Krisztus feltámadt! Krisztus valóban feltámadt!- hangzik a régi keresztyén húsvéti köszöntés. Minek ismételni? Talán süket a másik? Talán aki a másik felé így fordul, az lett olyan, mint Karinthy híres Ady-paródiája: hát maga megbolondult, hát maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond? Minek ez a túlontúl hév. ha egyszer Jézus egyszer azt mondta, a ti szájatokban az igen legyen igen, a nem pedig nem.
Az ismétlés nem véletlen, nem azonos azzal, amikor valaki azt bizonygatja, istenuccse, ekkor halat fogtam. Az ismétlés erőt ad. Erőt a másiknak és erőt önmagamnak.
Korai kamaszkorom legkedvesebb olvasmányélményei Rejtő Jenő regényei voltak. Egyik legjellegzetesebb kép ezekben, amikor légionáriusok vánszorognak át a sivatagon- és egymást támogatják, egymást vigasztalják- bírd ki, pajtás. És egyik sem azért mondja, mert ő erősebb, hanem mert mindketten csak így élhetik túl az iszonyatot- mint két gyönge oszlop, amelyik egymásnak dőlve hatalmas ház terhét képes cipelni.
Aki először kimondta- Krisztus feltámadt! Krisztus valóbban feltámadt.- nem volt erősebb, mint az összes többi. Nem volt nagyobb a hite. Épp ezért biztatja- nemcsak a másikat, hanem önmagát is. Mert a feltámadás tudatával olyan nehéz együtt élni. Ennél már csak eggyel nehezebb, a halál tudatával. Azzal, hogy nincsenek, akik voltak, hogy nem vagyok több, mint az a kukaceledel és por, ami leszek. A feltámadás gondolata ellen szólnak tapasztalataim, a megszokás, a hétköznapok valósága. A halál gondolata ellen pedig minden, ami mélyen bennem él, zsigereim, ösztönöm tiltakozik ellene, s ha nem, baj van a lelkemmel.
Mire nehezebb hát igent mondani: az életre, vagy a halálra? Nem egyértelmű a válasz. „Talán eltűnök hirtelen, mint erdőben a vadnyom…” közös gondolata ez sokaknak József Attilával. Mi lenne, ha nyomtalan maradnék ezen a világon, vagy mi lett volna, ha meg sem születtem volna. Néha ettől félünk. Néha ezt reméljük - egy értelmetlennek tűnő élet hozadékaként. Kilépni a létből szép észrevétlenül, jeltelenül feledtetni el önmagunkat a világgal- olyan illúzió, amely sokáig, nagyon sokáig játszik az emberrel. Van, akivel örökké. Olyan kilátás, amely édessé teszi a depressziót és riasztó árnyként lebeg a jövőbe örömmel tekintő fölött. Néha mi is együtt kiáltunk a graffiti írójával: Állítsátok meg a Földet! Ki akarok szállni!
Azt is mondhatjuk, két hitetlenség harcol bennünk: nehezen hisszük a feltámadást, de éppoly nehezen hisszük, hogy a halálé a győzelem. S e kettős hitetlenségben Isten egyértelművé teszi, ő ki mellett áll.
Ami bennünk kínzó kétely, arra Isten harsogó, egyértelmű igent mondott: Igent az életre, és nemet a halálra, amit mi amúgy is olyan nehezen fogadunk el, csak hát kultúráltak vagyunk, nem lázongunk. Isten a bennünk suttogó hangra mond igent, amelyik nem hajlandó hinni a halál végső erejében, abban, hogy az övé az utolsó szó. És Isten nem hagyja békén bennünk a kultúrált felnőttet, aki tudja, mert megtapasztalta és megtanulta biológiaórán, hogy a halál visszafordíthatatlan folyamat. Az igazabb hang mégiscsak az, amelyik azt mondja, azzal biztat bennünket, önmagát: Krisztus feltámadt! Krisztus valóban feltámadt. Biztat saját gyengesége ellenére, amely gyengeség nem azt akadályozza meg benne, hogy a feltámadásban higgyen, hanem azt, hogy az élet fontosságában higgyen.
Hát én is azt mondom, barátaim, saját bizonytalanságom ellenére mondom: higgyetek abban, hogy Isten az élők Istene, hogy Õ nem a múltba réved, hanem a jövő felé indít. Krisztus feltámadt, Krisztus valóban feltámadt. Ámen.