"Jézus pedig kiment az Olajfák hegyére. De korán reggel ismét megjelent a templomban, és az egész nép hozzásereglett; ő pedig leült, és tanította őket. Akkor odavezettek az írástudók és a farizeusok egy asszonyt, akit házasságtörésen értek, középre állították, és így szóltak Jézushoz: "Mester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten érték. Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz?" Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk őt. Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor továbbra is faggatták, felegyenesedett, és ezt mondta neki : "Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ." És lehajolva tovább írt a földre. Azok pedig ezt hallva, egymás után kimentek, kezdve a véneken, és egyedül ő meg az asszony maradt ott a középen. Mikor pedig Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott az asszonyon kívül, így szólt hozzá: "Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?" Õ így felelt: "Senki, Uram." Jézus pedig ezt mondta neki: "Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!" Jn. 8,1-11.
Minden igazán nagy történet megrázó erejű, ha hagyjuk, hogy elérjen, megérintsen bennünket. Ahhoz azonban, hogy átéljük, szükségünk van a beleélés képességére; arra az élményre, hogy amit olvasunk, hallunk, olyanná legyen, mint ami éppen most és éppen velünk történik. Részesévé kell hát lennünk a történetnek, ki kell választanunk valakit, akiről azt mondjuk: ővele azonosulunk, az ő szerepében éljük át az eseményeket.
Meggyőződésem, hogy a történet, ami az előbb elhangzott, súlyában, erejében vetekszik az európai irodalom legnagyobb történeteivel. Olvashatjuk, átélhetjük úgy mint egy drámát. Már csak az a kérdés, hogy kink a szerepét érezzük magunkénak, kinek a bőrébe bújva érezzük azt, hogy velünk történik mindez.
Jó lenne Jézus szerepébe bújni. Jó lenne azt érezni, hogy mibennünk is megvan az a bölcsesség, tisztánlátás és szeretet, ami Jézust jellemzi ebben a történetben. Jó lenne azt érezni magunkról, hogy mi is képesek vagyunk ennyire eltekinteni a háborgó tömeg szavától, hogy képesek vagyunk a bűnösben meglátni a bűne miatt szenvedőt, és a magát bűntelennek tartóban a mocskos vágyaktól űzött bűnöst. Jó lenne tudni magunkról, hogy képesek vagyunk akkor kimondani az életet mentő szavakat, amikor arra a legnagyobb szükség van, és nem csak utólag, a lépcsőházi gondolkodás szabályai szerint rájönni arra, mit is kellett volna mondani. Mert bizony Jézus azzal a sokat idézett mondatával- az vesse rá az első követ, aki bűntelen közöttetek- egyszerre mentette meg az asszonyt a haláltól és fordította a felhevült tömeg figyelmét egészen más irányba: saját lelke felé.
De a mi szemünk nem Jézusé, a mi agyunk és szívünk nem Jézusé, a mi ajkunk sem az övé. Nem tudom, hányszor bizonyítottuk be mi, keresztyének, hogy bár őt szeretnénk követni, az ő szavaival gyakran mi sem tudunk mit kezdeni. Hiba lenne abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy Jézus szerepébe bújva hallgathatjuk ezt a történetet.
Másik lehetőség, hogy a bűnös asszony szerepébe bújunk: az asszonyéba, aki tisztában van bűnének súlyával, és retteg a következményektől. Igen, ő már jobban hasonlít ránk, keresztyénekre. Eszünkbe juthat ezernyi bűnünk, amire bocsánatot várunk, és amikor Jézus bűnbocsátó szava elhangzik, akkor végtelenül hálásak vagyunk érte. Nagyszerű élmény kitaszítottként, bűnünk miatt szenvedőként azt hallanunk: én sem ítéllek el téged.
Az asszony helyzetét mégsem tudom maradéktalanul s mi életünkkel azonosítani. Először is akik őt vádolják, azok a vallási törvények nevében vádolják- de ki vádolja a vallás nevében a mai keresztyéneket? A vádak inkább úgy hangoznak, hogy nem felelünk meg eléggé egyik vagy másik politikai vagy filozófiai irányzat elvárásainak, esetleg túlságosan is megfelelünk egy harmadiknak.
Ha már katolikus templomban szólhatok, hadd mondjam el, hogy némi iróniával és bosszúsággal hallgattam annak idején a II. János Pál pápával kapcsolatos politikai nyilatkozatokat. Amikor az elnyomott népek méltóságáért, a rabszolgává aljasított gyermekek vagy asszonyok méltóságáért szólt, ünnepelték. Amikor a meg nem született gyermekek méltóságáért szólt, akkor sokak számára haladó szellemű politikusból egy pillanat alatt átvedlett bigott, konzervatív vallási vezetővé. Pedig innen kívülről, azaz protestánsként tekintve én úgy láttam, hogy a kettő ugyanaz, mindig ugyanazt mondta, az Istentől kapott élet méltóságát hirdette. Nem ő tehetett arról, hogy a politikusoknak megvan a saját előre kész kategóriáik arra, hogy mi fontos, mi nem. Az ilyen típusú vádakra nem kell odafigyelni. Sőt, kifejezetten boldognak kellene lennünk, ha azzal vádolnak bennünket, mint Pétert azon a bizonyos éjszakán, mikor nekiszegezték: te is a názáretivel voltál!
Ez persze nem azt jelenti, hogy nem is lehet semmilyen vád ellenünk, s ezért nem lehetünk az asszony szerepében. Õt legalább azzal vádolják, ami az igazi bűne. Van olyan vád, ami igaz lenne ránk, amivel ha vádolnának, össze kellene és össze is kell miatta törnünk Csak sajnos ez a vád vagy nem hangzik el, vagy nem vesszük észre. Gyakran érzem magam keresztyénként úgy, mint az a rablógyilkos, akiről azt híresztelik, hogy szomszédja fájáról elcsent egy almát. Valószínű, hogy a vád hamis, esetleg tiltakozhat is ellene, csak kissé különösen hangozna, ha azt mondaná: ártatlan vagyok! Az almacsenésben talán, de a rablógyilkosságban?....
Mi hát az a bűn, ami miatt leginkább szíven találhatna bennünket ez a mai történet? Kik vagyunk mi ebben a történetben? Talán súlyosnak tetszik, de akkor tesszük a legjobbat, ha a történet egy jelen nem lévő tagjának szerepét vállaljuk föl: a férfiét, akinek az ágyából ezt a házasságtörő asszonyt kihúzták. Róla nem szól a történet, eltűnik a tömegben, márpedig házasságot törni egyedül ugye nem lehet. Mi történt vele? Tudom, hogy veszélyes olyan eseményekről találgatni, amelyeket a Szentírás homályban hagy, mégis van bennem egy kép, mi történt azzal a férfival, miután kirángatták mellőle azt az asszonyt az ágyból: magára kapta nadrágját, a többiek után futott, maga is követ vett a kezébe, és elvegyült a tömegben.
Az asszony bűne az övé is. Az ő helye is ott lenne a porban, a megalázottságban. De a legnagyobb bűne mégsem az, ami az ágyban történt, hanem az, ami utána: hogy a másik bűnössel nem vállalta föl a közösséget, hogy ítélő bírája lett annak, akinek társává kellett volna válnia. Az asszony helyzete nyomorúságos, de éppen ezért megmenthető- és láthatjuk is, hogy az az asszony megmenekül. A férfi helyzete méltatlan, és ebből alig-alig van menekvés. Egyetlen menekvése lehetne, ha odakuporodna a megalázott asszony mellé. Erről azonban nincs szó a Bibliában.
Ez a mi igazi bűnünk: az ítélkezés a másik fölött. Az, hogy a másikra mutogatunk azért, hogy saját bűneinket takargassuk. Az, hogy a világ szennyesével takarjuk be saját piszkosságainkat. Az, hogy szeretjük a másikat kollektív módon elítélni, mert ők olyanok- miközben elfeledjük, mi mit tettünk azért, hogy valóban olyanná is váljon, amilyen. A mi bűnünk az, hogy azon siránkozunk, milyen torz egyházképet hordoz magában a társadalom nagy része, és nem tesszük föl a kérdést, mi mit tettünk azért, hogy ez a torz arckép egyáltalán megszülethessen. Lehet, hogy miközben ki akarjuk venni valakinek a kezéből a pálinkáspoharat, közben állott vízzel teli poharat nyomunk a kezébe igazi, frissítővíz helyett? Lehet, hogy súlyos szavakkal prédikálunk az abortusz ellen, de még soha nem engedjük meg magunknak, hogy megfürödjünk egy gyermek önfeledt kacagásában?
Mielőtt valaki megsértődne: én ezt nem a kívülállók cinizmusával mondom, hanem úgy, mint aki maga is a vádlottak padján áll. Nem szeretem a kibiceket, de hát magam sem vagyok az: rólam is szó van.
Van-e menekülés az ítélkezők számára, az ítélkezés bűnében rajtakapottaknak? Úgy gondolom, hogy van. Noha a történet az asszonyra van kihegyezve, nem csak az ő számára jelenthet a vége reménységet, hanem azok számára is, akik kiejtve kezükből a köveket, lassan és zavartan hazaoldalognak. Mert kaptak egy esélyt arra, hogy magukba nézzenek, kapta egy esélyt, hogy legalább lélekben az asszony mellé kuporodjanak, hogy magukba nézzenek, hogy ítélőbírák helyett bűnössé, s így megmenthetővé váljanak. Isten adjon erőt nekünk ahhoz, hogy ezzel a lehetőséggel élni tudjunk, hogy ne ítélkezzünk, hanem mi magunk is bűnbocsánatért esedezzünk. Ámen.