Jézus mondja: "Jeruzsálem, Jeruzsálem, megölöd a prófétákat és megkövezed, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok. Íme, elhagyatott lesz házatok. Mondom nektek, mostantól mindaddig nem láttok, amíg nem zengitek: Áldott, aki az Úr nevében jön!" Mt, 23,37-39.
Történt egyszer, hogy egy vándorcirkusz érkezett egy faluba. Az emberek egész nap kinn dolgoztak a mezőn, s már előre örültek annak, hogy este micsoda mulatságban lesz részük. Eközben a cirkuszosok felverték a faluban a sátrat és elkezdtek próbálni. Közben hogy, hogy nem, tűz ütött ki a faluban. A cirkuszigazgató valakit ki akart küldeni a mezőre, hogy riassza az embereket, de csak a bohóc volt éppen szabadon- csakhogy már ő is be volt festve. Így hát krumpliorral, hatvankettes cipőjében, bő gatyájában rohant a bohóc a mezőre, s már útközben ordította: Tűz van! Az emberek nevettek- milyen jó móka, jó reklámfogás. A bohó erősködött: tehát tényleg tűz van- erre még jobban nevettek. Minél jobban kiabált a bohóc, annál jobban nevettek az emberek s közben a falu leégett.
A történetet nem én találtam ki. Kierkegaard, az egyház egyik legnagyobb belső kritikusa írta ezt rólunk, az egyházakról. Hát csodálkoztok, hogy nem figyelnek rátok az emberek, amikor a ruha, a külsőségek elveszi a figyelmüket arról, amit mondotok? Ahogy a bohócról azt hitték, az a dolga, hogy kedvet csináljon a cirkuszhoz, pont ezért mindegy volt, mit mond, úgy hiszik rólunk, az egyházról, hogy azért mondjuk azt, amit mondunk, mert ez a szakmánk- s éppen ezért nem is kell rá nagyon odafigyelni. Ismerős a mondás: papot és kutyát a szaváért tartják. Ha nagyon azonosulunk egy szereppel, amit ránk osztanak, ha egy lelkész megszűnik kereső, hitében eleső és felálló ember lenni, hogy a papi hivatás prototípusa lehessen, vajon miért várja el, hogy az emberek figyeljenek szavára?
A másik történet, ami szembe jutott, Kasszandra története az antik mitológiából. Őt azzal büntették az istenek, hogy lássa előre a jövőt, de senki ne higgyen a jóslatainak. Ezért hiába látta meg az események tragédiáját előre, hiába figyelmeztette az embereket-át kellett élnie a gúnyt, és végig kellett néznie azok bukását, akiket szeretett, s akiket szeretett volna megmenteni. Persze ez a mitológiai történet is érthető lelki szempontból: ki szereti a vészmadarakat? Ki szereti, ha sötét árnyként van jelen a szörnyűséges jövő- függetlenül attól, hogy igaza van? Jobb nem tudni a sötét jövőről, jobb kinevetni Kasszandrát- és neki tudnia kell, ez a sorsa, ez a büntetése- ne az embereket okolja mindazért, ami történik vele. Nem akarunk együtt élni a közelgő sötét tudatával, mert nem tudunk vele mit kezdeni.
Igen, de mi van Jézussal? Rá miért nem hallgattak? Ez a legnagyobb kérdés. Vajon ő is fölvett valamiféle bohócruhát, ami megakadályozta azt embereket, hogy őt elfogadják? Ha elolvassuk Jézus történeteit az evangéliumokból, találkozunk a kánai mennyegző örömével s a rengeteg borral, találkozunk azzal, aki egyszer leül Nikodémus, a farizeus mellé, majd Máté, a vámszedő mellé, holott ennél nagyobb különbséget nem lehetett abban a korban elképzelni sem- és mindenütt önmaga volt, nem vette föl a tiszteletreméltó vallásosság jelmezét, öltözködött, élt, ahogyan mindenki. Rá igazán nem mondhatjuk, hogy bohócruhája, azaz külsőségessége miatt nem figyelnek rá az emberek. Abban a páli mondatban, hogy mindenben embernek bizonyult, az is benne van, hogy nem is akart más lenni, csak ember- a közülünk való kiválás minden külső jele nélkül.
Akkor hát miért jajdul föl Jézus, miért nem hallgatnak rá? A Kasszandra-jelleg miatt? Talán sötét árnyként lebegett az emberek között, és ezt elégelték meg? Erre is nemet mond az evangélium. Jézus örömhírről, s nem balsorsról beszél. Nem véletlenül mondja Gyökössy Endre, aki magát Isten bojtárának, azaz a nagy, az igazi pásztor melletti segédként definiálta: az embereknek nem fejmosásra, hanem lábmosásra van szüksége. Jézus ezt tudta- és eszébe sem jutott megmosni tanítványai, a heveskedő Péternek, a hitetlen Tamásnak, az áruló Júdásnak a fejét.
Hogy mégis így élte meg Jézus Jeruzsálem közömbösségét, az minden ember nagy kudarca. Mert itt mindannyiunkról szó van. Szeretjük azt hinni magunkról, hogy csak akkor és azért fordulunk el Istentől, mert elhordozhatatlan terheket rak ránk- Jézus nyomán megláthatjuk, hogy ez nem igaz: azért fordulunk el tőle gyakran, mert szeretetének súlyát nem bírjuk elviselni. Hihetetlen, szinte óvónénihez méltó képet használ Jézus: össze akartalak titeket gyűjteni, mint a hogyan a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit- de ti nem akartátok. Olyanok vagyunk, mint az az ávós, aki nem azért rúgta le olyan dühödt szakértelemmel a szerzetes pap veséjét az Andrássy úti pincében, mert az gyűlölte őt, hanem pont azért, mert az még vérző szájjal és vérző orral is azt mondta: én még mindig szeretem magát. A szeretet állhatatosságánál nincs dühítőbb annak a számára, aki gyűlölködni akar.
Láthatjuk, hogy Jézus fájdalma nem a mi fájdalmunk- és rossz úton jár az a lelkész, aki ma a saját csüggedését, meg-nem hallgatottságát viszi föl a szószékre. Ha a lelkészt nem hallgatják meg, a hiba valószínűleg benne magában is van. Lehet, hogy túlságosan ragaszkodik bohóc-ruhájához, papi méltóságához? Lehet, hogy Kasszandra akar lenni- sötét árny, ami elrontja a legjobb ízű nevetést is? Ha így van, akkor ne mutogasson Jézusra, no lám, őt sem hallgatták meg. Jézus terhe egészen más teher. És azt sem árt tudni, hogy a beszéd, amelyben mai textusunk található, pár nappal nagypéntek előtt hangzik el. Ő az életével mutatta meg, hogy komolyan beszél, hogy valóban ennyire szeret bennünket.
Mit tehetünk hát mi, késői hallgatók? A mai vasárnap vezérmondata: ne vessétek meg azt, aki szól. És ebben nem elsősorban a lelkész van benne. Hiszen ha szól- ügyetlenül akár- nem a maga nevében szól. Egy zárójel erejéig most mégis hadd kérjek hát irgalmat kollégáim nevében is: talán ismerjük a vadnyugati mondást: kérjük, ne lőjön a zongoristára, minden tőle telhetőt megtesz. Igaz ez ránk lelkészekre is- minden tőlünk telhetőt megteszünk. De ennél sokkal fontosabb, hogy amikor szólunk, nem a magunkét szajkózzuk, hanem a csibéit tyúkanyóként összegyűjtő, az övéiért halálra kész Jézus nevében szólunk. Őt hallgassuk, őrá figyeljünk- és felejtsük el a postást. Ámen.