Jézus mondja: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. (Mt.11,28.)
Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Vannak napok, amikor egy-egy szó hirtelen nagyobb jelentõséggel bír, mint máskor; vannak szavak, amelyeket néha többet hallunk, mint egyébként. Ilyenkor a szó hirtelen élesen kiválik a háttérbõl, provokál és kérdéssé alakul. Az elmúlt hetekben ilyen szó volt számomra a megtiszteltetés kifejezés. Mi a megtiszteltetés? Mitõl érezzem magam megtisztelve? Egyáltalán: kivel szemben kell ezt éreznem?
A kérdésrõl eszembe jut Andorka Rudolf professzor úr, aki annak idején laza könnyedséggel elmesélte, hogy jelen lehetett azon a díszvacsorán, amit az angol királynõ tiszteletére adtak annak budapesti látogatásának idején. És hogy, hogy nem, a professzor úr nem éreztette, hogy ettõl õ nagy lett, más ember lett. Talán azért, mert tudta, az igazi megtiszteltetés számára az, hogy egy sokkal nagyobb Úr vendége is lehet.
Mit jelent megtiszteltetésben részesülni? Mindannyian látjuk a ma sztárképzõ gyakorlatát: elég valakit naponta ötnél többször mutatni a TV-ben, õ ettõl két héten belül automatikusan sztár lesz, akivel kezet fogni, tõle autogramot kérni, vagy õt egyszerûen az utcán a saját szememmel meglátni megtiszteltetéssé válik- függetlenül attól, hogy valójában mit is csinál. Csak hát nekem rövid az agyam, képtelen vagyok ezeknek a sztároknak a nevét és arcát megjegyezni- egy "ki tud többet a valóságshow-sztárokról" címû vetélkedõn biztosan nem kerülnék a döntõbe. Számomra velük találkozni nem lenne feltétlenül megtiszteltetés.
Vagy az, hogy abban a városban szolgálok, amelyikben magyar földön a legelõször hangzott elõször lutheri szellemben az igehirdetés - ez megtiszteltetés? Budaker Oszkár kései utódaként lépni e helyre- ez megtiszteltetés? Magyarország egyik legmagasabb evangélikus szószékén állni, ez megtiszteltetés? Bizonyosan az. Csakhogy ez veszélyes hely: minél magasabb egy szószék- valóságban vagy szimbolikusan- annál kevésbé látja a rajta álló a többi ember szemét, benne örömüket, félelmeiket, bánataikat és kérdéseiket. Csúszós a magas szószék padlója, könnyen nagyot eshet, aki arra büszke, hogy rajta állhat.
Különben is: a megtiszteltetés nem ekkor éri az embert. A szóban mindig benne van az alkalmatlanság tudata, a tény, hogy olyasmi ér bennünket, amit nem reméltünk, mert nem remélhettünk, amiben hinni sem mertünk, mert tudjuk, nincs hozzá jogunk. Amit megtiszteltetésnek hívunk, az nem akkor ér bennünket, amikor fenn vagyunk a magasban, hanem akkor, amikor mélyen; az ünnepi hangulatban szépeket mondunk, hallunk, de az igazi megtiszteltetés elkerüli az ünnepi hangulatot.
Mert igazi megtiszteltetés akkor érhet, mikor szeretni már nincs mit bennem, mikor nincs erõm reggel a tükörbe nézni, mikor kerülöm kisfiam tekintetét, mert tudom, hogy semmi nem igaz a jól felépített image-bõl, tudom, hogy az öltöny, nyakkendõ és Luther-kabát csak arra jó, hogy eltakarja azt, aki vagyok. S ha valaki ekkor, lelkem sötétjében megszólít, ha valaki ekkor mondja: gyere, elfogadlak- az az igazi megtiszteltetés.
Mai igénkkel Jézus nem akkor szólítja meg tanítványait, a hallgatóságot, amikor vallási, erkölcsi szempontból a csúcson vannak, amikor úgy érzik, róluk lehet mintázni az igaz ember szobrát. Jézus szava akkor éri el õket, amikor mindenbe, akaratba, a jóság síró vágyába, az erkölcsi nagyság hajszolásába már belefáradtak és belerokkantak, amikor úgy érzik, nincs már bennük semmi, ami emlékeztetne az istenképre, amire teremtve vagyunk, amikor a hallgatóság úgy érzi, megfáradt és meg van terhelve. Akkor értem igazából, mit is jelent a szó, megtiszteltetés, amikor lelkem legsötétebb dzsungelében mellém szegõdik Valaki, a testté lett ige, az embertársammá lett Isteni szeretet, hogy megnyugvást adjon, és kivezessen ebbõl a sûrû, kusza, vad vadonból. S amikor ez megtörténik, mikor lelkem, önértékelésem éjsötétjében megszólít a hang: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek- nos ez az, amikor úgy érzem, valami hatalmas csoda részese lehettem.
S pont ezzel párhuzamos, ebbõl fakad a másik megtiszteltetés: amikor valaki, aki hozzám hasonló módon megfáradt és meg van terhelve, aki társam az elveszettségben, az én szájamból fogadja el a szavakat, amelyek engem is éltetnek. Társává válhatni az elveszettnek, jelenlétemmel jelezni valaki egészen másnak, Krisztusnak a jelenlétét; részesedni más ember sorsában, meghallgatással, szavakkal, imával mellé állni, amikor éhezi és szomjazza az igazságot- ennél nagyobb megtiszteltetést én el sem tudok képzelni.
Feltéve ha mellé akarok állni, nem fölé magasodni. És feltéve, ha õ valóban mer az igazságra éhessé és szomjassá válni, ha be meri vallani magának: megfáradtam és meg vagyok terhelve. Mert kétszeres nagyképûség torlaszolhatja el az utat, amin Isten közeledik hozzánk, emberekhez: aki azzal van megbízva, hogy Isten örömüzenetét továbbadja, azt hiszi, õ csak egy postás, aki ott van valahol a címzett és a feladó között, és elfelejti, hogy õ maga is címzett, a jó hír címzettje. És veszélyes, ha az ige hallgatója nemhogy másnak, de önmagának sem meri bevallani fáradtságát és megnyomorítottságát, és marad tiszteletreméltó polgár, jól szituált úriember- Isten elõtti magányában is.
Tegyük le fegyvereinket! Védtelenségünk legyen a büszkeségünk. Nem hiába áll ez a mottó a mai ünnepi istentisztelet meghívóján. Mert ha még mindig fegyverkezünk, ha teli vagyunk ideológiával és nagyképûséggel, és úgy teszünk, mintha mindig fittek, frissek és fiatalosak lennénk, és nem merjük bevallani magunknak, hogy fáradtak vagyunk, akkor a legnagyszerûbb szavak nem érnek el hozzánk, Krisztus megnyugtató szavait zárjuk ki lelkünkbõl: jöjjetek hozzám mindnyájan... Márpedig ez a legnagyszerûbb megtiszteltetés, ami történhet velünk. Ámen.