Egy írástudó odament, és így szólt hozzá: "Mester, követlek, akárhová mégy." Jézus így válaszolt: "A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania." Mt. 8.19-201
Kedves Testvéreim!
Bezzeg ha mi lettünk volna ott, nem így történt volna. Született volna csak a mi városunkban, biztos, hogy nem kellett volna istállóban, széna-szalma között születnie...
Sok karácsonyi ének, népdal és gyermekdal szól erről: a megszülető Jézus feletti sajnálatról, annak ecseteléséről, hogy neki akkor ott milyen sokat kellett szenvednie születése pillanatától kezdve, és hogy milyen szívtelenek voltak akkor, ott azok, akik közé született. Gonosz, önző emberek, akik nem engedtek be egy gyermekét váró családot a házukba, közömbösségükben elnézték, hogy állatok közé szoruljanak akkor, amikor a legnagyobb történik, egy gyermek születik a világra. Bezzeg ha mi lettünk volna ott... mi persze nem vagyunk olyanok, és igazán pech, hogy nem akkor és ott éltünk, s így mi nem tudjuk megadni a közénk születő Istenfiának azt a tiszteletet, ami kijárna neki… Hát mit csináljunk, ez van- bő kétezer évvel elkéstünk...
Amíg egy gyerekdal erről szól, addig mosolyogni is lehet rajta. De amint felnőttként is ez él bennünk, tudnunk kell, hogy veszélyes vizeken evezünk. Egyrészt nem igaz, hogy mi jobbak lettünk volna- a gerinctelenség, az emberi gyarlóság nem korfüggő, bennünk van, legföljebb vannak alkalmak, amelyek egyértelművé teszik jelenlétüket. Például amikor meg kellene osztani szállásunkat egy messziről jött fiatal párral, miközben szemmel látható, hogy az asszony - ha az egyáltalán- mindenórás. Attól, hogy nekünk nem kell ezzel a dilemmával szembenézni, még nem vagyunk jobbak azoknál, akiknek szembe kellett nézni vele, és rosszul döntöttek.
Másrészt az erkölcsi felháborodás az emberi szívtelenségen könnyen érzelmességgé silányíthatja Jézus szavait: "A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania." Jézus azonban nem azért mondja ezt önmagáról, hogy megszánjuk őt. Ő nem várja együttérzésünket. Egy tény szögez le: amikor valaki első lelkesültségében követni akarja őt, Jézus lehűti: tudd, mire akarsz vállalkozni. Akit követni akarsz, az nem e világra való: otthontalan, kívül van a körön, nem találja helyét az emberi társdalomban. Ez nem panaszszó, hanem ténymegállapítás.
Nem csak arról van szó, hogy ahogy születésében Jézus otthontalan volt a szó gyakorlati értelmében, úgy azzá lett akkor is, amikor tanított és járta Palesztina útjait. Nem az a kérdés, hogy Jézus hol egy búzamezőn, hol barátjának, Lázárnak házában, hol meg egy tekintélyes farizeus házában hajtotta álomra este a fejét, és maga sem mindig tudta reggel, hogy este hol fog aludni. Ez még mindig csak az a kérdés, amire annyit tudunk mondani: szegény… Jézus otthontalansága nem helyrajzi kérdés, hanem személyéből fakad.
János apostol szerint az Ige saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt. Övé a világ, amelyben otthontalan; elviselhetetlenül fölötte van ennek a világnak a keretein, nem vagyunk képesek befogadni, otthonossá tenni számára a világot- ahhoz túlságosan keletre kerültünk az Édentől, messzire Isten Országától.
Éppen ezért veszélyes, ha Jézus szavait, mely szerint az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania, úgy folytatjuk, hogy buzdítjuk önmagunkat és a másikat: nosza, nyisd meg szívedet, legyen a te lelked Jézus otthona! Jézus nem szállásadó gazdát keres bennünk. Szívünk sem a miénk, Istentől kaptuk, hogyan ajánlhatnánk föl hát annak, akitől ajándékba kaptuk? Jézus kivetettségének szemlélése, a betlehemi jászolnak kiszolgáltatott csecsemő látása nem azt kell, hogy jelentse, hogy azt mondjuk, majd mi, mi adunk neki meleget, emberséget, szeretetet.
De ha mindenképp úgy érezzük, valamerre mozdulni kellene, akkor az utunk nem az, hogy jószívűségből megnyitjuk szívünket. Ismétlem, Jézus nem szállásadó házigazdát hív, hanem követőket. Amit tehetünk, az a követés- az otthontalanságba akár. Felvállalni, hogy nemhogy neki nem adunk otthont, de vele együtt mi is otthontalanná válunk. Felvállalni, hogy nem mozgunk otthonosan az elit világában, hogy nem a vezető réteg, hanem a táradalom szemetje az útitársunk, ahogy Jézusnak egy nemesi származású barátjáról sem tudunk, megvetettről- volt vámszedőről, volt utcalányról - annál inkább. A betlehemi gyermek didergését látva nekünk is dideregnünk kellene, hogy társává lehessünk, ahogyan Ő társunkká lett az emberi létben.
De karácsonykor ez is lényegtelen mellékszál. A lényeg a csodálat, a hála azért, mert ezt tette értünk Isten. A világ ridegségének kiszolgáltatott Istenfiára tekintve egy dolgot tehetünk: megdöbbenünk, hogy mekkora szeretet működik itt, ami erre készteti az Istent, hogy ezt vállalja értünk; mekkora szeretet kell ahhoz, hogy otthontalanná legyen az, akié az egész mindenség. Karácsonykor mást nem tehetünk, mint hogy ennek a csodálatába feledkezünk bele: hogy Isten vállalja a kitaszítottságot abban a világban, amelyet Ő maga teremtett. Hála legyen néki ezért. Ámen.