...éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. Mert amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen, de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz. Mert minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világos. Ezért mondja: "Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus."
Könnyű dolga van ma a gyülekezet lelkészének. Szinte megírták neki mára a gyülekezetéből egynéhányan a prédikációt. Képzeljék el ugyanis, kedves Testvérek, időnként sajátos feladatot kap egyházközségünk a Lelkipásztor című evangélikus lelkészi szakfolyóirattól. A főszerkesztő asszonynak úgy tűnik, kedvenc egyházközségei közé tartozunk, mert már negyedik alkalommal bíz meg bennünket évről-évre egy különleges feladattal. Műhelytitkot árulok el azzal, amit most mondok. Szép és hasznos hagyománnyá vált ugyanis, hogy ebben az újságban jó előre az igehirdetési, úgynevezett homiletikai előkészítők mellé, amit egy-egy lelkészkolléga ír a vasárnapi és ünnepi textusokkal kapcsolatban, egy-egy gyülekezetnek a véleményét is közzé teszik. Ilyenkor pár hónappal előtte megbíznak egy lelkészt, hogy válasszon ki a közösségéből pár testvért, lehetőleg minél szélesebb körből, életkor, nem és a kegyességi irányvonal szerint a lehető legszínesebben; és kérje meg őket, hogy írják le pár mondatban a véleményüket az aznapi prédikációs alapigével kapcsolatban.
Nos, a mai vasárnapi igéről, Ef.5.8b-14-ről így kaptunk most éppen mi egy ilyen - mondhatom nyugodtan - országos evangélikus küldetést, hogy közel húszan a gyülekezetből megfogalmazzák a véleményüket: mit jelent számukra első hallásra az ige, mivel értenek egyet, mivel tiltakoznának, mit nem értenek belőle, tömören és frappánsan milyen gondolatok születnek meg bennük - amikor kezükbe kapják a szent szöveget. Mikor pedig beérkeznek a vélemények, a lelkész dolga és kötelessége, hogy azt átfésülje, összedolgozza. Bizony remek házi feladat ez! Megmozgat lelkipásztort és gyülekezetet egyaránt, gyülekezetépítő feladatot ad, megdolgoztat és jó értelembe véve felkorbácsol; és sokmindenre rá is mutat. Pl. arra is, hogy mi foglalkoztatja a közösséget, hogy milyen prekoncepciókkal és alapeszmékkel várja az igehirdetést, hogy egy igének az első hallásra megszülető lecsapódása mit vált ki. Szóval, könnyű dolga van ma az igehirdető lelkésznek, amikor több esetben a talán éppen itt is a templompadokban helyet foglaló egyházközségi tagok véleményét ossza meg a tágabb közösséggel, és idéz néhány véleményt a beérkezett számos remeknél remekebb gondolatsorból. Mondhatom nyugodtan: ma a gyülekezet prédikál, a lelkész legfeljebb plagizál, szerkeszt, összeállít, vonalvezetést ad. Milyen fő gondolatok voltak, amik megindították a megdolgoztatott testvérek szívét az ige kapcsán?
Az első ilyen gondolat igénk első felével foglalkozik. Arról, hogy mit jelent a keresztény élet világosságban járása. Bizony a ma világában a sajátosan kifacsart fogalmi rendszerünk szerint a sikeres és ésszerű életvitellel egyértelműen együtt járnak a sötétség cselekedetei; úgymint pl. a lelkiismeret elhallgattatása, a jogszerűségre való állandó hamis hivatkozás, vagy a valóság ügyeskedéssel történő folyamatos kijátszása. Mindehhez pedig a korszellem zavarossága, a létünk sorskellékeinek a homályossága, és a mismásolás nyújtanak jó alapos segítséget. Ha pedig mégiscsak fény derül valahogyan az igazságra, akkor is mindjárt kész a válasz: "én nem is tudtam róla", "ez nem az én kompetenciám", "nem én vagyok a felelős", stb...Világunkat egyszerre jellemzi a minden felelősség elől való menekülés és - most szóról szóra idézem egyik testvérünket - a "kabáttal betakart arc". Nagyon jó kép! Ugyanakkor viszont a mai páli alapigénk ehhez képest egy teljes, 180° fordulatban jelöli meg az egyetlen lehetséges megoldást. Azt sugalmazza, hogy Jézus megismerése, a Rá való szoros odafigyelés az, ami az egyetlen lehetséges menekülési útvonalat biztosítja számunkra. Nos, tehát miközben sokszor próbáljuk lenyomni a tudatalattinkba mindazt, ami rossz történik velünk, vagy azt, amit tettünk, aközben elkészíttetett számunkra a megoldás. A sötétségben megszületett a világosság. Vízkereszt, a fényesség kiáradásának ünnepe. A bevilágoltság ünnepe. A napvilágra kerülés ünnepe. Az ez utáni vasárnapok, így most ez az első is, pedig ezt a fényt akarja még közelebb hozni.
Lutherünk mondta Vízkeresztről, hogy bárcsak az ez ünnep megszabadulna a rárakódott sok feleslegtől. Hogy pl. ne a háromkirályokat ünnepeljük elsősorban ilyenkor, hanem a fény Krisztusban való közénk jöttét. Milyen érdekes, hogy pedig az ünneppel kapcsolatos minden néphagyomány is elsősorban a napkeleti bölcsekről szól, pedig ennek az egyházi időszaknak a lényege messze túl mutat az arany, tömjén és mirha ajándékozásánál és a betlehemi csillaggal kapcsolatos asztrológiai tényeknél. Ha karácsony egy szelíd gyertyagyújtás volt valahol a világ egy aprócska kis eldugott zugában, egy picurka kis városkában, Betlehemben, akkor vízkereszt az egész földkerekére kiáradó ragyogó reflektorozó világosság. Azt a szívünket megvilágosító ragyogást ünnepelhetjük, ami bevilágolja a saját sötétségünket is. Hogy miközben mi elpalástolni akarunk szinte mindent, amivel pedig csak egyre tovább nőnek a gondok, aközben rá kellene jönnünk, hogy a legjobb megoldás nem más, mint az, hogyha kitárjuk magunkat, ajtónkat-ablakunkat a fényhozó fényözön, azaz Jézus felé. És a beáradó fény megtisztít bennünket.
A másik megnyerő gondolata az volt testvéreimnek, hogy ez a befogadás nemcsak felénk irányul, de rajtunk keresztül sugárzik mások felé is. És ez a különös szolgálat valahogy ez így fogalmazódott meg tömören, egyetlen mondatban, hogy bizony nem leleplezni kell másokat, nem ítéletet kell hozni másokra a megszellőztetéssel, kibeszéléssel, hanem sokkal inkább az a keresztyén ember dolga és kötelessége, hogy a fény felé tudjon alapvetően vonzani saját magán kívül másokat is. Nos, nem egyszerű küldetés ez, hiszen lássuk be: minden igyekezetünk ellenére is, éppen a bennünk lévő sötétség és gyarlóságunk miatt is rengeteg árnyék vetül ránk. Úgyhogy ahelyett, hogy világítótoronyszerű sugárzó pontok lennénk az élet tengerén, ehelyett sokkal már magunk is inkább a mindent elfedő, betakaró, feszült és bántó, de ettől még nagyon is kényelmes szürke ködbe burkolódzunk. A kérdés ez: hogy lehetne úgy élni, hogy azt a fényt, ami amúgy hihetetlen mennyiségben árad ránk Istentől, mi mégiscsak sugározni tudjuk az embertársaink felé. Hogy lehetünk - hogy biblikusan fogalmazzak - a világosság gyermekei? A másik kérdés pedig az, hogy - maradjunk még egy kicsit elidőzve a sötét-világos kontrasztnál - a krisztusi mérték helyett vajon miért választanak sokan inkább vakságot, fél vagy egész álmot? Egyik hittestvérünk Müller Pétertől vett át egy gondolatot és hívta fel erre a figyelmet. Ez így szól: "Két isteni tulajdonság van bennünk. A Titok és a Fény. A Titok: lelkünk mélye. A Fény pedig értelmünk fénye, amely megcsillantja a felszínt. Megcsillantja, de egyetlen pillanatra sem tárja fel a titok legmélyét." Már nem Müller Pétert idézem, hanem a házi feladatot rendkívül komolyan vevő testvérünket, aki egy másik idézetet is talált, mégpedig Avilai Szt. Teréztől. Aki pedig azt írta, hogy Isten lelke annyira világítóan tiszta lélek, és a bűneink nyomán a mi lelkünk annyira beszennyeződik, hogy ezért nem képes a mi szegény lelkünk egyesülni a tiszta fénnyel, Isten lelkével. Amikor rosszat teszünk, akkor azt homályba akarjuk hagyni, és elkülönülünk Atyánktól. És ez a védelemnek tűnő fal nem engedi behatolni a fényt.
Ez bizony így van! Sajnos, magunktól - magunk erejéből, saját kis fényecskéink erejéből menthetetlenek vagyunk. Ezért hatalmas csoda az, hogy Isten viszony Jézusban a saját fényét, dicsőségét árasztotta ki ránk, ragyogott be minket, és hozott fényt a komorsötét életünkbe.
Végül, harmadik gondolatként igénk bennünk való továbbélését szeretném megpendíteni testvéreim véleményeinek a segítségével. És teszem ezt azzal az idézettel, ami az Énekeskönyvünk egyik jól ismert énekéből való rész, és amely sajátosan értelmezi a sötétség ellen a fény harcára való buzdítást: "Küzdőnek jár csak győzelem és Égi béke végtelen". Hiszen ha igazsággal és szeretettel vagyunk felvértezve, akkor nem kell félnünk akkor sem, ha gazsággal találjuk magunkat szembe - legyen az akár saját gazságunk, akár másoké. Ha Isten fénye világít a lelkünkben, akkor bármilyen külső-belső baljós árnyak közé is tévedünk, komoly bajunk már semmiképpen sem eshet. Ennek egyik vonala lehet az őszinteség, ami pedig olyan erény, amit büszkén viselhetünk, elvégre a hazugságra és rossz tettekre pedig mindig fény derül, így aki azt választja, a lelke soha meg nem nyugodhat és büntetését így vagy úgy elnyeri. Az igaz embernek pedig meg kell mutatni magán keresztül az igaz élet kincseit és gazdagságát.
Életünk a teremtett világban időhöz kötött, minden csak ideig-óráig tart. Találkozás, búcsúzás, testi-lelki érintés. De minden érintés után marad valami nyom, emlék. Adja meg nekünk Isten ezt az általa való megtisztítottságot, hogy a mi érintésünk emléke a szeretet lehessen. Hiszen csak ez marad utánunk, minden más eloszlik, elmúlik a múlt ködében. Legyen világosság a nyomunk!
Gabnai Sándor