nyelvünk több mint azt addig hihették, képes és alkalmas a magasabb szintûnek vált antik költészet felelevenítésére is. Valami egészen új született ekkor a világra, anyanyelvünk új értelmet kapott: ekkor kezdték észrevenni értékét. Az ajándék, amelyben mi benne élhetünk, az õ számukra frissen felfedezett új korszak jele volt.
Igen ám, de mit tegyünk mi, akiknek ez az új is évszázados, vagy évezredes tapasztalatot jelent? Mi, akik hozzászoktunk, hogy Krisztus születéséhez igazítjuk idõszámításunkat, akik rutinosan díszítjük karácsonyfáinkat, vajon át tudjuk-e élni annak döbbenetét, hogy benne valami új kezdõdött a világban? Megszületik-e bennük az az ujjongás, ami rémálomból ébredve lepi el az embert, amikor rájön, hogy ez a másik, ez az új az igazi valóság, nem az a szörnyû?
A Zsidókhoz írt levél szerzõje maga sem tudja, hogyan fejezze ki örömét, elragadtatottságát. Túlzónak tûnõ hasonlatokat halmoz egymásra, Jézust minden és mindenki fölé helyezi, a teremtés urának, az angyalok fölött állónak írja le. Nem hiszem, hogy most az lenne a feladat, hogy megmagyarázzam e képeket, ahhoz túl hideg van, sokkal fontosabb a lelkület, a hevület, ami ezeket a jelzõket az íróban megszülte. Akikre hivatkozik az író, a régi idõk prófétái mind ugyanazt vagy hasonlót mondanak- Isten akaratát hirdetik. Figyelmezetik a népet, ha nem arra megy, amerre az útja lenne. Évezredek óta szól e kórus, megismertük, megszoktuk és meg is untuk már. Fõleg azért, mert úgy tûnik, szavuk hiábavaló: megszokásaink, belénk táplált reflexeink erõsebbek, és ez elkeserít bennünket. Hiába mondják Isten küldöttei, merre kell mennünk, mintha a mókuskerékbõl nem lenne kiszállás. Nincs esély, nincs mód kitörni apró mocskosságainkból- ezt üzeni tény, hogy évezredek óta változatlan az üzenet. Saját magunk képtelensége arra, hogy megváltozzunk, nyomaszt és elkeserít bennünket. Sokszor és sokféleképpen szólt az Isten- és mi mindig ugyanazzal a kétségbeesett unalommal reagáltunk rá.
Most azonban olyasmi történik, amire nem lehet felkészülni, és ami nem szabad, hogy beleférjen megszokásaink rendjébe: az Isten már nem csak szól az emberhez, hanem maga is emberré lesz. Már nem üzen, hanem itt van. Már nem kívülrõl nézi emberi vergõdésünket, hanem felvállalja velünk az emberi sorsot. A tény, hogy Jézusban Isten emberré lett, alapjaiban változtatja meg nemcsak Istennel való kapcsolatunkat, hanem magát az emberi létet is. Már nem lehet úgy tekinteni rá, mint unalmas és elnyûtt köpenyre, amit magunkon hordozunk. Jézus által minden perce, minden mozdulata Istentõl megszenteltté válhat.
Hát emiatt ujjong annyira a levél írója, emiatt énekelnek az angyalok és emiatt indulnak útra a pásztorok. És emiatt ujjonghatunk mi is, mint a leszerelõ katonák, akik kiszabadultak a laktanya fogságából: Jézusban megszûnhet a saját állandóságunk miatti kétségbeesés. Igaz, ez nem most történt, hanem kétezer éve- de ma is új, ma is friss tapasztalat lehet: van kiút bûneikbõl, az Istentõl való elszakadottság börtönébõl. A történet régi, mégis új erõvel hat. Isten adjon nekünk erõt ennek az örömnek a felismeréséhez! Ámen.