"Énekeljetek új éneket az ÚRnak, énekelj az ÚRnak, te egész föld! Énekeljetek az ÚRnak, áldjátok nevét, hirdessétek szabadítását minden nap! Beszéljétek el dicsőségét a nemzeteknek, csodáit minden népnek! Mert nagy az ÚR, méltó, hogy dicsérjék, félelmesebb minden istennél. Hiszen a népek istenei csak bálványok, az ÚR pedig az ég alkotója. Fenség és méltóság jár előtte, erő és ékesség van szentélyében. Népek törzsei! Magasztaljátok az URat! Magasztaljátok az ÚR dicsőségét és hatalmát! Magasztaljátok az ÚR dicső nevét, ajándékot hozva jöjjetek udvaraiba! Boruljatok le az ÚR előtt szent öltözetben, reszkess tőle, te egész föld! Mondjátok el a népeknek, hogy uralkodik az ÚR! Bizony, szilárdan áll a világ, nem inog. Igazságosan ítéli a népeket. Örüljön az ég, örvendezzen a föld, zúgjon a tenger a benne levőkkel! Ujjongjon a mező, és minden, ami rajta van! Ujjongnak majd az erdő fái mind az ÚR előtt, amikor eljön, mert eljön, hogy ítélkezzék a földön. Igazságosan ítéli a világot, pártatlanul a népeket." Zsolt. 96.
Ma, Cantate vasárnapján természetes, hogy a dalról, az éneklésről kell szólni. Akik szeretnek énekelni, azok között valami titkos belő, intim szál szövődik- onnan tudom, hogy ez a hálózat létezik, mert engem is behálózott. Mégis, ha az énekelni vágyó, szerető embereket megkérdjük, mit szeretnek az éneklésben, ezer indokot sorolnak föl, s nincs két ember, aki ugyanúgy vélekedne. Lássunk hát néhány példát az éneklésre- miért, hogyan éneklünk?
Sokan önmaguknak énekelnek- sétálva az utcán, zuhany alatt állva dúdolgatják- kicsit szomorkás a hangulatom máma... Nagyszerű ez az éneklés, megnyugtat, megvigasztalja a lelket, és unaloműzőnek sem rossz. A dudorászó embert alapvetően kedvesnek és szeretettelinek hiszi a világ. Csak hát ez a dal csak magának szól, önmagát vigasztalja vele mindenki. A magányos énekléssel csak magamat építem, mást nem.
Más éneklési mód, amikor egy szólista áll- akár zenekarral a háttérben- a színpadon. Akkor már mindenkinek szól a dal- de a lényeg mégis az egyénen van, aki szemben áll a többiekkel. A többiek nem énekesek, csak hallgatók. S sajnos sokszor vagyunk úgy: hallgatjuk, de nem énekeljük a dalt, kultúraalkotókból kultúrafogyasztókká válunk. Kamarás István szerint a mai európai emberiség egy igen magas szintű kultúra látszatában él: látszatában, mert az átlagember maga nem tesz hozzá semmit, csak használja.
Persze vannak közösségi éneklések: focimeccsek közönsége, rockzenekarok rajongói, osztálykirándulások víg csapatai a buszon- mind szoktak időnként közösen énekelni. A közös éneklés iránti vágy nagyszerű dolog. Csak hát sokszor be kell vallani, hogy ebben az éneklésben kevés köszönet van- nem esztétikai élmény, csak és kizárólag azok élvezik, akik benne vannak a brancsban- hiányzik belőle az a belső rend, ami másokat is arra indít, hogy örüljenek a muzsikának. Néha elgondolkodom, hogy Kodály hazájában miért lett sikk állítani, hogy nem tudok szépen énekelni, miért hiszik, hogy a tiszta énekhang megtanulása éppolyan lehetetlen vállalkozás, mint a fizikai Nobel-díj megszerzés, miért lettek nemzedékek a Kodály-módszer csődjévé.
De van olyan közösségi éneklés is, amelyben rend van, mégsem kívánom magamnak többet: a katonai indulókra gondolok, ahol a lényeg, hogy menetelni lehessen, s hogy az erőt, a mások fölötti hatalmat érzékeltetni lehessen. Ennek a dalnak a ritmusát nem a szívdobbanás adja, amiben kilenc hónapig nevelődtünk, hanem a földhöz csapódó csizmák robbanása. Ebben a rendben elvész az ember, feloldódik a tökéletes névtelenségben, a dal embertelenné válik. Ezt a dalt nem emberi közösségek éneklik, hanem az összekényszerített, arctalan tömeg.
Létezhet-e hát olyan dal, ami nem hordja magában mindezeket a veszélyeket? Van-e olyan ének, amelyik közösséget teremt, és nem szakít ki a magányba, de amelyik nem is változtat egy embertelen gépezet egyik csavarjává? Létezhet-e ének, amelyikben rend van, de amelynek rendje nem lélektelen, hanem belső harmóniából fakad?
A zsoltáros ilyen énekre buzdít bennünket. Dala nem egyéni, tusolás közbeni dúdolgatásra való, hanem egy nagyobb közösség, mégpedig az egész világ éneklésére. Mert amiről szól, az az egész világra tartozik: abból a felismerésből fakad, hogy igazából egyetlen erő van, amely rendszerezi a világot, s nem istenkék sokasága, azoknak kusza harca. Ha így lenne, akkor a világ lényege a harc lenne, s mindaz, ami ezzel együtt jár: a félelem, a pusztulás, a bizonytalanság, a káosz, a rettegés: melyik fog győzni, melyik isten szeszélye fogja tönkretenni életemet, terveimet, álmaimat, melyik haragszik meg rám oktalanul vagy okkal akár? Ebből a félelmetes, rettegéssel teli létből szakad ki a felismerés: egy úr van, egy isten van, amelyik azonban az élet istene, s amelyik szeretettel kormányozza ezt a világot. Ez az Úr nem tömeget teremtett, hanem embereket, s ezért az ének, amelyik neki szól, szintén nem válik arctalanná. Ugyanakkor ez az Úr nem Robinson Crusoekat teremtett, nem magányra ítélt bennünket, hanem közösségre, s így dal sem csak magunkban szól, hanem közösséggé avat bennünket. Olyan közösséggé, amelyben tudhatjuk, minden értünk van, értünk van a teremtett világ, értünk a megváltás, és értünk van húsvét. Ámen.