Amikor pedig Kéfás Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mivel okot adott arra, hogy megfeddjem. Mielőtt ugyanis odajöttek néhányan Jakabtól, együtt evett a pogányokkal. Amikor pedig azok megérkeztek, visszahúzódott és elkülönült, mert félt a zsidó származású testvérektől. Képmutató módon viselkedett vele együtt a többi zsidó is, úgyhogy képmutatásukba még Barnabás is belesodródott. De amikor láttam, hogy nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak, mindnyájuk előtt ezt mondtam Kéfásnak: "Ha te zsidó létedre pogány módra, és nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek?" Gal. 2, 11-14.
A protestantizmus egy nagy kincsét és egy nagy veszélyét látom ebben a kis történetben. Péter nagyon lassan, de megérti: Krisztusban szabadságra vagyunk elhívva. Ott nincs görög és zsidó, nincsenek régi kategóriák. Pál számára ez sokkal korábban és sokkal élesebben nyilvánvalóvá vált. Ő a korabeli zsidóságot olyannak látta, mint akik be vannak zárva saját félelmeik közé, a törvény, a merev szokások falai közé: mit szabad, mit nem, kivel ülhetek egy asztalhoz, mit ehetek, hol vannak a határok. Meg kell tartani a Tóráét és a távolságot másoktól. Pál számára az volt a csodálatos felismerés, hogy ebből ki lehet lépni, Jézus már betöltötte a törvényt, így annak nincs hatalma fölöttünk: nem kell rettegnünk attól, hogy mi lesz, ha vallásilag tisztátalan ételt eszünk vagy ilyen ember mellé ülünk le. Luther annakidején hasonlót élt meg: sikerült kiszabadulnia korának görcséből, mely szerint mindene egyes mozdulat, elvétett vallási tett a pokol rettegését hozta magával; rádöbbent, hogy nem a cselekedet a fontos, hanem a kegyelmes Istenre hagyatkozó hit. Luther a Krisztusban kapott szabadságra döbbent rá, amikor nincs előre megszabva minden egyes lépés. Igaz, így nagyobb a felelősség is, hogy rosszul embertelenül és istentelenül ne döntsek- de ez már az Istenhez tartozó ember felelőssége, nem a félelem miatt kiskorúságban rekedtté. Hatalmas örökség ez a szabadság: részt vehetek az életben anélkül, hogy félnem kellene tőle, anélkül, hogy előre kész és tőlem idegen szokásoktól kellene rettegnem. Az egyetlen, ami mozgat, az Isten szeretete, illetve az, ahogyan ezt továbbadom. Egyszer egy jegyesoktatáson a menyasszony pirulva megkérdezte, milyen lehet a menyasszonyi ruha, mert úgy hallotta, vannak templomok, ahol előre meg van szabva, mennyit mutathat a vállából, milyen lehet a fazonja, mennyire lehet kihívó. Én akkor, persze közel sem ennyire összeszedetten, de annyit tudtam mondani: nézd, én nem mondom meg centiméter pontosan, milyen legyen a ruhád. Egy dolgot gondolj át: mit szeretnél, amikor belépsz a templomba, azt, hogy az összes jelenlévő férfi megkívánjon, vagy azt, hogy csak az az egy, aki melletted áll, de az egy életen keresztül? Ha ezt tudod, akkor majd eldöntöd, milyen ruhát akarsz felvenni- én nem vagyok divatdiktátor, nem tudok, de nem is vagyok hajlandó pontos méreteket mondani. Hiszem, hogy ez a szabadság az egyik legszebb reformátori örökségünk. És maga Péter is ezt éli meg: leül az idegenek, a pogányok közé enni, nem gátolják már a régi szokások. Mégis, utána feláll, nehogy meglássák, amikor a zsidóság szokásaihoz merevebben ragaszkodó keresztyének lépnek be az ajtón. Miért áll föl? Csak nem az asztaltársait szégyelli? Vagy valami mást? Igen, szégyelli, de valójában a szabadságát szégyelli. Visszatér a félelem korába: megretten attól, mit szólnak mások ahhoz, amit ő már elfogadhatónak és szabadnak tart. Megjegyzem, hasonló félelme már volt egyszer: amikor Nagycsütörtökön a főpap udvarán nekitámadnak: te is a názáretivel voltál?!- ő riadtan válaszol: á dehogy! Szégyelli azt, ami a büszkesége kellene lennie. Mintha valaki rám ripakodna: valld be, hogy tegnap este énekeltél a gyermekeidnek! Én meg zavartan mentegetőzöm ahelyett, hogy büszke lennék rá. És csak azért, mert valaki más váddá változtatta azt, ami egyébként a büszkeségem kellene, hogy legyen. Szörnyű, ha elhisszük, szégyellnünk kell azt, ami a büszkeségünk. Szörnyű, ha zavart mosollyal arcunkon elhisszük, hogy vissza kell térni a félelem és a törvény korába, ha elfogadjuk a kihívást, hogy legyenek előre kész rendtartás, hogy új Tórát szüljünk magunknak a Krisztusban kapott szabadság helyett. Szörnyű, ha elhisszük, hogy elhordozhatatlan terheket kell az emberek nyakába tenni a Krisztus örömteli igája helyett, ha nem adjuk meg híveinknek a szabadság jó ízét. Esztelen galaták!- rivall rá Pál a levél olvasóira, olyan hévvel, mint annak idején Péterre- hogy ma miként lehetne ezt a kirohanást pontosabban fordítani, abba inkább ne menjünk bele. Pál rettenetesen dühös rájuk: ti megtapasztaltátok a Krisztustól kapott szabadság jó ízét- akkor meg miért akartok visszatérni a törvény igájába? Merjétek vállalni a szabadságotokat a vele járó felelősséggel együtt! Ámen.